Rázom az öklömet

Interjú Jeremy Thomas producerrel

Korunk legnemzetközibb és legrangosabb indie producere. Terebélyes és öntörvényű, mint egy török pasa. A gyomránál csak a filmjeit szereti jobban. Világéletében saját szabályai szerint üzletelt, ennek ellenére (vagy talán épp ezért!) példátlanul gazdag és színvonalas filmográfiát halmozott fel. A 60 éves, Oscar-díjas brit producer a Thesszaloniki Filmfesztiválon kapott Arany Alexander-díjat életművéért.

Nagy mesterek egész sorával dolgozott. Bertolucci, Oshima, Roeg, Cronenberg, Frears, Rafelson, Kitano, Wenders, Gilliam, Reisz, Schlöndorff, Skolimowski, Medák, Noyce, Gitai, vagy a fiatalok közül Linklater, Depp, MacKenzie. Hogyan került velük egy ligába?

Az Ealing Studios mellett születtem, ahol apám, Ralph Thomas kommersz filmeket rendezett. Mindannyiunkat meghatároz a neveltetésünk: a legtöbb gyerek a szülei értékrendszerére reagálva építi fel az életét. Elegáns iskolákba irattak be, de nem érdekelt az a miliő és a tanulás. A kommersz filmgyártás sem. 17 évesen otthagytam az iskolát. Egy évig esti műszakban filmeket hívtam elő a Rank laboratóriumban, hogy megkapjam a szakszervezeti tagságot. Ken Loach vágóasszisztense, majd vágója lettem. A 60-as, 70-es évek fordulója igazi fénykor volt. De tudtam, lehetetlen, hogy elkezdjek önállóan producerkedni, ezért Ausztráliába mentem egy barátommal, ahol még csak alakulóban volt a filmipar. Amikor a Mad Dog Morganben (1976) Dennis Hoppernek őrült pillanata van, az a földkerekség legőrültebb pillanata! Tapasztalatlan zöldfülűként ezt a helyzetet kellett kordában tartanom. Nagy káosz volt a produkció, de legalább a többi stábtag is éppolyan keveset tudott, mint én. Londonba visszatérve Nicolas Roeg-öt ostromoltam egy Robert Graves-forgatókönyvvel. Nem érdekelte, de kedvesen fogadott. „Látom, nyomulós fiú vagy. Ha össze tudod hozni a pénzt erre, akkor dolgozhatunk együtt”, és azzal ideadta a Rossz időzítést (1980). A könyvet, amit elutasított, elküldtem Stanley Kubricknak. Biztos meg voltam őrülve! Máig megvan a levele, hogy köszöni szépen. Ekkor Jerzy Skolimowskit pécéztem ki. Még Varsóba is elmentem, hogy meggyőzzem. Mivel a National Film Theatre-ben fiatalon megnéztem mindenféle régi filmet, így az ő lengyel alkotásait is, látta, hogy értelmes emberrel áll szemben. Igent mondott. Ebből lett a Gyilkos kiáltás (1977).

Így történt, hogy második produkciójával máris nagydíjat kapott Cannes-ban.

Már vágóként jól láttam, hogy Cannes-ban minden csapat egyenlőként versenyez. Jöhetnek a drága szuperprodukciók, de ott kicsiként is gólt rúghatsz a nagyok ellen. Azóta azzal a meggondolással kezdek neki a projektjeimnek: bevállalnám ezt Cannes-ban? Megfelelne a Fesztiválpalota rangjának? Persze lehet, hogy csak sznob vagyok!

Bernardo Bertoluccival hogyan jött össze?

Az ő szemében egy angol producer voltam, aki levezényelt egy forgatást a távol-keleten. (A Merry Christmas, Mr. Lawrence-t, 1983 – K.L.) Éppen Az utolsó császárra készült. Felhívott telefonon, meghívott egy kínai étterembe és hozta a kínai sztoriját. Nagyon szoros barátság alakult ki köztünk. Főleg azok után, hogy annyi időt töltöttünk együtt a lövészárokban. Mert a mi nagyszabású forgatásaink – az Oltalmazó ég (1991) és A kis Buddha (1993) is – olyanok voltak, mint a háborúk: rengeteg külső nehézséggel kellett együtt megbirkóznunk. Minden egyes nap felért egy ütközettel! Rengeteget tanultam tőle művészetről és életről. Igazi művész ő, aki önmagán és az érzelmein is dolgozik. Ha együtt utazunk repülőn, én mindig végigolvasom az újságokat. Ő is átlapozza őket, de aztán visszatér a Goethe és Proust-köteteihez. Mert másra van berendezkedve az elméje.

