Délszláv filmtörténet 3. Az utolsó felvonás

A jugoszláv film története 1973−1990

1973 és 1990 között ellentétes folyamatok játszódnak le Jugoszláviában. A 80-as évek közepére átmeneti gyengélkedés után kilép a nemzetközi porondra az utolsó nagy filmes generáció. De a Tito halála után legyengült államszövetség egységét sem a kultúra, sem a politika nem tarthatja már meg.

Aleksandar Petrović utolsó jugoszláv gyártású filmjében Bulgakov regényét dolgozta föl. A Mester és Margarita sajátos világát használta fel az akkori társadalmi és kultúrpolitikai közállapotok jellemzésére. Tény, hogy a meglehetősen engedékeny rendszer 1972-től jelentősen bekeményedett. 1975-ben Tito személyesen tiltotta be például Puriša Đorđević Pavle Pavlović című filmjét, amely a szocializmus anomáliáira hívta föl a figyelmet.

A kultúrpolitikai elnyomás azonban nem tartott sokáig. Szigorúság helyett inkább irányváltásról beszélhetünk. A jugoszláv film érzékenyen reagált a politikai változásokra, sok államilag dotált filmkultúrához hasonlóan. A 70-es évek végére nem csak az államszövetség, hanem a film is kifulladt. A jugoszláv új hullám apálya után továbbra is sorra készültek a partizánfilmek, a könnyed komédiák és egyéb szórakoztató filmek. A tematikai merészség hiánya és a növekvő infláció miatt 1973 és 1977 között csökkent a gyártás volumene. Az egyre nyilvánvalóbbá váló gazdasági és társadalmi nehézségekre válaszként a csodafegyvernek tartott önigazgatási modellt vezették be 1974-ben. Ez tovább decentralizálta Jugoszláviát. A tagköztársaságok stúdiói a korábbinál jóval szabadabban gazdálkodhattak. Ennek köszönhetően az évtized végére már feltűntek azok a tehetséges alkotók, akik a 80 években javarészt meghatározták a jugoszláv film arculatát, noha a film egyre inkább a tagköztársaságok magánügyévé vált. Paradox módon a néhol új jugoszláv mozinak aposztrofált filmek épp akkor lettek sikeresek, amikor az egyre mélyebbé váló gazdasági problémák kezdtek politikai színezetet ölteni. Tito 1980-as halála után pedig már a nacionalista ellentétek is kezdtek kiéleződni. Vele együtt a békés együttélés szimbóluma szállt a sírba. Milošević 1986-os felbukkanása olaj volt a tűzre. A rendszer és a jugoszláv eszme alapjaiban rendült meg.

Az általános társadalmi és kulturális sivárság ellenére sikerült a filmbe új életet lehelni. Ez javarészt a délszláv filmtörténetben prágai iskolának nevezett generáció tagjainak köszönhető. Délszláv filmesek tanultak ugyanis a patinás prágai FAMU-n. Olyan nevek kerültek ki, mint Srđan Karanović, Goran Paskaljević, Goran Marković vagy Rajko Grlić. Néhány évvel később követte őket Emir Kusturica. De nem csak rendezők végeztek az egyetemen, hanem olyan ma már világhírű operatőrök, mint Vilko Filać (sokáig Kusturica állandó munkatársa) vagy Živko Zalar. A kínálat sokszínűségét pedig tovább fokozták az otthon építkező filmesek. Slobodan Šijan, Stole Popov, Karpo Godina, Branko Baletić alkotásai mind-mind hozzájárultak a jugoszláv film presztízsének növekedéséhez.

A kulturális erjedés hatására sorra rendezték külföldön a retrospektív vetítéseket.1986-ban tavasszal Párizsban (Pompidou Központ), ősszel Londonban (National Film Theater) adtak közre nagyszabású áttekintést a legjobb jugoszláv filmekből válogatva. Az Amerikai Filmintézet pedig 1987-ben szervezett több sorozatot is. Ezen kívül a nemzetközi kapcsolatok újra kiterjedtebbekké váltak, a koprodukciók száma gyarapodott, a fesztiváldíjakról nem is beszélve. A gyártási struktúrában a televíziónak is sikerült megtalálnia a maga helyét. A könnyedebb hangvételű társadalmi vígjátékoknak egy olyan sorozata alakult ki, amelyek közül több is keresett és közkedvelt exportcikké vált. A korszak emblematikus televíziós sorozata a nálunk is kultikussá vált Forró szél (Vruć vetar, 1980) főszerepben a Ljubiša Samardžićcsal (Surda).

