Az Úr balkáncsókja

Sinisa Drăgin: În fiecare zi dumnezeu ne sărută pe gură / Naponta szájon csókol az Úr

Nehéz annak a rendezőnek kikerülnie a Balkán-mítoszt, aki témájában, történetében Kelet-Európához kapcsolódó filmet rendez, mert így vagy úgy, de reflektálnia kell rá. Sinisa Drăgin filmje, a Naponta szájon csókol az Úr, mintha azt a problémát mutatná fel, hogy nehéz e mítoszhoz kötődő sztereotípiákat, akárcsak a nagyon erős és meghatározó filmes olvasatok képi világát, szimbolikáját figyelmen kívül hagyni. Ilyen értelemben Drăgin filmje valahol Lucian Pintilie és Emir Kusturica között helyezkedik el – az előbbitől a nyomasztó hangulatú tájakat, arcokat, a nyomor állati körülményeit, az utóbbitól pedig a fantasztikumot és a harsány, életbő humort (igaz, mérsékelten) véve át.

A film egy középkorú férfi, Dumitru életéről szól, kezdve börtönből való szabadulásával, ahová, szinte zsigerből mondanánk, hogy természetesen emberölés miatt került. Szabadulásának első napjával indul a történet, a férfi hazatér feleségéhez egy Bukarest melletti kis faluba, ám útközben a vonaton elnyeri kártyán egy cigány feleségét, akit ott helyben meg is ismer, a szó bibliai értelmében. Majd megöli a cigányt, az özvegyen maradt asszony pedig megátkozza őt. Hazaérkezvén nyugtázza, hogy felesége sokhónapos terhes – természetesen nem tőle, hanem mint később kiderül, a férj bátyjától. Hogy megszabaduljon gyilkos indulataitól, Dumitru elutazik, ám nem jut messzire, hanem visszatér és megöli a bátyját. Ezzel egyidőben az özvegy cigányasszony rágyújtja a házat a terhes feleségre, aki anyósával együtt meghal. Innen veszi kezdetét a férfi utazása, melynek kisebb stációit életének újrakezdési kísérleteit jelentik, előbb egy bukaresti nővel, akit megöl, mert levágja kedvenc libáját, majd pedig egy süketnéma lánnyal, aki házasságuk napján átváltozik libává (a szó elsődleges értelmében).

Az utazás mintegy véletlenszerűen sodorja a férfi köré a történeteket, illetve a férfit a történetekbe; néhány állandó jelleggel felbukkanó kép, utalás, szereplő (a halott feleség visszatérése), cselekvés (emberölés) vagy vélhetően szimbolikus töltettel bíró tárgy (kés, bőrönd) és állat (liba) felbukkanása szövi össze ezeket a kalandokat, festi meg az esetlegesség paravánja mögött meghúzódó sors szükségszerűségét. Tudniillik a férfi idővel rájön, hogy halhatatlan, nem bír meghalni, bármennyire is szeretné már és ebből azt a következtetést vonja le, hogy Istennek tervei vannak vele. E tervek természetéről és tartalmáról a néző, akárcsak a főszereplő, nem tud meg semmit. Az utazást meg-megszakító, de legalábbis felfüggesztő történetek algoritmusa azonos: Dumitru megismerkedik egy emberrel, majd megöli őt, és továbbáll; az első áldozat a bukaresti nő, a második egy rendőr, akivel összebarátkozik ugyan, de ez nem érv a gyilkolás ellen, a harmadik pedig a süketnéma lány, aki szimbolikus halált hal. Az sem elvetendő, hogy a férfi szakmája szerint mészáros, de egy idő után a nézőben felötlik a gondolat, hogy mintha nem lehetne másként, csakis a halállal lezárni egy történetet. (Amennyiben le lehet zárni.)

Van egy olyan jelenet, ahol Dumitru egy bárkában feküdve imádkozik Istenhez a halálért (idézve a kereszten függő Jézus szavait), a csónak elmerül, csak a liba és a bőrönd úszkálnak a víz színén. Ám a következő jelenet azzal indul, hogy visszatér egy volt szeretőjéhez, akinek feltárja a titkát, majd meg sem várva a reggelt, továbbindul, hogy fölkutassa apját, aki még akkor hagyta ott őket, amikor gyerek volt. Marad tehát az örök utazás, vélhetően rövid, földi történetekre bontva.

Sinisa Drăgin előző filmje is (a Lunga călătorie cu trenul című, ami egy román fiatal fiú meggazdagodási kísérletéről szól, aki a fél veséjét szándékszik eladni) azt mutatja, hogy a rendezőt foglalkoztatja a Balkán-mítosz, a balkáni mentalitás és életérzés ellentmondásossága, melyet megragadni a mágikus realizmus eszközeivel látott megfelelőnek. Egy idő után azonban mégiscsak zavaró Kusturicát viszontlátni a vásznon. A rendezőt alaposan megihlette A cigányok ideje és a Macskajaj: a terhes, menyasszonyi ruhában lebegő halott feleség, a bosszúálló cigány, a falusi favécén történő gyilkolászás, a falusi favécé szív alakú kukucskálója stb., sorolhatnánk még, szinte „eredeti" állapotukban kerülnek be Drăgin filmjébe. Ami végső soron nem volna zavaró, ha ezeket az utalásokat felvállalná a rendező, vagy eljátszana velük. A Pintilie-örökség már nem írható le ennyire egyértelműen; a homályos, de inkább csak sötét képek, valamint az azt kísérő, kivehetetlen beszéd eléggé jellemző a román filmekre (éppen ezért sokszor nem tiszta, hogy mi szándékos, és mi technikai hiba). Itt főként a mitikus, a mesebeli és a realista rétegek finom elkülönítésére szolgál: az előbbihez a rendező álomszerűen lebegő, de ugyanakkor éles képkompozíciókat, míg az utóbbihoz a fény-árnyékkal (főként az utóbbival) lazábban bánó fényképezési technikát használ.

Nem vitatható el a rendezőtől az a pár, mondanám, hogy költői – de akkor a költőiség problémájába ütközünk –, szóval inkább csak szép élményt okozó kép, jelenet. Ilyen például a karácsonyest, amit Dumitru rendőrbarátjával tölt. A megterített asztal végén ott villog a tévé, előtte a székben a részegen hortyogó rendőr, hátul pedig a zenére tomboló Dumitru. A tévé képernyőjén egyszercsak megjelenik a halott feleség arca, csend lesz, a férfi meg kiviszi a tévét az éjszakába. A csend, a sötétben világító arc és a néma férfi együttese szép.

A cinemagia.ro keresője a filmről csak egy rövid tartalmat képes lehozni, amely avval a mondattal kezdődik, hogy: „Dumitru a mi emberünk." Nos, ha valaki egy sorozatgyilkos, alkoholista mészárost, aki ráadásul Isten kiválasztottja, a maga emberének érez, de legalábbis környezete teljesen átlagos, mindennapi emberének, annak a filmet megtekintésre szívből ajánlom.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.