4:3

A 41. Filmszemle televíziós filmjeiről

A Filmszemlék programjaiban egyre karakánabban követeli helyét a tévéfilm műneme. Míg 15 évvel ezelőtt kényszerűségből és pénzhiány miatt forgatott videóra a szakma, addig ma már – gondolhatnánk – csak a képernyőre szánt alkotások szekciója ez. Pedig a helyzet az, hogy a profi rendezők valódi munkái és a meg nem értett „amatőrművészek” performance-ai ugyanazzal a cégérrel próbálják eladni magukat.

Sokszor gondoltam arra, miközben a Szemle egyes tévéfilmjeit néztem, hogy ezeket a munkákat vajon melyik televíziós orgánum lenne képes befogadni. Ugyan látni hajnalok hajnalán egyes kereskedelmi tévékben nehezen fogyasztható animációkat, mégis az az érzésem támadt, hogy egyes alkotók túl szabadon kezelik a tévéfilm fogalmát. Ugyanis alapvetően, ami a képernyőkön történik – már csak méretei miatt is –, inkább a történetmesélésre vagy a kamaradarabok szikár minimalizmusára törekszik. Persze ez nem kizáró ok. Míg előbbit kortárs, színvonalas amerikai tévésorozatok fejlesztették tökélyre, addig utóbbiban a rendszerváltás előtti magyar filmgyártás (is) jeleskedett. Az idei Szemlén viszont néhány „szerző” abban a képzetben ringatta magát, hogy képi művészetet, elszabadult szüzsét kapcsolhat a kis képarányhoz. Kísérletük nem igazán jött be. Ennek ellenére értékes, színvonalas és okos próbálkozásokat is láthattunk, bizonyítva, hogy azért itthon is vannak jó forgatókönyvírók. Sőt!

Kezdem a jó hírrel. A fiatal filmrendezők heroikus, megfeszített munkái sokszor megérdemlik az elismerést. Szabó Csillát, a Színház és Filmművészeti Egyetem nemrég végzett hallgatóját is kemény fából faragták. „Nulla” költségvetésből sikerült összehoznia egy meglehetősen tisztességes lakótelepi drámát, Komoly dolgok címmel. A középpontban három érettségizett fiatal álmai, küzdelmei és megvalósulásai állnak egy sorsfordító nyáron – magyarul: kamaszok felnőtté válása. Mindez körítve a panelrengeteg száraz és hűvös helyszíneivel. Szonja (Móga Piroska), a hegedűs lány, érzékeny és reménytelenül szerelmes a nála jóval idősebb tanárába, Péterbe (Terhes Sándor). Viszont cukrász barátja és lelki társa Gergő (Goitein Gergő), titkon érte epekedik. A baráti háromszög harmadik oldala Lambert (Tóth Lambert), aki eleinte inkább csak a csetlő-botló, lézengő karakterét teszi ki, majd mégis ő hozza meg az egyik legkomolyabb döntést. A fő alakok mellett jónéhány életteli figura is mozgatja azt a 72 percet, amely a remekül megírt párbeszédek és az egyszerű, de remek ötletek miatt egy pillanatra sem ül le. A Szonját alakító bájos és tehetséges Móga Piroskát szívmelengető játszani nézni és látni. A Lambert sógorát megformáló Lukáts András röhejes taxis-karakterét pedig bármelyik lakótelepi kocsma sarkában el tudjuk képzelni. Szabó ereje rendkívüli frissességében és hitelességében van, úgy tud egy lerágott csontnak számító témáról beszélni, hogy közben nem érezzük az erőlködést, így könnyen meg tudjuk bocsátani a technikai bakikat, s néhány vágásra szoruló jelenet ügyetlenkedését. A rendező igyekszik minden sallangtól és közhelytől megszabadítani filmjét, nem időzik el fölösleg szimbólumokon, mint egyes kollégái. Filmjének titka, hogy sem több, sem kevesebb annál, mint amit magáról hirdet: tévéfilm komoly dolgokról. Ha lenne elsőfilmes díj ebben a kategóriában, biztos elvitte volna.

