Ízlések és hangulatok

Agnès Jaoui: Les goût des autres / Ízlés dolga

Egyre több európai film építkezik a David Bordwell által klasszikus hollywoodi stílusként meghatározott film stílusjegyeiből. Elvarrt cselekményszálak, logikusan meghatározott jellemek, célratörő hősök, ok-okozati láncolat a történetmesélésben. Csak éppen európaiul.

Ugyanakkor egyre szélesebb filmes horizontot érint a Tarantino óta végképp kanonizált filmes forma: az a szintén a hollywoodi elbeszélésmód peremén haladó történetív, ami azonban megvalósításában eltér a klasszikus filmstílus fő sémáitól, illetve rendhagyó módon, visszájára fordítva, eltorzítva alkalmazza ezeket a sémákat. A szerteágazó, ugyanakkor mesteri technikákkal összehangolt cselekményszálak, az epizódszereplők történetein tovafutó, ideig-óráig elvarratlan történetfoszlányok, a minden szereplőt főszereplővé avató, egyszerre empatikus közelségbe hozó és távolító gesztus jellemzik e filmes eljárást. A lineáris történetmesélés keretei megtörnek, viszont a történetszilánkokból rekonstruálható a szüzsé belső linearitása, azaz a mozaikokból a végére összeáll a történet a maga klasszikus filmes időbeli és térbeli folyamatosságával. Hasonló módon ábrázol a Mások ízlése (avagy magyar fordításban Ízlés dolga) című film is. Csak éppen európaiul.

A francia néplélek és ennek filmes ábrázolása olyan klisékre épül, mint laza párkapcsolatok, drámai helyzetek, amikben a komikum életszerűen elegyedik a tragikus megéltséggel: a humor nem zárja ki a történet komolyságát, sőt erősíti azt egyfajta keserédes cinizmussal. Azzal az alig érzékelhető szeretetteljes iróniával, amivel például a másodállásban drogterjesztő pultoslány és a sofőr évekkel korábbi egyéjszakás kalandja felelevenedik, illetve kibontakozik, vagy amivel a sofőr-testőr páros a női leiekről él csalfaságról való érzelmes férfibeszélgetésein időzik el hosszan a film.

Egyszerűen szólva életszaguk van ezeknek a francia módon interpretált életképeknek, korhangulatoknak. Néhány francia kifejezés összpontosítja legtömörebben azt az életszemléletet, amit filmünk is megragad. Szabad fordításban ezek így hangzanak: könnyedén venni az életet, lezserre venni a figurát. Mert hangulatában nem tudjuk teljesen viszaadni e kifejezések üzenetét: a szabadság és szabadosság között megtalált arányt, a könnyedségtől a könnyelműségig átívelő laza élettempót. A kusza viszonyrendszerben mozgó szereplők úgy fogadják el egymást, a helyzeteket és önmagukat, amilyenek, elkerülve az európai művészfilm állandó kényszeres önreflexiójának és a hollywoodi filmstílus levegőben lógó, meghatározatlan típusjellemeinek csapdáit.

A „fő cselekményszál", ami erősebb hangsúlyt kap a többi szereplő történeteinél, a bárdolatlan, ugyanakkor épp műveletlensége miatt legkevésbé modoros gyárigazgató, Castella és a középkorú színésznő, Clara lassan beérő kapcsolata. A pragmatikus üzleti érzékkel megáldott átlagpolgár Castella magánélete unalmas közhelyekre épül: frigidgyanús, elviselhetetlenül sznob felesége gyengéd zsarnokságában morzsolódnak napjai. A fordulópont az életében egy unalmasnak ígérkező Shakespeare-előadás, amin szájtátva részesül, valószínűleg először életében a katarzisélményben. A főszereplőnő lénye megbabonázza, s kissé avítt lovagként távoli csodálójává válik.

Castella félénk próbálkozásait az epizódszereplők részletes bemutatása tarkítja. Mindennapjaikba lopakodva óhatatlanul új szereplőkkel szembesülünk. Különböző társadalmi, kulturális kasztokat képviselő típusok jelennek meg és zajlanak magántörténeteik. A pultoslányt elhódítja a sofőrtől a testőr, akinek a szerelem első látásra élménye megingatni látszik a nőkbe vetett bizalmatlanságát; a sofőrt elhagyja a barátnője; a színésznő homoszexuális művész barátai behálózzák Castellát, azaz megteszik állandó szponzoruknak, kihasználva a férfi járatlanságát a művészetben és még sorolhatnánk a laza kapcsokkal egymásba fűződő epizódokat. A főszereplő a mesterien megszerkesztett véletlen, a mindenki mindenkivel összefügg aranyigazságának látszata. Valamiképp hatással vannak egymásra a bonyolult viszonyrendszerben a legtávolabbi pontokon elhelyezkedő szereplők is: tulajdonképp az egymás érzékelésének, az empátiának a módozatait variálja a film, diszkréten kísérletezget a különböző típusú, korú, különböző ideológiai és társadalmi meghatározottságú emberek bensőséges kapcsolataival.

S közben Castella rendületlenül próbálkozik a plátói szerelem egyre kamaszosabb gesztusaival: angolórákat vesz, s alapszókincséből szerelmes verset ír a színésznőnek, aki mellesleg angoltanárnőjévé lépett elő. Felvállalt pátoszában, érzelmességében van valami szeretnivaló, őszinte férfiasság, a világra való nyitás, érzelmes rálátás tiszteletreméltó kísérlete. S hasonló hangvételű filmben egy ilyen kísérletbe illik nem belebuknia...



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.