Ahány ház, annyi pázsit. Kié zöldebb?

Sam Mendes: Away We Go / Továbbállók

Sam Mendes előző filmje (A szabadság útjai) kapcsán többen azt rebesgették, hogy az angol direktor visszatérni látszik saját, mindössze néhány éve megalapozott gyökereihez, és egy nagyobbacska kitérő után újra azzal foglalkozik, aminek segítségével felragyogott a csillaga: a kis- vagy kertvárosi emberekkel. Egy évvel később, most úgy tűnik, a tendencia marad: Mendes letáborozott a saját terepén, s elkészítette élete „legkisebb” filmjét.

A megtévesztő cím ellenére a Továbbállók nem a menekülésről, sokkal inkább az útkeresésről, az otthonra találásról szól. Főszereplője két, harmincas évei elején járó fiatal, Verona és Burt. Okosak, műveltek, jól élnek és igaz szerelemben várják első gyermeküket. És nem, nincs elírás. Hosszú évek óta talán ez az első amerikai független film, aminek teljesen normálisak a főszereplői. De nem úgy a mellékszereplők, akik egyben álompárunk útjának egy-egy állomását képviselik. A közelgő gyermekáldás ugyanis felbolygatja hőseink életét, de éppen csak annyira, mint a hétköznapi embereknél szokás. Az élet kicsit átértékelődik, muszáj találni egy megfelelő zugot, ahol tökéletes körülmények között nőhet fel a kis csöppség. Verona és Burt bajban van. A nő szülei már régen meghaltak, Burt felmenői pedig éppen ezt a pillanatot választják, hogy 2 éves európai kiruccanásra induljanak. Nem maradt a közelben senki, Verona és Burt viszont mindenképpen szeretnének maguk mellett tudni valakit.

Kép az Away We Go / Továbbállók című filmből

Így indul hát az utazásuk a megfelelő otthon után kutatva, ami átível az Egyesült Államokon, kicsit benyúlik Kanadába, érintve sivatagot, fagyosabb vidéket, kisebb és nagyobb városokat, ahol rokonok vagy régi ismerősök várnak rájuk. És hogy mi bennük a közös? Nem sok, de annyi biztos, hogy egyik sem komplett. Kicsit olyan érzésünk támad, mintha Mendes rászabadította volna a hollywoodi álompárt az indie-filmek fura figuráira. Valójában tényleg erről van szó, na meg persze az életfelfogásról, amit egy-egy helyszín képvisel. Van, aki annyira elzárkózik a gyerekeitől, hogy azok már meg se hallják hívó szavát, van, akit pedig jobban érdekel a kifogyóban lévő vízkészlet, mint kis környezetének dolgai. Vannak, akik elvont, ezoterikus tanokban látják sorsuk és gyermekeik jövőjének zálogát és vannak, akik saját keserűségüktől egyáltalán nem látják a jövőt.

Kép az Away We Go / Továbbállók című filmből

És éppen ez az a megismerés, amitől eredményes lesz a két fiatal utazása. Az otthonkeresésből tanulmányút lesz, aminek minden egyes stációja újabb és újabb leckét tanít meg nekünk, hogy a végén megtanulják azt, amit eddig is tudhattak volna: tökéletesen jó irányba halad az életük, nincs szükségük példaképre, hiszen ott vannak egymásnak, és majd az igazi közös útjuk során találnak olyanokat, akikkel együtt haladhatnak előre.

Kép az Away We Go / Továbbállók című filmből

De az egészben az a legfontosabb, hogy a néző élvezi ezt a furcsa road movie-t. Igaz, nem olyan könnyű ráhangolódni, de ha sikerül megszokni a film atmoszféráját, akkor már nem lesz nehéz dolgunk. Verona és Burt, alias Maya Rudolph és John Krasinski igazán szeretetre méltó figurák, tökéletesen ellensúlyozzák azt a néha groteszk, néha kilátástalan vagy egyszerűen csak ellenszenves környezetet, amibe éppen belecsöppennek, és a film végére már elég jól ismerjük őket ahhoz, hogy szívesen a közelükbe férkőznénk. Kár érte, hogy a többiek személyiségéről csak annyit tudhatunk meg, amennyit az általuk megkívánt tétel igazolásához kell, de ez minden utazós filmben így van.

Kép az Away We Go / Továbbállók című filmből

Azért szintén kár, hogy Sam Mendes elhagyta a rá oly jellemző szarkazmust és fanyar csipkelődést. Végülis ez az „új hang” se rossz, csak kevésbé különleges. Az viszont tény, hogy lassúbb folyása ellenére is könnyebben befogadható, mint mondjuk A szabadság útjai. Elsősorban azoknak ajánlott, akikben van egy kis egészséges kétkedés a saját életükkel szemben, vagy azoknak, akik még nem tudják, hogy a családot maga a család tartja össze, és nem kell hozzá kívülről érkező ideológia, hiszen önmagától alakul és illeszkedik be a rendszerbe. Ha úgy kell összerakni, összetartani vagy mederbe terelni, akkor már régen baj van.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.