Figyelmi gyakorlatok

Kardos Sándor: A sírásó

Ha Kardos játékfilmjét valaki a vásznon konkrétan látható képek felületénél maradva próbálja megfejteni, nem fog messzire jutni: elrontottnak tűnő felvételek sorozatán komikusan torz, szétfolyó emberi gnómok és hajszálvékony csíkokká olvadó színek váltakoznak, ráadásul ez a kép jobbról balra, néha balról jobbra úszik, és mindezt szöveges narráció kíséri, több mint 80 percen át. Aki mégis megadja neki ezt az időt, azzal kicsit megfordul a világ.

Az operatőr Kardos által a 19 perces Résfilmben (2004) kikísérletezett technika lényege a valóságos jelenetek célfotókamerával való lefilmezése, melynek során az objektív és a filmsík közötti, néhány miliméteres szűk résen keresztül a kamera által „látott” képmező rögzül csupán. A folyamatosan haladó filmszalag végtelen sok vonalat képes megörökíteni, a kamera előtt megjelenő emberek, tárgyak pedig annak függvényében eredményeznek elnyújtott, torz, vagy csupán vonalakból álló képet, hogy éppen mozognak, avagy állnak.

Kardos Sándor: Résfilm

A leírásból bonyolultnak ható technikában az a gyönyörű, hogy a film nézése közben a néző gyakorlatilag fokozatosan érti meg a réskamera működési elvét, hiszen a játékfilmnyi idő során különféle mozgásfajtákból következő képfajtákkal találkozhat. Az 5 éve a Szemlén kategóriája fődíját megnyerő Résfilm rövidfilmes formátuma éppen arra volt elég, hogy mindenki innovatívnak és unikálisnak könyvelhesse el ezt a technikát, a hosszabb filmidőnyi terjedelem viszont a lelassult szemlélődés és dimenzióváltás lehetőségét hívja életre. És A sírásóban az elbeszélt történet, valamint a módosult képek komótos, elegáns fokozatossággal valóban fel tudnak építeni egy különös, a hétköznapitól elemelt, szokatlan koreográfia szerint működő világot.

Kardos Sándor: A sírásó

Ezzel a világviszonylatban egyedülálló technikával Kardos ismét egy veretes irodalmi művet filmesít meg. Rilke Sírásójának életről és halálról, idegenségről és ismerősségről szóló meséjében barátság szövődik a messziről jött, sírásónak szegődő idegen és a falubeli lány között, miközben a pestis szép lassan felzabálja a faluközösség életét és erkölcseit is. Kardos történetválasztása azért is telitalálat, mert nemcsak hogy megfelelően elmesélhető ezzel a technikával, de témájával is magára a technikára reflektál: nézőpontváltások, látszat és lényeg megkülönbözetése, szépség és rútság, halál és élet egymásbafonódása narratív és vizuális szinten is megjelennek, anélkül, hogy egy percig is fárasztóan egymást illusztrálnák.

Kardos Sándor: A sírásó

A velejéig experimentális technika a leglátványosabban az emberi alakokkal bánik el: a történésekkel párhuzamosan fraktálszerűen ismétlődő motívumokká alakulnak a testek, illetve arcok, megnyúlik a bőr, gyurmaként deformálódik a hús, mindennek az anyagi, és egyben múlandó oldala kerül megmutatásra. A film lelassult, mégis folyamatos mozgása lényegében éppen ezen formák, váltások és torzulások átgondolásához, megértéséhez szükséges időt teremti meg, Kardos azon kísérlete jegyében, hogy a valós tér, tárgyak és emberek konkrétságát absztrakcióvá alakítsa filmképei segítségével: „... a filmkép túlságosan konkrét, mert technikailag arra törekszik, hogy a mindennapi térérzetet utánozza. Így a történettel beizzítja a fantáziát, majd képekkel lefékezi azt, és nem engedi szárnyalni az embert.” És valóban, az észlelés, a figyelem olyan feladványokat kap itt, mint: mi a tér? mi a szín? mi a véletlen? mi a mozgás? mire figyelsz? mi jut eszedbe róla? − mely kérdések A sírásó megértéséhez és élvezetéhez vezető lehetőségek is egyben.

Kardos Sándor: A sírásó

A sajátos statikussággal párhuzamosan gyakorlatilag eltűnik a színészi játék és felértékelődik a narráció. A totálisan hipnotikus, nézőt beszippantó hatás működéséhez a látvány mellett a zene (Peter Ogi) és az elbeszélő (Törőcsik Mari) kulcsfontosságú, itt mindketten hajlékonyan, játékosan simulnak a képek örökké mozgó szalagjára. Kardos kísérletében tehát organikusan összefüggő rendszer működik, de ez a film, minden fent felsorolt erénye ellenére sem fogja ovációtól visszhangzó, tömött mozikban mutogatni magát. Pedig itt és most valami olyasmit hozott létre, aminek egyre ritkábban lehetünk tanúi: van új a nap alatt, a magyar filmben is. Aki pedig fel tudja venni a film ritmusát, 85 percnyi felmentést kap a hétköznapi lüktetés alól, annak minden előnyével és hátrányával együtt.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.