Az utolsó császár valóságos díjesőt eredményezett. 39 évesen, friss Oscar-díjasként megvethette volna a lábát Hollywoodban.

Felkértek, hogy vezessek egy stúdiót, de elutasítottam az ajánlatot. Naiv voltam, meg hát az egóm működtetett. Akkor még legyőzhetetlennek éreztem magam, meg nem az a fajta szerződtetett producer vagyok, aki a pénzt, a befektetőket képviseli, és a jövőbeli profitjuk érdekében állandóan beleszól a rendező munkájába. Azóta voltak pillanatok, amikor bántam a döntésem. Bár ha igazán belegondolok, a mai napig ugyanazokkal az ideálokkal felvértezve rázom az öklömet. Nem vagyok egy domináló típus, de nagyon elszánt tudok lenni. Egész életemben a saját fejem után mentem és képtelen voltam bárkitől útmutatást elfogadni. Ez az én nagy hibám az életben.

Mikor lett anyagilag is sikeres?

10 év után. Eredetileg nem voltam üzletember, bele kellett tanulnom – a saját káromon, miután az első néhány filmemben csúnyán megloptak és átvertek. Az első évtized úgy telt, hogy másoknál aludtam a földön és nem volt részem abban az életmódban, amelyre vágytam. A kezdetekkor az ember mindenáron filmezni akar, még akkor is, ha nem jár vele anyagi juttatás. Ez így ment egészen a hetedik filmemig, a Mr. Lawrence-ig. Azóta mindig igyekszem olyan pozitív mérleggel kikerülni a filmjeimből, hogy tudjak a következő projektek fejlesztésére is költeni. Ma már ott tartok, hogy a finanszírozóim sem az alapján ítélnek meg, mennyit keresnek a filmjeim. Természetesen vissza akarom keresni a befektetett összeget, de azon túl nem cél, hogy töménytelen sok pénzt termeljek.

Hogyan jellemezné az ízlését?

A gondolatgazdag filmek érdekelnek, amik megmozgatják az ember agyát. Csak ilyeneket vállalok. Középpontjukban egy bámulatos ötletnek kell állnia. Ami a különlegessége folytán magához vonzza majd a megfelelő húzóneveket, általuk pedig hozzájuthatunk a szükséges forrásokhoz. A botrányos témák jól jönnek, mert sajtófelületet generálnak. Nincs pénzem egész oldalas hirdetésekre, de az újságcikk ingyen van. Itt van például a Darwinról szóló Creation (2009). A genezis hívei Amerikában gyűlölni fogják, mert elhangzik benne: „Megölted Istent”. Ez majd hírverést kelt a médiában. Produkcióim technikailag rendre úgy néznek ki, mint a hollywoodi mozik, gyönyörű színészek vannak benne, mutatósan vannak fotografálva, de a csillogó külső alatt e filmek eszmeisége botrányos és merész, s gyakran megütközést kelt. A Tideland (2005) is jó példa erre.

Hogyan választja ki a forgatókönyveket?

