Az ikertornyok romjai előtt

Cahiers du Cinéma No 561, 2001. október

Nem tudok ellenállni a leírás kísértésének: a Cahiers du Cinéma címlapja egyetlen festői kép, szép, kellemes színekkel, akár egy Caspar David Friedrich-festmény. Az esztétikai élménynek csak néhány nagyon szükséges felirat áll ellen: a lógó, a szám tematikus címe (Mozi a történelem fogságában), illetve ennek a lebontása: Sobibor 1943. október 14., Hiroshima 1945. augusztus 6., Paris 1961. október 17., New York 2001. szeptember 11.

Ekkor kezd világossá lenni, hogy a szép kép nem festmény, hanem a New York-i romok fotója, mivel most a sztárszerepet a színészektől a „történtek” veszik át. Erről a képről a CNN, ikonként, a felhőkarcolóba fúródó repülőgépet vette át, a címlapon pedig az események esztétikus végeredményt látjuk.

Thierry Jousse New York, szeptember 11., a látványosság fonákja című cikkében [10. old.] éppen azt elemzi ki, hogy a katasztrófa hogyan lett egyből képpé, egyenes adásban, az egész világ előtt, – a valóság hiteles másának adva ki magát, holott nem egyéb, mint a CNN-nek a történésekkel párhuzamosan rendezett filmje. Eddig három felvonásban: America Under Attack, America at War, America’s New War – kapjuk képi retorikával Bush elnök ideológiáját: mindenütt szimbólumok a valóság képsorai helyett – néhány lepedővel eltakart halott a több száz helyett, egy sebesült tűzoltó, szintén sokak helyett. Ha összevetjük ezt a boszniai vagy a koszovói horrorképekkel, akkor világos, hogy Amerika csak jól retusált képeket szolgáltat önmagáról. Azaz az agyonismételt kép a felhőkarcolóba fúródó repülőről üres szimbólummá lett: az amerikai birodalom bukásáé, a Nyugat félelméé vagy a Gonosz mindenhatóságáé – választhatunk. Olivier Joyard is úgy értelmezi az események televíziós manipulálását, hogy azokat a CNN nemcsak kisajátította, hanem a képek szüntelen újrapörgetésével az időt is megállította: szeptember 11.-e előtt semmi sem történt, utána pedig végképp nem. Képileg legalábbis nem létezik, mint ahogy senki sem létezik Amerikán kívül: zsidók, palesztinek, európaiak.

A Cahiers du Cinéma párhuzamba állítja a New York-i katasztrófát más történelmi eseményekkel, illetve azok filmes vonatkozásaival. Mégis a szeptember 11., bár még alig beszélhetünk filmes feldolgozásáról vagy Hollywoodra gyakorolt hatásáról, jobban kísért, azaz még kísért. Hiszen egy szemtanú így fogalmazta meg amit látott: „Minden amit Önnek mondhatok, az az, hogy soha többé nem hunyhatom be a szemem anélkül, hogy az égből hulló Vesszőket ne látnám, a fekete vesszőhöz hasonlító összegörbült testeket, amelyek tucatjával ugrottak ki a velem szemközti épület ablakaiból.” (Szeptember 11., nulla kép [45.]). És még egy idézet: „Ezek a valóságtól elrabolt képek filmileg nagyon jó minőségűek, és rögtön egy bolygónyi horrortól bódult közönségük lett, egy akkora közönség, amelyet egyetlen Spielberg-film sem fog soha elérni. Ilyen dokumentumok után hol az az őrült rendező, aki azt gondolja magáról, hogy ő jobbat tud csinálni?” A kérdést Claude Lanzmann veti fel a vele készített terjedelmes interjúban, amelyben egyébként végig a koncentrációs táborokról készített filmjeiről beszélgetnek (ezt a borzalmak egyfajta európai előképeként értelmezik), – ekkor szól közbe a sors: alig kezdenek neki az interjúnak, amikor valaki felcsörgeti őket, hogy nézzék csak meg a televízióban, mi történik... Az interjút néhány napra rá elkészítik, de egy kérdés erejéig ez is benne marad.

Lanzmann a Ki a bűnös? kérdését a révész tesztjével zárja: Egy asszony megcsalja férjét egy a folyó másik oldalán lakó férfival. Hazafelé menet át kellene mennie a hídon, amelyen esténként egy gyilkos révész minden átkelőt megöl. Az asszony le akarja fizetni, s kétségbeesetten futkorászik segítségért szeretője, a révész, és egy családi barát között, de senkitől sem kap kölcsönt. Végül átmegy a hídon, és a révész megöli. Ki közülük a legvétkesebb?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.