Filmiskola 11.: Feljegyzések a filmtámogatásról

Variációk egy témára

A filmgyártás az egyik legköltségesebb ipar. Kelet-Európában a más kulturális forrásokból keletkező bevételek egy részéből többnyire államilag felügyelt módon nyújtanak támogatást a nemzeti filmgyártásnak. Ezen túl természetesen törvények, alapítványok, infrastrukturális korlátok szabályozzák az egyes országok filmgyártását. Ha mindezek ellenére mégis elengedhetetlenül fontosnak tartjuk gondolataink képes beszédre való lefordítását és mások számára történő megmutatását, lássuk, mire számíthatunk.

Invokáció

A film művészet, tehát olyan önkifejezési lehetőség, amelynek befogadó közege, mint minden műalkotásnak, a közösség. A filmgyártás költséges ipar, amely, mint minden ipari tevékenység, megfelelő körültekintéssel élve hasznot, anyagi hasznot hajt; olyan pénzügyi befektetetés, amelynek sikeressége a mozi pénztárában jelentkező bevételen egzaktan mérhető. A mozgóképes alkotások létrejöttét ez az egymásnak ellentmondó, szinte egymást kizáró kettősség jellemzi; ennek ellenére, vagy éppen ezért, évről évre egyre több film készül, egyre több pénzből, s alig akad magára valamit is adó ország, amely ne venne részt a mozgókép-iparban, jobb esetben esztétikai mércével is mérhető alkotások létrehozásában. Azok a nyelvi korlátok közé szorított nemzetek, amelyeknek moziba járó közönsége nem tudja fenntartani a nemzeti filmgyártást a pénztáraknál vásárolt jegy bevételeiből, általában kétféle megoldás közül választhatnak a kultúra terjesztésének egyik leghatékonyabb eszköze, a mozgókép (film)támogatásakor.

Tárgyilagosan

Az első, többnyire a kelet-európai országokra jellemző megoldás, ha a más kulturális forrásokból keletkező bevételek egy részéből változatos, de többnyire államilag felügyelt módon támogatást nyújtanak a nemzeti filmgyártásnak. Ez gyakran jelenti azt is egyúttal, hogy (hacsak nem sikerül független szakmai vezetőtestületeket létrehozni az elosztás irányítására, márpedig miért sikerülne, hiszen a társadalom fejletlensége miatt nem alakulhatott ki működőképes demokratikus szisztéma ezen a területen sem), az állam hivatalnoki, politikusi rétege hol burkolt, hol nyílt beleszólást követel magának a filmkészítés különböző fázisába. Megrendel vagy éppen elutasít forgatókönyveket, elfogad vagy betilt kész alkotásokat. Számos finom módszere alakult ki e beleszólásnak, például stúdiórendszerek, felelős, államilag kinevezett vezetők, dramaturgok, s persze az ezeket elfogadó „rendezők".

Ez a „megoldás" olcsóbb és „hatékonyabb", nem kíván különösebb befektetést, egy kis demagógiával mindig kordában tartható a szakrna, hiszen a nép előtt nem kell nagy bátorság ahoz, hogy a közpénzek központi elosztásakor a maguknak többet követelő filmeseket szembesítsék mondjuk az egészségügy vagy a honvédelem mindenki – de főképp az adófizető állampolgár – számára sokkal fontosabb igényével. Ez különösen az esztétikailag igényesebb alkotások létrejöttét nehezíti meg, hiszen „úgyse nézi senki, kész pénzkidobás az egész". Sajnos, ez az érvrendszer gyakran felbukkan nálunk is, sőt újra teret kaptak a központilag megrendelt filmek, hiszen egy politikus sokkal jobban tudja, hogy mi kell a népnek, s egyúttal neki is, hogy továbbra is hatalmon maradhasson, hasonlatossá téve így a helyzetet példának okáért a partizánfilm korszakához, ami a jugoszláviai filmgyártást egy időben majdnem teljesen eluralta. (Emlékeztetnék itt a legutóbbi magyarországi filmtörvény-tervezet bukására, annak körülményeire, okaira.)

