Némafilmes narkózis, hatdolláros paróka alatt

Interjú Guy Maddin filmrendezővel

Ha létezik reinkarnáció, akkor a 54 éves rendező az 1920-as években ki nem teljesedett filmkészítő újjászületése lehet. Igazi csodabogár, aki a 20-as évek némafilmjének stílusában, sőt gyakran szó szerint annak eszközeivel, ősrégi kamerával készíti álomszerű, egyszerre humoros és melankolikus filmjeit. A The Saddest Music in the World, a My Winnipeg, és a Dracula: Pages from a Virgin’s Diary alkotójával a Berlinalén beszéltünk.

Hisz a reinkarnációban? Mintha a 20-as évekből pottyant volna korunkba.

9 hónappal azután születtem, hogy von Stroheim meghalt. Reméltem, hogy épp akkor fogantam, amikor lelke elhagyta a testét! (nevet) Nem vagyok olyan filmes, mint ő, de a művészi túlkapásai nagy inspirációként szolgáltak. Mint polgár, a köznapi életben nem igazán hiszek a reinkarnációban, inkább a tudomány izgat, de mint filmes, mindent elhiszek. Alkotóként szárnyalnom kell, a miszticizmust, a delíriumot és az irracionalitást is magamévá teszem. Váltakozva használom az agy jobb és bal féltekéjét. Régen közgazdaságot és matematikát tanultam, aztán felhagytam vele, mert nem érdekelt. Ma már az adóbevallásomat sem tudnám kitölteni. Nem is tettem. Végül kiszúrt az adóhatóság. Kompromisszumot kötöttünk és bepótoltam a hátralékot. Könyvelő csinálja helyettem.

Vannak, akik úgy vélik, minden a 20-as években történt: az avantgárd, a szürrealizmus, a kubizmus, a dadaizmus, az Orosz Balett, Picasso, a némafilm fénykora.

Mindig felbukkannak újabb művek abból a korszakból, amik hihetetlen szellemi töltéssel bírnak és máig elevenek maradtak. A némafilm nem azért szűnt meg, mert kiteljesítette önmagát és művészileg kifújt, hanem mert a piac és az anyagi körülmények úgy alakultak, hogy szükségessé vált az átállás a hangosfilmre. Aminek persze kárát látta a művészi kifejezés. A filmművészet azon nyomban visszafejlődött és évekbe telt, mire újra előléphetett az invenció terén. Sokan elküldik nekem a saját némafilmjeiket, de ezek sosem tetszenek, mert mindössze a 20-as évek utánzatai. Én azzal a céllal használom a régi eszközöket, hogy továbbfejlesszem a filmet, mint műformát. Kötelességemnek érzem, hogy olyan filmeket készítsek, amelyek a mához szólnak.

Hogyan fedezte fel magának a némafilmeket?

Húszas éveink elején jártunk a haverjaimmal, ittunk, cigiztünk, filmeket néztünk, olyanok voltunk, mint Fellini ifjú hősei a Bikaborjakban (I vitelloni, 1953), még mindig otthon laktunk a szüleinkkel és nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Az egyetemről elloptuk Murnau Az utolsó emberének (Der letzte Mann, 1924) és von Stroheim Szeszélyes asszonyokjának (Foolish Wives, 1922) a kópiáját. Ekkor még a VHS előtti korszakban járunk. Lenyűgözött a felismerés, hogy a némafilmek nemcsak gagyi Keystone-burleszkek lehetnek, hanem nagyon is furcsa, sőt fetisiszta alkotások. Úgy láttam, a némafilmek történeteinek többségében tündérmesék, legalábbis félig-meddig azok. Mint a tábortűznél mondott ősrégi sztorik, amelyeket olyan sokszor mondanak el, hogy végül mitikus és archetipikus minőségre tesznek szert. Nekem nagyon tetszik, hogy azok az érzelmek, amelyeket átélek, azok a 2000 vagy 30 ezer évvel ezelőtt élt embertől sem voltak idegenek. Csak a ruháink változnak és a gépeinket hajtó motorok. A Lászlók és a Guy-ok ugyanazt érzik, mint a régi indiánok vagy az ókori kínaiak.