A történelem sodrásában

A hazai közönségigény hatására olyan folytatásos filmek készültek, mint például a Tesna koza, amely korának egyik legnézettebb szériája volt. Az elkendőzött gondok, a boldog békeidők látszatvalóságának kordokumentumai a mai napig nézhetővé teszik ezeket a munkákat. Ami azonban a kultúrában működött, az a politikában sajnos nem. A kedvező folyamatok fokozatosan fulladtak ki. Sajnos már nincs messze az az idő, hogy a Téli Olimpiától (1984) és a jellegzetes kabalaállatától, Vučkotól, eljussunk az Olimpiai Falu lerombolásáig.

Továbbra is jól körülhatárolható tematikai egységet alkotnak a történelmet művelni igyekvő filmek. Régóta tudjuk ugyanis: a történelem azé, aki megműveli. A partizánfilmek az idők folyamán nagy változáson, finomodáson mentek át. A forradalmi múlt további árnyalása az újraértelmezésből fakad, ami ennek a korszaknak is sajátja. A filmek nagy része jól körülhatárolható időszakban játszódik. A korábbi korszakok munkáihoz képest nem a második világháború kap hangsúlyt, hanem az azt követő átmenti időszak. Kedvelt téma a rövid ideig tartó sztálinista rendszer. Kusturica második filmje, A papa szolgálati útra ment (Otac na službenom putu, 1985) cselekményében felsejlik a nemzetközi közvélemény előtt kevésbé ismert jugoszláv munkatábor, a Goli otok.

1950 és 52 között járunk, Jugoszlávia legnehezebb korszakában. A diplomáciai, a gazdasági és a katonai fenyegetettség ekkor a legnagyobb mértékű. Tito Sztálinnal való 1948-as szakítása (Jugoszláviát kizárják a Kominformból) a cselekmények fölé boltozódó történelmi téridő-komplexumként jelenik meg. Stole Popov Boldog 1949-es évet! (Srećna nova godina '49, 1986) című filmje Jugoszlávia "hátsó udvarában", Macedóniában mutatja be a rendszer természetrajzát. Egyes filmek folyamatában ragadják meg az események logikáját. Rajko Grlić Csak egyszer szeretünk (Samo jednom se ljubi, 1981) című alkotásában a főhős Tomislav szembesül a rendszer korruptságával. Politikai illúziói szertefoszlanak. A fókusz eltolódását az is mutatja, hogy a filmek hangvétele jóval személyesebbé vált, gyakran kisemberek életén keresztül kapunk betekintést, sajátos humorral fűszerezve. A balkáni élet vegyül itt helyenként a cseh humorral. Prága hatása tagadhatatlan. Sok film cselekményét motiválják félrelépések, megcsalások, szerelmek vagy egyéb kisszerű emberi botlások. Elég egy rossz vicc, rosszkor, rossz helyen és az embert kivonják a forgalomból. A történelem már nem tabló többé, hanem az ábrázolás közege. A föntiek sajátos paródiáját adja Dušan Kovačević és Božidar Nikolić A balkáni kém (Balkanski špijun, 1984) című munkája, amely az említett korszak (1948–53) beteges gyanakvásait, kémkedéseit figurázza ki a 80-as évek viszonyainak közepette.