A másik megoldás kulturáltabb, de eredményét tekintve kevéssel különbözik az előzőtől. Némi innovatív gondolkodásmódot kíván annak a belátása, hogy a nemzeti filmgyártást (az infrastrukturális háttérintézményeket fejlesztve, gondolhatunk itt műtermekre, eszközökre, a szakemberképzésre, a filmlaboratóriumra stb.) versenyhelyzetbe lehet hozni a külföldi produkciók elvárásainak megfelelően, s ezáltal részt vehet a nemzetközi filmiparban. A gazdagabb, nyelvi korlátoktól mentes országok szívesen jönnek ezekbe az országokba az olcsóbb munkaerő, a kedvezőbb bérleti díjak, a gyenge szakszervezetek miatt: jelentős hasznot zsebelhetnek be az így megtakarított pénzekből. Márpedig a film, mint ahogy azt már említettem, befektetés, és a befektető minél több pénzt akar keresni.

A tőkének is kifinomult módszerei vannak: ugyanúgy hivatkozás történik a népre, a közönségre „hát azt kell csinálni, ami tetszik neki"; rafinált, televíziós showműsorra emlékeztető fesztiválok, gálák, sztárok jelennek meg, mindez az eladhatóság, a nagyobb profit érdekében. Az a remény, hogy a nemzetközi produkciók majd erősítik a hazai ipart és a jelentkező adó és egyéb bevételek majd visszaforgathatóvá válnak a nemzeti filmgyártásba, legtöbb esetben csalóka délibáb csupán. A szakemberek megfizethetetlenül drágák lesznek a jóval olcsóbb körülmények között készülő hazai produkcióknak, a gyártó eszközök (kamera, lámpapark, hang stb.) bérleti jogával rendelkező cégek bolondok lennének olcsóbban bérbe adni a legtöbbször hosszú lejáratú kölcsönökre vásárolt tulajdonukat, inkább kivárják a legközelebbi komoly megrendelést (addig sem megy tönkre a drága berendezés), vagy reklámfilmgyártásban vesznek részt, és ott kamatoztatják tudásukat. Ha az állam felismerve e helyzet lehetetlenségét megemeli a külföldi bérmunkára kirótt adókat (legyen az gyártási vagy forgalmazási adó), akkor a megrendelő elmegy egy másik, közelebbi, jobb lehetőségeket kínáló országba. (Emlékeztetnék itt arra a pár évvel ezelőtti filmtörvénytervezetre, amelynek érvénybe lépését többek között a nagy filmforgalmazók akadályozták meg.)

Persze előfordul az is, hogy egész egyszerűen nincs számottevő nemzeti filmgyártás, vagy az, amikor a film beszélt nyelve műfaji adottságokból következőn háttérbe szorul, beszél a test és a kép, ilyen például a pornófilm, amelynek Magyarországon is komoly, világszerte jelentős ipara és „kultúrája" alakult ki az utóbbi években.

Elfogultan

Ha ezek után mégis elengedhetetlenül fontosnak tartjuk gondolataink képes beszédre való lefordítását és mások számára történő megmutatását, lássuk, mire számíthatunk. Filmünk álmaink megvalósítása kíván lenni, ezért tiszta művészetről, éteri légben könnyű lebegésről vizionálunk. Nem vagyunk azért teljesen elszállva, megkeressük a jónevű producert és meggyőzzük, hogy nélkülünk elveszett ember, soha nem juthat el a világ nagy fesztiváljaira, nem kapja meg a Cannes-i nagydíjat, nem dolgozhatna Nastasja Kinskyvel, s nem irigyelnék – joggal – pálya- és producertársai. Szorongatjuk hónunk alatt dédelgetett, író barátunkból kiveszekedett forgatókönyvünket – majd meglátod, mekkora siker lesz! – mondjuk neki is. Persze a producer majd kifizet, ígéri – hiszen haver – meglátod, rendel tőled mást is.

A producer sem teljesen bolond, olyan rendezővel, forgatókönyvíróval még soha nem találkozott, aki azt mondta volna neki, hogy: figyelj, itt van egy forgatókönyv, elég gyenge, de adj egy kis pénzt, majd meglátod, milyen jó film lesz belőle! Gyanakodva vizslatja hát a művet, felidézi magában a rendező előző filmjét, rákérdez egy-két színészre, majd azt válaszolja, na jó, hagyd itt, majd ha lesz időm, elolvasom, hívlak! Csááá!