A némafilmet a realizmustól való elrugaszkodás eszközének láttam, visszatérést a fabulákhoz. De a stilizáltságuktól függetlenül a némafilmekben több igazságtartalom volt, mint a „vadonatúj” filmekben, melyekúgy tettek, mintha tele lennének pszichológiai megfigyelésekkel, holott csak fals sémákkal működtek. Mindig is író akartam lenni, de tudtam, hogy amit írok, nem olyan nagy durranás, és nincs meg hozzá a kellő olvasottságom. Valamiféle primitív izgalmat keltettek bennem a némafilmek. Olyat, amit néhány évvel később a brit punkrock megjelenése okozott a 70-es, 80-as évek fordulóján. A Pink Floyd vagy a Beatles kései dalait már túlfinomították, a producer volt az úr, ezeket az albumokat 7 hónap alatt készítették el – erre jöttek az új punk bandák, amatőrökből verbuválódtak, afféle csináld-magad stílusban zenéltek, nem rendelkeztek semmilyen szakértelemmel. A zene rögtön a befogadó szívéhez hatolt, nem az agyán keresztül jutott el hozzá. Akkor rájöttem: ha a világ készen áll arra, hogy garázs-zenekarokat hallgasson, akkor ennek filmes megfelelőjére is fogadóképes. Én leszek a garázs-filmes! Csakhogy a fiatalok akkoriban még a Star Warsra voltak rákattanva. A film mindig 10-15 éves késéssel kullog a zenevilág mögött. (A filmletöltés forradalma is pár évvel a Napster esete után terjedt el – K. L.) Láttam, a némafilmek is képesek ilyen hatásra. A narkózis izgalmához hasonló ez. Mint amikor az ember kiugrik a repülőből, és önfeledten zuhan, mielőtt kinyitná az ejtőernyőt. Néhány másodpercig elszáll az agya.

Próbálta már?

Gondolkodom rajta, hogy nekigyürkőzzek.

A fekete-fehér filmnek van egyfajta álomszerűsége.

Igen. Nem próbálja elhitetni, hogy valódi. Első filmem nem volt más, mint egy rakás álmom filmen előadva. Tudtam, hogy technikai értelemben nem leszek kifinomult filmkészítő, hogy valamiféle primitívizmust meg fogok őrizni a műveimben, mégis létrehozhatok valamit, ami hatásos. Bizarr és fura, szürreális és álomszerű. A szürrealista manifesto könnyen megérthető, de egy idő után unalmasnak éreztem, hogy az alapelveit kövessem. Nem akartam öntelt, egoista művészfilmesnek tűnni. Apámról például minden nap volt egy-két percnyi álmom. Mindig lejegyeztem az álmaimat. Érdekes, hogyha újra elolvasom őket, milyen könnyedén fel tudom idézni az évekkel ezelőtti álmokat. Egy időben pedig elkezdtem álmodás közben elemezni az álmaimat! 3 hónap alatt tudtam csak leszokni erről, hogy végre újra a maga teljességében, zavartalanul élhessem át az álmaimat.

A melankolikus hangvétel belengi filmjeit.

Fontos, hogy néha szomorúak is legyünk, nem lehet kiradírozni az érzelmi palettánkról, mint ahogy Amerikában teszik. Ott még a nagy gazdasági világválság idején is olyan nóták jöttek Tin Pan Alley slágergyárából, mint „I’d Love To Be Happy!” (De szeretnék boldog lenni), „Happy Days Are Here Again” (Boldog napok jönnek). Európa zenei kultúrája mindig is könnyebben vállalta fel és fejezte ki a szomorúságot.

Jó példa erre a Szomorú vasárnap című magyar sláger.

Imádom azt a dalt. Az iPodomra felraktam az összes verzióját. Paul Robeson előadásában tetszik a legjobban. A The Saddest Music in the World (2003) alaptétele az volt, hogy az amerikaiaknak is éppannyi okuk van a szomorúság kifejezésére, mint bármely más népnek. A főszereplő ezért amerikai, aki elnyomja magában a búját, míg az ki nem tör belőle.

Ön is feldolgozta a Drakula-mítoszt. A vérszívás aktusa szexuális jellegű.

Rájöttem, hogy a korábbi feldolgozások kihagyták a regény legfontosabb elemét: a férfiak irigységét és az idegengyűlöletet. Mina meg Lucy három udvarlója és Van Helsing voltaképpen féltékenyek Drakulára. A két lány alvajáró lesz és a tengerparton keletnek fordul, Magyarország felé, vagy a fene tudja hová. Van valami szexuális gerjedtség abban, hogy neglizsében öntudatlanul sétálgatnak. Az alvajárásban énjük valódi vágyait fejezik ki, amit a nappali életben nem élhetnek ki. A három férfi tehetetlen. Ha egy férfi elképzeli a rivális szeretőt, azt mindig olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amivel ő híján van. Siker, pénz, potencia. A férfiak tehát a nők ellen fordulnak, különösen Van Helsing. A cím (Jelenetek egy szűz naplójából) igazából rá vonatkozott, noha mindenki azt hitte, a lányok egyikét értettem ezalatt. Holott a férfiak a szüzek és üldözik a nőket. Nagyon bizonytalanok magukban. Lecserélik a nők vérét, mert romlott, karót akarnak szúrni a szívükbe, hogy ne szeressenek más férfiakat, fokhagymát tenni a szájukba, hogy ne beszélhessenek róluk, és levágni a fejüket, hogy még gondolni se tudjanak rájuk! Ha kivennénk Drakulát a regényből, a férfiak akkor is ugyanígy viselkednének! Ez az egyetlen általam ismert sztori, amely a főszereplő eltávolításával is működik! Jópofa, hogy éppen egy balett-film lesz a leghűségesebb Stoker-adaptáció – gondoltam magamban, miközben forgattam.

