A nézők nem sírnak

Kimberly Peirce: Boys Don't Cry / A fiúk nem sírnak

Ez a film kakukktojásként bukkan fel a mifelénk vetített filmek között. Körülbelül úgy, mint főhőse az őt körülvevő társadalomban. Amerikai, a szó igazi értelmében független filmet nagyon ritkán látni az erdélyi mozikban. Könnyen meglehet, hogy egy szerencsés tévedés „áldozataiként" nyílik most alkalmunk megtekinteni ezt a filmet.

Már az elején szögezzük le, hogy a film ellenjavallt mindenkinek, aki csak egy könnyed kis szórakozásra vágyik. Azoknak ajánlom, akik szívesen hagyják magukat provokálni, próbára tenni. Nemcsak a film stílusa provokatív (helyszínek, zene, imbolygó kézi kamera, ismeretlen színészek), hanem az elmesélt történet is. Egy lányról szól, aki fiú szeretne lenni. Egészen pontosan annak is tartja magát: fiúnak – kis biológiai hibával. Erre még lehetne egyet legyinteni, ha nem az lenne a következménye, hogy Teena Brandon, vagy férfinevén Brandon Teena lányoknak kezd udvarolni. Igen, Teena beleszeret Lanába, Lana pedig viszonozza szerelmét, abban a hitben, hogy egy fiú udvarol neki. Tina fél kapcsolatuk hajnalán másságáról beszélni, fél, nem akarja elveszteni a szerelmét. Különben is, amint pénze lesz, biológiai „hiányosságát" is pótolni szeretné. Ami viszont természetes a Teena szemszögéből, közel sem az a másokéból.

Lana féltékeny ex-barátja sejti, hogy valami nincs rendben Teena körül és eldönti, hogy bármi áron kideríti az igazat. A másik álláspont szerint ugyanis az ilyesmit nem szerelemnek hívják, hanem átverésnek, kihasználásnak, végső soron perverziónak. Habár nem ez az első film, ami a másság tragédiájával foglalkozik, azon kevesek közé tartozik, amelyek hitelesen, elfogulatlanul, de ugyanakkor érzékenyen kezelik a kérdést. Teenát nem tekinti ártatlannak, a lány pontosan tudja, hogy milyen veszélyes játékba kezdett, de nem tud ellenállni a vágynak, inkább az örökké félelemben élő ember bölcsességével kerüli a nyílt konfliktusokat. Lana anyja, aki legjobban félti lányát, miután kiderül az igazság, szintén ingadozik az utálat és a női együttérzés között. A tragédiának mégis be kell következnie, akárcsak a görögöknél. És nem fogunk sírni, éppen azért mert igazi tragédiát látunk. Ehhez a katarzis illik, nem a könnyek.

Ami teljesen fölöslegesnek bizonyul, az a filmvégi felirat, hogy a történet valós eseményen alapul, és hogy az érintett személyekkel mi történt az események óta. Ez nemhogy közelebb hozná a történetet, de inkább a személytelen híradók irányába sorolja. Ami ennél százszor hatékonyabb volt, az a színészválasztás Teena szerepére; és az őt alakító művész fantasztikus játéka. (Méltán jutalmazták Oscar-díjjal.) Ha nem néztük meg figyelmesen a szereposztást, nemigen tudjuk eldönteni, hogy férfit, vagy nőt látunk-e ebben a szerepben. Ez a bizonytalanság egyre nagyobb feszültséget szül, a film második felében már szinte mi is annyira várjuk a leleplezést, mint a filmbeli srácok. A megoldás nagyon hatásos, rávilágít egy igazságra: alapvető szükségünk van arra, hogy tudjuk: férfivel vagy nővel állunk szemben. Még a vásznon is.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.