Hasonló remek paraméterekkel rendelkezik a tavalyi és idei szemledíjas Mátyássy Áron honorált minisorozata, az Átok. A négyrészes széria pár nap eseményeit öleli fel. Tágabb família gyűlik a Balaton partjára az apa temetésére. Az anya, fia és annak családja várja haza a Brüsszelbe költözött ügyvéd lánytestvért, Esztert, aki német pasijával állít be a szertartásra. A szokásos szemrehányós családi feszültségek mellett megdöbbentő titkok derülnek ki. Hálistennek a sorozat nem süllyed az Életképek és a Szomszédok fecsegős világába. Mátyássy filmje, ugyanúgy, mint az Utolsó idők, a szeretetről, illetve az odafigyelésről és annak hiányáról szól. A remekül megírt karakterek, s a színészek alakítása megérdemelten nyerte el a legjobb tévéfilm díját. Bánsági Ildikó jutalomjátéka a megtört és átvert anya szerepében, aki rájön, mégsem olyan mintakapcsoltban élt férjével, mint azt addig képzelte, az egyik legjobb volt a Szemlén. Hevér Gábor bunkó, ám mégis érzelmes Marci-alakja ugyanígy nem veszi észre, hogy családja kihullik a kezei közül. A markáns és lelkiismeretfurdalástól szenvedő Eszter, Pálfi Katalin alakításában a tékozló lány alakját képviseli. A 25 perces epizódokból álló feszes tempó még azt is feltételezi, hogy nemcsak a közszolgálati médiába illene ez a pár filmecske. Ennek ellenére érdemes felhívni a figyelmet, hogy a rendező, bár kétségtelenül remek színészvezetéssel és arányérzékkel készítette el filmjét, a sorozat szerzői attitűdjeinek – akárcsak amerikai társainál – dicséretét inkább a forgatókönyvírók érdemlik. Gál Péter, Szászi Zsuzsanna, Tóth Csaba és Zakál Edit scriptje profi szakmaiságról árulkodik, kár hogy az utolsó epizódban túl sok szálat hagytak elvarratlanul, a folytatás reményében. Ez egy kissé zavaró, még akkor is, ha ez egy széria első évadának számít is. Mihályfi Imre Szórád-ház (1997) című sorozata óta az Átok a leghitelesebb magyar családtörténeti széria. A mozis forgatókönyvírók is méltán tanulhatnának innen.

Folytatom a rossz hírrel. A Szemle tévéfilmjeinek második fő csapását azok az alkotók birtokolták, akik nem kaptak pénzt celluloidra, bár talán ott is pocsékolás lett volna. Vasvári Emesét leginkább a Jancsó Miklós Kapa-Pepe sorozatának vinnyogó csaj szerepéből ismerhetjük, s most filmkészítésre adta a fejét. Talán kevesen tudják róla, hogy rém sikeres szobaszínháza van otthon, amelyből most szerzői egyénisége kitörni kívánkozott. Első 70 perces kínszenvedését, az Alíz és a hét farkas című művét az Inforg Stúdió támogatta. Inez 34 évesen is hisztis kiscsajként tör be barátnőjéhez, hogy ruhákat próbáljon. Az apropó különleges: a szomszéd Károly-kertben külföldön élő ikerbátyja házasodik, akit gyermekkora óta nem látott. A bevezetőben fellengzősnek ható közhelyszövegeket hallhatunk, majd a hosszadalmas improvizatív hisztit Szabó Márta adja elő. Ezután nekiindulunk, lassú steadycam-es követésekkel jutunk át az esküvőre, ahol kétszínűséggel, megvetettséggel, árulással és még egy jó adag boszorkánysággal is találkozunk. Minden egyben van a tragédiához. Vasvári Emese filmje tévében szinte biztosan fogyaszthatatlan katyvasz (máshol is), a párbeszédek unalmasak, közhelyesek, bosszantóak, a szimbólumok erőltetettek. Ráadásul az utolsó 5 percben Nick Cave-szerenádot adó Menszátor Héresz Attila kivételével az összes színészi alakítás pocsék. Kamarás Iván néha azt sem tudja, kicsoda vagy micsoda ebben a filmben. Akiket nem gyűr le a forgatókönyv hibája, azoknak leginkább csak szépen kell nézni. Ez könnyen is megy, mert dekoratív lányokból nincs hiány a filmben (Fátyol Kamilla, Fátyol Hermina, Péter Kata). Az Alíz és a hét farkas összedobált mese-parafrázis, amely unalmas, esetlen és üres. Köszönjük, Emese.