Élet és filmek Tito után

A fenti filmekből is látszik, hogy Tito halála már önmagában is megújulást eredményezett a filmkultúrában. Az idősödő Titón egyre inkább elhatalmasodott a megalománia és a személyi kultuszi iránti vágy, melynek fenntartásában nem kis szerepe volt a tetteit dicsőítő alkotásoknak. A több mint 30 évig tartó (1948–1980) éra után a történelemkritikai filmeken túl a kortárs viszonyokra reflektáló kisrealista, közegábrázoló alkotások száma is megugorhatott. Goran Paskaljević igazi nagymesterré vált a betegeskedő Jugoszlávia társadalmi problémáinak árnyalt megjelenítésében. A strand téli őre (Čuvar plaže u zimskom periodu) című filmje egy fiatalember életkilátásainak reménytelenségéről szól.

A történelmi háttér olyan filmekben is megjelenik, amelyek nem a partizánmúltat választják origóul. Slobodan Šijan Ki énekel ott (Ko to tamo peva, 1980) című filmjében ezt a viszonyítási pontot 1941 adja. Belgrád német bombázásának éve a második világháború balkáni eszkalálódását jelenti. A film mégis a hétköznapi emberek ügyes bajos dolgaira figyel, a történelemhez való viszonyulás sajátos jellegét erősítve. Az emberek nem múltról és jelenről akarnak tudni, hanem a lét és az emberi relációk egyidejűsített történelméről. Ez igaz a térségre, és tágabb értelemben véve egész Közép-Kelet-Európára. Ennek a gondolatnak a plasztikus, a művészeten keresztül megfogalmazott látlelete Karpo Godina A Medúza tutaja (Splav meduse, 1980) című filmje. A történet során képet kaphatunk a 20-as évek szerbiai avantgárdjáról. Egy ország keresi a helyét periféria és centrum között, művészei az önkifejezés szabadságát próbálgatják.

A jugoszláv film másodvirágzásában kétségtelenül fontos szerepet játszottak az európai rangos filmfesztiválok elismerései. Kusturica pályája elején egyből két fontos elismerést zsebelt be. Az Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell?, 1981) velencei Aranyoroszlánt, A papa szolgálati útra ment Cannes-i Aranypálmát kapott. A jugoszláv film nemzetközi reprezentációja újra a 60-as évek aranykorához volt mérhető. A politika színeváltozása, a kultúrpolitika enyhülése a többi művészet számára is meghozta a kísérletezés lehetőségét. A zene már csak a film miatt sem hagyható ki a sorból. Az új primitivizmus fogalma egy olyan szellemi hátteret jelentett, amelyen belül a jugoszláv művészek érvényesen tudtak reagálni a nemzetközi tendenciákra. Olyan zenekarok jöttek létre, mint például a Bijelo Dugme. Az alapító Goran Bregović jegyzi Kusturica utolsó jugoszláv filmjének, a Cigányok idejének (Dom za vešanje, 1988) a zenéjét. A Zabranjeno Pušenjepedig Kusturica házi zenekarává vált (The No Smoking Orchestra).

A szlovén író, Drago Jančar mondása szerint a 20. század Szarajevóban kezdődött és ott is ért véget. Kuruzslás lenne azt állítani, hogy a filmesek előre megérezték volna Jugoszlávia véres széthullását, annyi azonban szembetűnő, hogy az utolsó jugoszláv filmek nagy része választott témául történelmi fordulópontot vagy játszatta a cselekményt történelmi háttérben. A La belle epoque posljednji valcer u Sarajevu (Nikola Stojanović, The Last Waltz in Sarajevo, 1990) 1914-ben játszódik, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának idején. Szarajevó multikulturalizmusa figyelmeztet: a város és a térség nem egyszer szolgált már történelmi ütközőfelületként. A Tito és én (Goran Marković, Tito i ja, 1992) gyermekhőse nosztalgiát ébreszt. Olyan korra emlékezet, ahol a háborúhoz képest rendben mentek a dolgok. Srđan Karanović Virdžina (1992) című filmjében pedig krajinai szerbek patriarchális hagyományai tárulnak fel, a 19. századba ágyazva. Ezek a filmek különös adalékul szolgálhatnak mindahhoz, ami 1990 után történt. A történelmi horror megismételte önmagát.

A délszláv harcok második világháborút idéző szörnyűségeire figyelmeztet a mesterségesen létrehozott és erővel egyben tartott államalakulatok veszélyére és törékenységére.

A sikerország tönkrement.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.