Köztünk angyalok


Párhuzamos és virtuális világok szelik át és veszik körül egyezményesnek gondolt, mindennapi valóságunkat. A behatolás és átjárás azonban nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is elképzelhető: ég és föld között hírnökök járnak-kelnek, Wenders, Jarmusch, Kieslowski filmjeinek rejtélyes szereplői ők, az angyalok.

Az angyalokról nem sokat tudunk, még azt sem egészen pontosan, hogy egyáltalán léteznek-e. Egyesek szerint igen, mások szerint nem. Wim Wenders készpénznek veszi létezésüket, és ezt be is mutatja nekünk. Annyit talán mindnyájan sejtettünk, hogy elavult a tollszárnyakkal röpködő dundi gyerekekből kialakított angyalképünk (mint ahogy az is elavult, hogy az ördög hosszú farokkal, szarvacskákkal és vörös nyelvvel jár-kel, ahol pedig mindezt nem látjuk, ott nincs is ördög), de ezekről a különös lényekről többet is elárulnak a következő filmek.

Wenders angyalai (Berlin fölött az ég című filmjében), két középkorú férfi, elegáns ballonkabátot viselnek, az egyikük kis copfba fogja össze a haját. Megjelenésükben semmiben sem különböznek a film többi szereplőjétől, a földiek tarka világától, még akkor is, ha ez az alkalmazkodás, hasonulásba rejtezés: felesleges, hiszen a film szereplői számára soha nem válnak láthatókká. Lényükben talán az a legfeltűnőbb, hogy egészen másképpen látják a világot, mint azok, akik részt vesznek benne. Ezt tökéletesen sikerült érzékeltetnie a rendezőnek a két különböző színvilág alkalmazásával. Az angyalok mindent egy zöldes árnyalatú, szelíd, nyugtató monokrómban látnak. Emellett az emberek általunk is ismert, színes világa feltűnően nyugtalanító. Az angyalok másik különlegessége az, hogy ott vannak, néznek, mindent látnak, de nem avatkoznak be az események folyásába, nem tudnak beavatkozni, tehetetlenek. Leginkább talán abban a jelenetben érezzük ezt, amikor egy öngyilkosságot megkísérelő férfi közelébe kerülnek, az egyikük odamegy, át is öleli a magas épület szélén egyensúlyozgató férfit, de nem akadályozhatja meg abban, hogy mégis alávesse magát.

Kieslowsi Tízparancsolatának minden egyes részében megjelenik egy ballonkabátos férfi. Mindvégig néma marad, nem árulja el identitását, azonosíthatatlan, elhelyezhetetlen figura. Ő az egyik összekötő elem a tíz történet között, mindent lát, és szintén nem tud beavatkozni egyetlen ponton sem. Arcán látni a szenvedést, átérzi, végigszenvedi az eseményeket, de nem tud segíteni.

Wenders filmjében az angyalok mindenlátásának semmi nem állhatja útját, betekintenek a szobákba, az elrévedők gondolatvilágába, a magányosok alig megfogalmazódó érzéseibe. Végigpásztázzák a várost, sok eseményt nézhetnek végig, sok ember belső beszélgetését hallhatják (és velük mi is, a nézők). Nem szelektálnak abban, amit néznek, és nem törekednek arra sem, hogy felgöngyölítsék a történetek szálait. Nem foglalnak állást, csak néznek, jótékonyan, mosolyogva, teljes nyitottsággal, előítéletek nélkül. A rendező az angyalok tekintetét követve, mégsem tesz hangsúlyossá momentumokat, így aztán megszűnik a történet is: eseményeket, képeket látunk, amelyek egyszerű elemekként egymás mellett hevernek, rendezetlenül és érintetlenül.

