Örömcseppek

Scott Hicks: Snow Falling On Cedars / Hó hull a cédrusra

A Hó hull a cédrusra című önéletrajzi regény 1994-ben jelent meg, és világhírnevet hozott David Guterson amerikai írónak. A szerző PEN/Faulkner díjat kapott, a könyv több mint 4 millió példányban kelt el, és 30 nyelvre fordították le. Végül utolérte a sikersztorik végzete: filmre vitték.

Scott Hicks meghatározatlan származású rendezőt – brit állampolgár, de Ugandában született, Kenyában élt tíz éves koráig, majd Angliában és Ausztráliában végezte tanulmányait – saját bevallása szerint „leseperte a lábáról a történet bensőssége és a helyszínek légköre".

San Piedro képzeletbeli szigeten, a második világháború után tragikus esemény kavarja fel a kedélyeket. A fajilag vegyes közösség – fehérek és japánok – kénytelen szembenézni saját múltjával. Holtan találnak egy angol-amerikai halászt, és egykori legjobb barátját, a japán Kazuot gyanusítják meggyilkolásával. A per során rejtett, eddig ki nem mondott indulatok kerülnek felszínre. A film enyhén didaktikus jelleget ölt, amikor Gudmundsson ügyvéd (Max von Sydow) védőbeszédében nagyítót tart az amerikaiak rasszizmusa fölé. A filmen végigvonuló motívumok mindenike a fény-sötétség, igazság-tévedés ellentétpárra épül. Gondoljunk itt a kezdeti képsorok végtelen ködében fellobbanó lámpára, vagy később a tárgyalóterem zárt, sivár miliőjében kilobbanó fényre. A hóval borított tág terek tisztaságával és szűkös belsők félhomályával jelenítődik meg az a tudathasadásos állapot, amellyel hőseink küzdenek.

A szerelemben és a társadalomban csalódott Ishmael, a helyi újság fiatal szerkesztője segít az igazság kiderítésében. Ugyanaz az Ishmael (Ethan Hawke), aki gyerekként titkos és tiltott szerelemre lobbant a vádlott felesége, Hatsue iránt. Innen eredt a film címe is: az egyik flashback-jelenetben a gyerekek az eső elől a mitikus cédrus gyomrába rejtőznek. Csak itt, távol családjuk merev örökségtől élvezhetik a múló örömcseppeket.

A film modoros, túl hosszú, szerencsésebb lett volna, ha szorosabbra vágják, az idősíkok állandó váltogatása sem indokolt, enyhén zavaró. A befejezés követi az amerikai filmek dicső hagyományát: az utolsó filmkockákon a hősök megtisztulva az új élet lehetőségével elindulnak az Úton.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.