Elszállt egy hajó a szélben…

Wolfgang Petersen: The Perfect Storm / Viharzóna

Hollywood mindig is szívesen hívta ki csatára a természet erőit: vulkánokat, vízözönöket, szélviharokat. A pusztítás grandiozitásával ezekben a filmekben csak az emberi kitartás és ellenállás nagyszerűsége volt összemérhető. Ha egy eszement terrorista akarja megsemmisíteni az Egyesült Államokat, az politikailag nem mindig volt korrekten tálalható. Egy meteorit vagy egy tornádó azonban nem törődik az ideológiai elkötelezettségekkel, ráadásul sokkal végzetszerűbb és elemibb csapásokat képest végrehajtani – mind a műteremben és a trükklaborban, mind a való életben.

Tűzhányók és twisterek bőséggel randalíroztak az elmúlt években is a filmvásznon, most tehát a szélvihar következett. Wolfgang Petersen a német színekben hullámokra bocsátott Tengeralattjáróval már bebizonyította, hogy otthon van a vizes témákban, igaz, most nem háborús veszéllyel, hanem sosem látott szélviharral kellett hajóját szembeszegeznie.

A Viharzóna megtörtént eseten és egy sikeres dokumentumregényen alapszik, ettől persze nyugodtan lehetne steril, műteremben összetákolt katasztrófafilm is. Petersen azonban komolyabb feladatra vállalkozott. Drámát akart és akciót, valóságot, igaz történetet és évszázados, rendkívüli katasztrófát. Csakhogy miként a „tökéletes vihar" kipattanásához is extra körülmények egybeesése, több tornádó és szélvihar fatális találkozása szükségeltetik, úgy a dokudráma és a katasztrófafilm összehozása is különleges kihívást jelent. A Viharzóna első órájában szó sincs viharról, katasztrófáról, de még akcióról sem. Petersen itt olyasmivel bíbelődik, ami mostanra szinte kiveszett az akciófilmekből: miliőteremtéssel, jellemábrázolással, karakterek kitalálásával, indítékok és motivációk felvázolásával. A szándék szép és tisztességes, már-már valóban arcot kapnak a hőseink, valahogy mégsem áll össze a kép. Olyan ez a bevezető szakasz, mintha a lehangolt Ken Loach rendezte volna: kis halászfalu, egyetlen kocsmával, a szűkös keresetből nehezen kijövő, italozó férfiakkal, sokat próbált nőkkel – egyszerű, hétköznapi emberek, minden allűr nélkül. Az igazi dráma és a mélység ezeknek az embereknek a viszonyaiban és kapcsolataiban lakozik, és nem a tenger hullámai között.

A természeti katasztrófa látványos, de nem ott hozza felszínre a konfliktust, ahol igazán megrendíthetne. Mi mégis ezekre a vizekre hajózunk. így hát amikor a cselekmény beindul, és kellőképp ábrázoltatott, hogy jobb sorsra érdemes hőseink a megélhetésért, az asszony szerelméért vagy a kihívás kedvéért valóban szinte minden kalandra vállalkoznak, ráadásul mindannyian legények a gáton, Petersen át is engedi a terepet a trükkmestereknek és az akciójeleneteknek. Szó sincs róla, a Viharzóna ezen a téren maximálisan beváltja a hozzá fűzött reményeket. Látványos, dinamikus katasztrófafilm, sosem látott hullámokkal, Niagarát megszégyenítő víztömegekkel, halálos fuvallatokkal és elemi csapásokkal.

Petersen a „tengeri emberek" hőseposzát akarta filmre vinni, ezért is ragaszkodott a megtörtént eseményekhez és hagyta el a happy endet. Nem szupermanekre volt szüksége, hanem egyszerű emberekre, akik szükségből, felelőtlenségből, kalandvágyból halálos próbatétel és kihívás elé kerülnek. A főszerepeket sztárokra osztotta, de nem a megszokott sztárszerepkör várt rájuk. A sármőr George Clooney morcos, borostás, cserzett arcú hajókapitány, a kisfiús Mark Wahlberg energikus és vadul naiv halászlegény – akár a szomszéd faluból is jöhettek volna. Akár ismerhetnénk is őket, és talán éppen ez a baj: valós figurák, mégsem lesznek igazán érdekesek a néző számára.

A Viharzóna minden szimpatikus vonása ellenére végül alulmarad a nagy csatában. Felkavaró érzelmeket, feszültséget és együttérzést nem sikerül kiváltania. Nehézkesen indul, felpörög, de nem sodor magával. Félünk és reszketünk, de nem rendülünk meg. Azért a víz az úr.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.