(A fentiek amerikai változata nem így zajlik, a producerhez el sem jut a rendező, csak az olvasó emberekhez, akik elég rövid és pontos írásos javaslatot mellékelnek az elutasításról vagy az átdolgozásról. Arról, hogy egyből elfogadtak volna valamit, nem tud a hollywoodi legendárium.)

De vissza kis hazánkhoz... A producer találkozik valakivel egy bulin, s hallja ám, hogy a konkurense a hozzá is beadott filmtervről kérdez valakit. Felcsigázza a dolog, elolvassa a forgatókönyvet, javasol egy-két változtatást, készít egy költségvetést és... Nem, Magyarországon nem a bankjába megy hitelért, hiszen ott – jól tudja – kinevetnék, hanem előveszi a Pályázati Figyelőt és megkeresi az aktuális pályázatot. Az igazán nagy producer persze nem ír pályázatot, hanem telefonál egyet-kettőt és kitölteti a gyártásvezetővel az űrlapot, beszerezteti a fontosabb nyilatkozatokat (APEH, TB, VPOP, Szerzői Jogvédő, MAHASZ, önkormányzat), előszerződést köt az íróval, a rendezővel és az operatőrrel, befizeti a nevezési díjat, beadja a pályázatot, és vár. Közben azért őt is elkapja a gépszíj, hiszen ezért producer, és némi pénzt ad a terepszemlére, a próbafelvételekre...

Tényszerűen

Magyarországon a kilencvenes évek elején létrejött a Magyar Mozgókép Közalapítvány, amely a filmszakma eddigi legszélesebb egyetértésén alapult. A költségvetésben évről évre meghatározott központi támogatás kuratóriumi rendszerben történő szétosztása a feladata, a gyártási támogatástól a forgalmazásig. Kissé nehézkes, túlszervezett, mint általában a demokratikus rendszerek, de jelen pillanatig hatékonyabbat nem talált ki senki. E szervezet különböző kuratóriumainál lehet pályázni filmkészítésre, gyártásra, forgalmazásra, sőt filmszakmai lapok támogatására. A szétosztható összeg 1-1,2 milliárd Ft évente.

A Nemzeti Kulturális Alapprogram felépítése, döntési módszerei hasonlóak az MMK-hoz, a filmes szakmai kollégium kisebb összeggel gazdálkodhat, személyi átfedések is előfordulnak a kuratóriumi tagságban. A filmes szakkollégium által szétosztható összeg körülbelül 300 millió Ft évente.

A magyarországi médiatörvény rendelkezik (többek között) a közszolgálati televízióban vetített különböző műfajú mozgóképes műsorok támogatásáról, amely döntések meghozatalára az Országos Rádió és Televízió Tanács jogosult. A tanács a parlamenti pártok delegáltjaiból áll, ezért az érvényes többségi döntések meghozatala viszonylag hosszú időbe telik. A pályázatok megjelenése a külső szem számára esetlegesnek tűnik, ám törvény adta lehetősége szerint a mozgóképek előállítása szempontjából a legjelentősebb támogató. Kb. 2 milliárd Ft-ot oszt szét mozgóképes műsorok között évente.

Átmeneti idejű jogkörrel működött a Millenniumi Titkárság filmes bizottsága, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma felügyelt. Az ebből kinövő millenniumi filmtámogatási program mára az egyik legjelentősebb forrással bíró, nehezen meghatározható szervezeti forma. Az egyes, támogatásra érdemesnek ítélt filmek között ott van a Hídember (Széchenyi István életéről) a maga közel kétmilliárdos költségvetésével, a Bánk bán című operafilm nyolcszázmillióval, hogy csak a két, legnagyobb támogatási összegű filmet említsem. A jövőbeni működéséről nincs hiteles képem, de szállingóznak a hírek egy Mátyás király életéről szóló filmről. Számos kisebb-nagyobb szervezet, televíziós csatorna, támogató, szponzor, befektető vesz még részt a magyar film előállításában, ezekről nehéz a konkrét filmcímek nélkül írni. A következő részben a fenti nagy szervezetek bemutatása mellet erre is sor kerülhet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.