Doktor Fauszt(usz) repülő cirkusza

Terry Gilliam: The Imaginarium of Doctor Parnassus / Doktor Parnassus és a képzelet birodalma

Az ex-Monty Python-os szürreálguru Terry Gilliam szólókarrierje megosztja rajongóit. Míg komor apokaliptikus disztópiái (Brazil, 12 majom) kultusz-státusznak örvendenek, kései mese-parafrázisaira ez már nem mondható el. Mégis a Doktor Parnassus eklektikus, vad világa sokkal jobban illeszthető az Időbanditák és a Münchausen báró kalandjainak vonalához, mint a Grimm kifordított világához.

Gilliam extravagáns, pénzügyileg igencsak veszteséges celluloidvízióihoz egyre nehezebben kuporgatja össze a pénzt. Ezúttal a bajokat tetézte főszereplőjének, Heath Ledgernek váratlan halála, amely (morbid módon) utólag profitja lett a produkciónak. A posztumusz-oscaros színészlegendát ma már csak örök fiatalnak fogjuk látni, s kultuszát még tetőzte, hogy utolsó alakításaiban romantikus, kisfiús imázsát negatív karakterek megformálásában sikerült leráznia (Christopher Nolan: A sötét lovag), halálával pedig a színészmogulok Pantheonjába is sikerült bekerülnie. Ám végső alakítása (és a csonka film is) kiegészítésre szorul.

Kép a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmből

A rendező új mozijában, csakúgy, mint korábbi filmjeiben, a párhuzamos világokkal játszadozik. Az 1000 éve élő címszereplő vándorcirkusza rejti a kaput (tükröt), amely saját tudatának világába nyílik. Társai a vándorúton Percy, a törpe, aki külső szemlélője és humorforrása is a történetnek. A befogadott és fiatal bohócpalánta Anton, segítője és egyben kétkedője a csapatnak, akit gyengéd érzelmek fűznek a kissé extravagáns kinézetű Valentinához, Parnassus lányához. Így élnek, vonulnak egyik napról a másikra, városról-városra, ám az öreg cirkuszvezér gyengéje a fogadás, s nem kisebb partnere van ebben, mint a kissé modoros, ám annál szimpatikusabb gonosz, Mr. Nick. Legutóbbi tétjükben (ismét) a Sátán áll nyerésre, amivel sikerülne megkaparintania a Doktor éppen 16 éves lányát. Ám, hogy csemetéjét megmentse, újabb fogadásba megy bele, de ezúttal feltűnik az akasztott ember, Tony, aki mindent megváltoztat.

Kép a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmből

Gilliam világa ezernyi forrásból táplálkozik. Heath Ledger Tonyja a tarot-kártyák egyik leghírhedtebbének, a fejjel lefelé függő embernek, a jövő és múlt kettős személyiségének megtestesítője. Csakúgy, mint a többi szereplő, az allegóriák világából bukkant elő (Parnasszus = a költészet birodalma). A képzelet világába lépve mintha egy megelevenedett Salvador Dalí-panoptikumban tévelyegne a film nézője: a bevezetőben tobzódó elefántok, illetve a Tony tükörképeiben megjelenő alvilági folyó (Akherón) vagy a létrás epizód is a hispán mester hosszúlábú, barokkos túlburjánzásait idézik meg. Sőt, végre még az ősi Pythonos korszak egyes humoros elemei is visszaköszönnek a filmben. Ilyen Jude Law epizódszerepének jelenetében a Parnassus fejéből előugró hímnős rendőrrevü. Nem tudni miért, de olybá tűnik, hogy Gilliam össze akarta foglalni eddigi életművét. Saját motívumainak (animációs betétjeitől a Grimmig) egybegyúrásából kerekítette ki szemfényvesztésről szóló tanmeséjét. S minden irónia és hiba ellenére, ez nem is sikerült olyan rosszra, a Félelem és reszketés Las Vegasban óta talán a legjobb munkája ez. Ám míg ott egy kétórás gyomorforgató trippet kreált, itt egy összetettebb, fogyaszthatóbb történetet főzött ki. Jó mesét. S talán már ez is nagy szó.

