High-tech bóvli, némi extrával

John Woo: Mission: Impossible 2 / Mission: Impossible II

Köztudott, hogy az akut témaínség miatt időről időre felüti a fejét Hollywoodban a retroláz vírusa, és megfertőzi a fél várost: a dögvész terjedésével elszaporodnak a patkányok és a hiénák, s rég elhullott, oszlásnak indult tetemeket kaparnak elő a föld alól.

A 90-es évek különös mód kedveztek a parazitáknak, tán soha korábban nem született annyi remake, újrafeldolgozás és átirat, mint ekkor. Mostanában – számos egyéb műfaj és téma mellett – a régi szériakrimik újrahasznosításának divatját (is) éljük: nyolc éve a San Francisco utcáin című sorozatot melegítették fel egy (tévé)film erejéig, Philip Noyce 1996-os, hullaszagú Angyal című opusa Simon Templart igyekezett – kevés sikerrel – beebrudalni a multiplexekbe, nemrégiben mutatták be az Államokban az 1971-74. között futó, Shaft fantáziacímű krimisorozat alapján tető alá hozott full-star produkciót, továbbá hamarosan a Charlie angyalai moziverziója is elkészül.

A trend éllovasa azonban kétségkívül a Mission: Impossible. A szinte az ős-televíziózás korában indult széria, a világ ügyes-bajos dolgainak elrendezésén dolgozó akciócsoport kalandjait hozó végtelenített saga 168 epizódot élt meg 1966. és '73 között. '68-ban forgott egy mozifilm is, 1988-ban pedig újra nekilódult a sorozat, ám két év után a nézők megunták a titkos ügynökök kavarását, ezért a készítők eltemették a témát.

Azaz eltemették volna. Ugyanis alig néhány évvel később Tom Cruise előhozakodott a sorozat alapján készítendő nagy költségvetésű akciómozi ötletével, melyben a főszerep mellett a produceri teendőket is magára vállalta. A Cruise vizsla tekintetétől és örökös akadékoskodásától kontrollált projektben Brian De Palma rendezőnek csupán asszisztensi szerep jutott, így a film egy meglehetőst zavaros sztori meglehetőst közhelyes feldolgozása lett, egy-két jelenet kivételével fáradt, felejthető mozi. Az egykori sorozat rajongóinak kiábrándulásánál csak De Palma híveinek csalódottsága volt nagyobb – a pénztáraknál viszont kaszált az opus, ismét igazolva ama Hollywoodban lassan másfél évtizede masszívan élő tételt, miszerint képtelenség Cruise főszereplésével olyan filmet összeütni, mely ne hozna vastagon a konyhára.

Amikor híre ment, hogy a folytatáshoz az élő mozimítoszt, az A Better Tomorrow (1986), a The Killer (1989) és a Hard Boiled (1992) című munkáival az akcióműfajt megreformáló, a vadászterületét a 90-es évek elején Hongkongból Hollywoodba áthelyező John Woo rendezőt kérték fel, többen reménykedtek, hogy a filmre bespájzolt horribilis összegű tőkéből a „századvég akciófilmje" születik majd meg. Nem így történt, de ez nem a rendező hibája: hiába ő a műfaj császára, a produceri nyomás alól nem vonhatja ki magát.

A film több szempontból is felemásra sikeredett. Az alkotók, okulva az első rész sztorivezetésének nehézkességét érő bírálatokon, ezúttal lazán szőtt cselekménnyel álltak elő. A történet voltaképp nem egyéb, mint egy 1946-os klasszikus meglehetősen kisstílű kizsákmányolása: a Hitchcock Forgószél című művét kasztráló karcsú szüzsé gyújtópontjában a világot a maga igájába hajtani kívánó gonosztevő áll, aki – annyiszor megvolt már ez, de hagyjuk – egy pusztító vírus birtokában kész végigvinni akaratát.

A soványka sztori arányait vesztett szerkezettel párosul: meglepő, hogy manapság készülhet olyan szuperprodukció, melyben az első akcióra közel nyolcvan percet kell várni, s még meglepőbb, hogy egy (papíron) John Woo jegyezte filmben úgy fest egy akciójelenet, mintha valami helyi iparostanonc forgatta volna. Az első részhez hasonlóan a Mission: Impossible 2 is úgyszólván Tom Cruise magánügye, rendezőnknek kevés köze van hozzá. Az első percek ritka mívesen megkomponált pillanatai – a bevezető képsorozat szédítő körsvenkjei és a flamencojelenet montázstechnikai bravúrja – után másfél órára felhígul a film, s csak az utolsó negyedórában sűrűsödik be ismét: itt, a befejező részben látszik igazán, hogy a kínai mester hogyan is képes dolgozni, ha nem szorítják satuba a kezeit. Több kameraállásból vett, páratlan ritmusérzékkel megkomponált, képkimerevítésekkel, lassításokkal és parádés vágástechnikával felstilizált erőszak-szekvenciák sorában végre azt nyújtja a rendező, amit a legjobban tud – csakhogy mindez már túl későn érkezik.

Az opus persze ezúttal is tarolt a mozikban. Most, a második rész után bátran kijelenthető: a Mission: Impossible high-tech változatainak már a premier előtt borítékolható az abszolút siker, melyet – az alacsony színvonallal egyetemben – Tom Cruise személye szavatol.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.