Minden döntésemnél egy szempont van: boldoggá tesz, amit vállalok, vagy sem? Ma már nem kutakodom alapanyag után. Régebben kergettem a rendezőket, és mindig bementem a könyvesboltokba is: „Kell, hogy legyen itt valami ötlet!” Idővel lazábban kezdtem kezelni az egészet: a maguk természetes módján történjenek velem a dolgok. Ezt nevezem az én életfolyó-elméletemnek. Oda megyek, ahova az áramlat visz, nem evezek hevesen, csak arra ügyelek, hogy ne süllyedjek el. Legfőbb vonásom, hogy rendezőcentrikus vagyok. Az esetek többségében ők keresnek meg a tervükkel. Lássuk be, ha egy Matisse-tól, egy Picassótól vagy egy David Hockney-tól megrendelünk egy képet, körülbelül tudjuk milyen jellegű lesz. Ugyanez áll a nagy rendezőkre, és én szívesen magamévá teszem a világukat. Azt hiszem, egy kicsit a rendezők groupie-ja vagyok. Néhányukkal többször is dolgoztam. Terry Gilliammel megint nekifutunk a Don Quijote-könyvének, aminek első forgatása 2000-ben félbeszakadt. Mai áron 40-50 millióból megoldható. Következő produkcióm Cronenberggel készül, ez a harmadik közös filmünk. Minden alkalommal mélyebben megértjük egymást. Olyan ez, mint a házasság, nem kell elmagyarázni, hogy tükörtojást kérsz reggelire. Az igazán nagy rendezők emberként is izgalmasak számomra, mert ők az élet nagy megfigyelői és elemzői. Elképesztően gazdag személyiségek tudnak lenni. Ha közös munkába vágok valakivel, mindig mérlegelem: képes leszek-e szeretni az illetőt, és ő képes lesz-e viszonozni azt?

Sokan bombázzák filmtervekkel?

Nem, mert kicsit bujkálok a megkeresések elől. Elég tervem van, ami kitölti időmet az életem végéig. A saját ízlésemet követem, mert korán rájöttem, könnyebb átverekedni egy filmtervet a megvalósulás útvesztőin, hogyha hiszünk benne, mintha az csak pénzkeresetet jelent. Égető vágynak kell hajtania a producert az adott mű létrehozására. Általában 10 filmterven munkálkodom egyszerre.

Projektjei ekkora hányada marad megvalósulatlan?

Talán 20 százalék. Mert nem adom fel egykönnyen. 6-8 évbe telt, mire a Meztelen ebédre (1991) vagy a Karambolra (1996) fel tudtam hajtani a pénzt. Meglehetősen hosszú ideig fenn tudom tartani a lelkesedésemet. Van egy projektem, amin idestova 12 éve dolgozom! Egyfelől lusta vagyok, mert nem szeretek nap mint nap sokáig ücsörögni az irodában, másfelől viszont eléggé mániákus vagyok.

Mennyire van tele a szakma szélhámosokkal?

Nézze, a producernek hivatásából fogva füllentenie kell egy kicsit. Én is azt mondom, hogy X. Y. lesz a filmem sztárja, még akkor is, ha még nem írtuk alá a szerződést vele, csakhogy megkapjam a társfinanszírozótól a pénzt. Ezeket az „optimizmus jeleinek” hívom.

Nincs még egy független producer, aki oly sokat forgatott távoli országokban, mint ön, talán csak Saul Zaentz.

Az alapanyag mondja meg, hol kell forgatni. A dolog személyes oldala, hogy talán tudat alatt vonzottak más kultúrák. Rákaptam az utazás gyönyörére. A mozi az egyetlen globális nyelv. Kidolgoztam egy módszert arra, hogyan rakjam össze a pénzeket: a Mr. Lawrence-nél tudtam, hogy a fogadó ország beszáll, a sztori brit, tehát angol pénzt is kaphatok, David Bowie személye miatt pedig az amerikaiak is adnak valamit. Olyan ez, mint a főzőcskézés: egy jó francia fogás biztosan kell majd valakinek előbb-utóbb. Csak meg kell hozzá találni a megfelelő összetevőket! Örömöm lelem eltérő nemzeti gyártási szisztémák összehozásában. Jelenleg Japánban forgatok egy japán nyelvű filmet.

A gazdasági válság hogyan hat a független filmezésre?

Az 5 nagy amerikai stúdió gyakorlatilag magára hagyta és kivégezte a független filmezést. A franchise-ok, amiket gyártanak, hasonlatosak a nagy halászhajók hálóihoz: kifogják vele az összes halat, még azt is, ami nem kell nekik. Elhalásszák előlem a nézőket. A mozibevételek 90 százalékát „hozott” anyagból készült filmek sajátították ki, folytatások és remake-ek. Kulturális értelemben nagy változás történt, a ma embere elfordult az eredeti koncepcióktól. A nézők nem akarnak szokatlan filmélményben részesülni. Én viszont pont az eredetiségre alapoztam az életem, és bízom benne, hogy az embereknek előbb-utóbb elegük lesz az uniformizáltságból és az eredetiség győzni fog! Ezért küzdök a magam eszközeivel.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.