Hasonló dramaturgiai elv szerint készült Jarmusch Éjszaka a földön című filmje is. A földet itt az egész földkerekség jelenti, öt különböző színhellyel, az éjszakát az egész éjszaka, naplementétol napnyugtáig tartanak a film eseményei. Öt különböző történetet látunk, amelyek terjedelmiig is nagyjából egyformák, és egymástól teljesen függetlenek. Ehhez az elkülönültséghez hozzájárul az is, hogy az egészen lekerekített történetek a nyitány és a befejezés közt szabályos ívet írnak le nem folytatódnak egymásban. A történetek itt is egymás mellett hevernek, nincs hierarchia, nincs egységes story, ráadásul olyan történetekről van szó, amelyek egyetlen szereplő életében sem hoznak változást – bár hozhatnának –, minden marad a régiben, így ezek a történetek is lefokozódnak, mellékesekké válnak, elkallódnak a többi esemény közt, nem vezetnek katarzis felé. A felmutatás gesztusától válnak rendkívüliekké, attól, hogy pillantás esik rájuk. Nincsenek etikai ítéletek, még akkor sem, ha a nagyvárosok lepusztult perifériáit látjuk az éjszaka leple alatt, az erőszak és az erkölcstelenség melegágyait. Jarmusch az angyalok szemével néz; ezt a látást ajánlja fel nekünk is.

Az angelikus eredet

Az angyalok, a zsidó majd a keresztény világ szereplői, a Bibliában bukkannak fel először. Ehhez a világhoz pedig kiiktathatatlanul hozzátartozik az erkölcs, a törvények, ők maguk is ezt képviselik. A földre csak különleges küldetéssel jöttek égi hazájukból, átadni egy üzenetet, vagy végrehajtani egy rendkívüli cselekedetet.

Mindennek ellentmondani tűnik a fentebb megismert angyalok karaktére: ők újszerű angyaloknak mutatkoznak. Nem ítélkeznek, és nem hoznak üzenetet senkinek, itt vannak, de mintha elfelejtették volna az üzenetet, vagy inkább azok, akikhez küldettek, már mindent tudnak. Ezek az angyalok itt vannak a földön, mindent megnéznek, mindenütt ott vannak, mégcsak különösebben tájékozódni sem igyekeznek, csak egyszerűen vannak. Jelen vannak. Az átadandó üzenet itt készül, a címzett pedig valahol máshol van. Akkor hát a földről visznek üzenetet a mennybe, jelentést tesznek?

Nekem mint nézőnek mindenképpen üzenetet hoznak. Én láthatom mindazt, amit ők látnak, az én fülemnek hangosítják ki a belső beszélgetéseket, a révedezéseket, gondolatokat. Ők másképp látnak: „itt vagyok, vigyázok rád, figyelek rád, nyugodj meg, egy nagyobb egész része vagy, fontosabb vagy, mint gondolnád: számontartott vagy" – sugallják. Ezért a monokróm nyugalma, ezért az állandó mosoly az arcukon, ezért mernek oly bátran elgyönyörködni az ízekben, az apró kis mozzanatokban, az itteni látványban.

Ez a jelenlét várakozás is, nem ítélkeznek, nyugodtak, kivárnak. Mi másra várhatnának, mint az Apokalipszisre, a végre. Jelenlétük maga lesz ítéletté így. Ezért Kieslowski angyalának sokszor aggódó arca, ezért Wenders angyalainak igyekezete, hogy segítsenek, megmentsenek. Jarmusch szereplői egyenesen az elhagyatottságot juttatják eszünkbe, „Isten hátat fordított nekik". De itt, íme, mégis, szem elé kerülnek, „nyilvánvalókká lesznek". Az angyalok másképp látják a világot, mert máshonnan néznek. Rudolf Ottó alapvető művében, A szentben ezt a fajta másságot így nevezi: a Más (das Andere, Totaliter Alliter). Divatszó a másság, avagy kulcsszó mostani kultúránkban, amihez a tolerancia szó társul. Ahhoz a fajta mássághoz azonban, amiről Rudolf Ottó beszél, ahonnan az angyalok érkeznek, ahhoz a mysterium tremendum társul. Nem egy más kultúra vagy értékrend vagy életmód felismeréséről van szó, hanem a valóság megismeréséről, másképp ismeréséről. Olyan mozzanatról van szó, ahogyan a Tízparancsolat első részében ez a Más, a maga kérlelhetetlen valóságával betör összezúzva minden addigi bizonyosságot, sebet és gyászt okozva az apa életébe.

Bódy Gábor Kutya éji dalában egy kisgyerek egy super 8-as kamerát kap ajándékba, és válogatás nélkül, „gátlástalanul", mindent felvesz, ami aztán a film anyagának egyharmadát képezi. Ártatlanul, tudatlanul mindent rögzít, ami fontos, ami a film eseményeit bevilágítja. Később a rendőrbácsik elkobozzák a kameráját. Hogyan, kitől tanulhatnánk meg másképp látni, a Mást meglátni?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.