Kép a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmből

A rendező ugyan ezúttal is közönségfilmes dramaturgiát használ, a bevezetőben nagy durrantásokkal, néhol kissé csúnyán kimunkált CGI-trükkökkel (pl. Tom Waits olajpatakká váló arcmása) igyekszik meggyőzni nézőjét, de Ledger megjelenésével kissé megtörik a tempó, s inkább a való világban téblábolunk, míg a film utolsó negyedében újra elveszünk a pszichedelikus giccsben. Itt már a főszereplők is visszafordíthatatlanul kifordulnak magukból, s a történet egy keserédes befejezésbe torkollik. A dramaturgiai törést vélhetően a Ledger halála miatt íródott új forgatókönyv is okozta. Charles McKeown – akivel a direktor már a Münchausenben és a Brazilban is dolgozott – segített az átalakításban. Mivel Tony tükörvilágbeli kalandjait egyszerre három színész játssza tovább (Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell), ezért a sztárcameók jelenléte szinte eltereli a figyelmet Parnassusról, akiről igazából a film szólna. Ledger távozása nemcsak a dramaturgiát, de a látványvilágot is megváltoztatta, a film utolsó negyedére a titokzatos mellékalakból szinte főszereplő válik. Ráadásul a végefőcímben elsőként kiírt „Heath Ledger és barátainak filmje” szlogen egy az egyben elmaszatolja a valós történetet, így együttesen csak egy funkciója van: a tragikus sztár kultuszát növelni. A csúcsra járatott vizuális cukormáz a végefelé üt vissza legjobban, amikor a fordulatok drámai hatás nélkül maradnak, s így szinte alig hisszük el, hogy a fő szemfényvesztő, az akasztott ember Tony, Colin Farrel arcmásában eltorzult áruló. A meglovagolt kultuszgyártás ellenére nem találkozunk kifejezetten rossz színészi alakításokkal. Sőt, az öregedő Christopher Plummer remekül formálja meg a „lecsúszott” varázsló alakját, amely a sok Gandalf- és Dumbledore-klón után kissé ki is forgatja a fantasy-toposzt. A film legérdekesebb felfedezettje a megjelenésével is különleges, mindenhol gömbölyded, Valentinát megformáló Lily Cole, vele még biztosan találkozunk majd. Andrew Garfield csetlő-botló, romantikus, féltékenykedő hősszerelmes Antonja fiatalosan naiv és szimpatikus. Ellentétje az Austin Powers-filmekből már ismerős Verne Troyer (Percy), aki szinte kirázza kisujjából a cinikus kisember karakterét. Titkos kis kedvenc lehet még Tom Waits színpadiasan túljátszott, de mégis vicces Mefisztó-inkarnációja is.

Kép a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmből

Gilliam nagyot markoló kezéből sajnos kicsúsztak saját világának építőkövei. Egyértelmű Faust(us)-parafrázisa csak ügyeskedő, látványában a szürrealista abszurd művészfilm, dramaturgiájában a popcorn-multiplex-esztétika között egyensúlyoz. Nicola Pecorini kamerájának segítségével ugyanúgy kényelmesen mozog a tág képzelet-univerzumban, mint a hosszúkás, zsúfolt és szűk cirkuszi kocsiban. Az ál-főszereplő hiába él évezredeket, a legjobban a mindentudás utáni vágya izgatja, csakúgy, mint Goethe alakját, aki kisvilágába menekül: Parnassus ráerőlteti „képzelet-világát” barátaira, miközben önzően fogadások tárgyává is avanzsálja őket, ám ezért meg is bűnhődik. Az önámításban és szemfényvesztésben forgolódó „örök” hasadt kisember tragédiája ez: képzeletének része az Ördög, aki képes elcsábítani, sőt tartományt elhódítani országából. Parnassus azért képes – minden szenvedése ellenére – ugyanúgy összekacsintani az Ördöggel, mint korábban, mert igazából egymás nélkül nem léteznének. Ám, hogy melyikük álmodja a másikat – már végleg a rendező rejtélye marad.

Kép a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma című filmből

Gilliam mozija a gyengeségei mellett egy jól összerakott nagyoknak szóló mesefilm, amely archaikus klasszikusok megidézéséből, az enciklopédikus illusztrációk és a barokkos-szürreális víziók kollázsából összeállított néhol pazar, néhol esetlen trükkök víziójából áll. Mégha olykor-olykor fárasztónak is tűnik ez az utazás, azért nagyon is nézhető szórakozás, s talán kissé helyrebillenti az angol-amerikai direktor megtépázott hírnevét.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.