A Brand Upon the Brain! berlini vetítésén azt mondta, a film önéletrajzi és önsajnálatból született.

Gyerekkorom emlékére kellemes melankóliával emlékszem vissza, kellemes élményekre és a csalódásokra egyaránt. Amikor színészekkel kerül előadásra a régmúlt, az olyannak érződik, mintha önsajnálattal lenne tele. Pedig csak őszinte akartam lenni.

Egy fiút látunk, aki egy másik fiúra van rágerjedve. Önéletrajzi filmben.

Vannak benne homoerotikus elemek. A kamaszkor annyira hormonoktól felajzott időszak, hogy egy tizenéves fiú szexualitása túllép a hetero és homo kategóriákon. Példaképeket, fákat és a kutyákat is imádata tárgyává tudja tenni. Abban a korban még annyira nyitottak vagyunk minden és mindenki felé.

A melankólia mellett humor is vegyül a történeteibe. Furcsa humor, amit a némafilmes stílus és a személyes, tehát évtizedekkel későbbi emlékek rendhagyó keveredése nyújt.

A posztmodern generációba születtem. Ennek a korszaknak kulcseleme az irónia.

Egy amerikai kollégám azt bizonygatta nekem, hogy Isabella Rossellini tulajdonképpen a saját anyját, Ingrid Bergmant figurázta ki a The Saddest Music in the Worldben. Megkérdeztem ezt Isabellától, de ő nemmel válaszolt.

Tegnap azzal ugrattam Isabellát, hogy csak azért csináltam azt a filmet, hogy viccet csinálhassak belőle. Persze túloztam. De hatdolláros parókába bújtatni őt azért mégiscsak vicc, nem? Jó ideje megtanultam, hogyan kell fekete-fehérben látni. De amikor először néztem az objektívbe és láttam őt, annyira megijedtem, hogy remegni kezdtek a térdeim. Itt áll egy nő, akit a világ legjobb fotósai fényképeztek, Avedon és Herb Ritts, és én akarok itt belőle bármit kihozni? Kezébe adtam a kamerát, hogy csinálja meg az első felvételeket magáról. A producerem aztán visszazavart. A forgatás felénél ő javasolta, hogy készítsük el együtt a My Dad is 100 Years Old című rövidfilmet. Úgy érezte, sok közös vonás van Roberto Rossellini és köztem, holott sosem rajongtam az ő világáért. A filmjeink ugyan nem hasonlítanak, de a módszer, ahogy készítjük őket, igen. Egyikünket sem lehet eltántorítani a terveinktől. A büdzsé mérete sem állhat az utunkba. Mindketten nem hivatásos színészeket szerepeltetünk, a barátaink segítségére építünk, saját pénzünket is bedobjuk a munkába, következésképp elfelejtünk bármiféle jövedelemre szert tenni. Szerintem Isabellának ehhez a benyomásához az is hozzájárulhatott, hogy hasonló a testalkatunk. Mindketten kissé túlsúlyosak vagyunk. Azt hiszem, egy kicsit amolyan apafigurának látott engem. Az ő apukája és az enyém is ugyanazon a héten halt meg ’77-ben. Volt miről kicserélni a tapasztalatainkat. Mindketten apa-komplexussal vagyunk terhelve. Mindkettőnkre rányomja az apahiány a bélyegét, még most, harminc év múltán is.

Fájdalmas ez az apa-komplexus?

Csak néhanapján. Inkább kellemes. Tudom, hogy nem egészséges, de semmit nem tudok ellene tenni. Nem mintha nagyon próbáltam volna.

Mennyiből készülnek a filmjei?

A Saddest Music 3 és fél millió dollárba került, a kezdet kezdetén a Careful 900 ezerbe, ami mai áron talán 2 és fél millió lehet.

A gyerekkorához is vissza-visszatér. Máig szülővárosában lakik. Winnipeg olyan az ön filmjeinek, mint Fellininek Róma.

A szülővárosomban játszódnak egyes filmjeim, de nem ott forgattam őket. Ráadásul a Brand Upon the Brain!-t és a My Winnipeget is Párizsban írtam.

Talán az lesz a következő állomás?

Talán. Tetszett a hely. Szívesen eltöltenék egy-két évet Európában.

Történelmi filmekkel nem kísérletezne?

Túl költségesek. Eleinte próbáltam minél nagyobb összegeket költeni a látványvilágra, de az utóbbi időben egyre szimplább megoldásokhoz folyamodom. A parókás korszakok nem vonzanak, de az egyiptomi ókor, amit a hollywoodi filmek is ábrázoltak, az például érdekelne.

Végül egy kvízkérdés: Keaton vagy Chaplin?

Ma már nem foglalok állást egyikük mellett sem. Régebben Keatonra szavaztam, miközben Chaplin filmjeit is éppúgy szerettem. Talán mert úgy éreztem, ezt illene felelnem. Megvannak a kedvenceim mindkettőjük életművében.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.