A Végh Zsolt- Stefanovics Angéla- Kálmánchelyi Zoltán alkotó trióból csak ketten értek rá, hogy leforgassák a Messze Európában című tábortűz-filmet. Messze nevű község Általános Iskolájának tanárai osztálykirándulás közben elveszítik diákjaikat. Amíg megkerülnek a lurkók, rögtönzött kupaktanácsara ülnek össze az oktatók, céljuk egy fontos EU-s pályázat megnyerése. Az improvizációkon és rögtönzésen alapuló abszurd helyzetszituációk lehetetlensége egy ideig viccesnek hat, sajnos a rendezőpáros kissé elvettette sulykot, amikor rázúdította nézőire agymenését. A film végére a főszereplő csapat (Urbanovics Krisztina, Tamási Zoltán, Dióssi Gábor, Keresztes Tamás, Stefanovics Angéla, Száger Zsuzsa) ordenáré kiabálásaikkal inkább lerongyolódott, alkoholista erdőlakó csöveseknek néznek ki, mint tanároknak. A Messze Európában a „kevesebb több lett volna”-típusú filmek hibáit hordozza. S bár a színészek igazán kitettek magukért, a film fárasztó humorjeleneteire ráférne egy kis kurtítás a vágószobában. A Végh-Stefanovics alkotópáros mindig a karcos, kis költségvetésű abszurd amatőrfilm világában érezte jól magát. Itt kényelmesen is mozognak, ám kérdéses, hogy valaha tovább tudnak-e lépni. Ugyanis ha valami új alkotással is jelentkeznek, azokban szinte mindig ugyanezeket hibákat követik el.

Mivel a Filmtett hasábjain már kapott helyet Mundruczó Kornél Térey János-adaptációja, A Nibelung-lakópark, így nem foglalkoznék vele túl sokat. Legfeljebb csak annyit szeretnék hozzáfűzni: ha egy rendező a stilizáció őrületében nem tud újat kitalálni, csak azt, hogy színházat fényképez és viszi be a moziba úgy, hogy közben ráadásul még tévéfilmnek is hirdeti magát, mindenképpen kell annyira kreatívnak lenni, hogy színészeit legalább a moziban használatos játékhoz igazítja. Egyszerűen azért, mert a közelkép feltár, megmutat és leleplez.

Hasonló problémát fogalmazhatunk meg a német szerző, Frank Wedekind 1891-ben íródott első darabjának, A tavasz ébredésének adaptációjával. A maratoni (145 perc) hosszúságú tévéváltozat 2008-ban készült és a Debreceni Csokonai Színház előadásának tévéváltozata. A darabot és a filmet is Horváth Csaba rendezte. Előre kell bocsájtanom, hogy a Filmszemle sajtóvetítésein olyan rossz kópiát vetítettek a filmből, hogy az eredetileg színes produkció végig egy szemcsés, élvezhetetlen, fekete-fehér folyamnak tűnt. Az eredeti előadás a remek táncosokat, ötleteket, stilizált díszleteket vegyíti. Horváth feldolgozása valószínűleg a kortárs táncművészet egyik figyelemreméltó teljesítménye. Az eredeti darab a szabad szexualitást hirdette és a dogmákat bizarr erejével törte szét. A rendező tánc-verziója átirata is a darabnak; kimaradnak, átcsoportosulnak a jelenetek. Sokkal inkább az őrület, a menekülés, a hirtelen mozdulatok, az összeomlások, tehát a mozgással kapcsolatos szimbólumok helyeződnek előtérbe. Horváth előadását a színházi szakma épp eléggé dicsérte merészségéért, talán ezért is az apropó, amiért az anyag televíziós változatra kívánkozott. Hiába. A rendező kevésbé eredményesen veszi kézbe a kamerát, szinte csak lefilmezi az előadását. Talán az egy-két kameramozgás, amely a műben benne foglaltatik, az is inkább Medvigy Gábor operatőr munkáját dicséri. Kár érte, mert átgondoltabb filmes koncepcióval élvezhető kuriózum lett volna a mű. Hiába szerepel a film alcíme alatt, hogy fizikai színház, A tavasz ébredésének e változata kevésbé tudja kiemelni ezeket a motívumokat. Adaptációnak túl radikális, táncfilmnek túl egysíkú, brechti stilizációja pedig unalmassá teszi a szemnek. Könyvtárak és színházi archívumok polcain, a rajongók és kutatók számára viszont kötelező. Kár, hogy ők vannak kevesebben.

Az idei mustra e filmjei alapján megállapíthatjuk, hogy a Filmszemlén másodjára versenyző tévéfilmes szekció fejlődik. Fiatal tehetségek már képesek színvonalas munkát produkálni, ráadásul az oly fontos írók is a szakma rendelkezésére állnak. A díjakat bezsebelve már csak egy talányra kell választ találni, mégpedig, hogy mely adókon találják meg közönségüket ezek a filmek. Mert, bár kísérleteztek már kereskedelmi adók is színházi közvetítésekkel, ezek rendre csalódást okoztak, bizonyítva a mai igénytelen igényeket. De nem akarok szigorúnak látszani. Hiszek abban, hogy szüksége van a magyar nézőknek jó minőségű sorozatokra, tévéfilmekre, ám abban már kevésbé, hogy a 4:3-as méret menekülési pont lehet öncélú, meg nem értett művészek és élvezhetetlennek látszó alkotásaik számára, akik ezen az úton akarnak a mozivászonra kerülni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.