Ma reggel húzták ki az egyik fogamat, és esküszöm néked mindenre, ami szent, álszent olvasóm, bús fivérem, hogy sokkal kellemesebb volt, mint a ma este megtekintett Aliens vs. Predator sorozat Requiem című második része.

Ha rossz sorsod eléd vetné e filmet, menekülj előle, ahogy csak bírsz, ha pedig mondjuk terrorista vagy, óvakodj a lebukástól, mert valószínűleg ezzel a filmmel fognak vallatni. Olyan rossz ez a film, hogy még Steven Seagal legendás ún. arcára is kifejezést bírna csalni. Többet is: szörnyűlködőt, zokogót, öngyilkosságot fontolgatót. Megfelelő orvosi felügyelet mellett talán tudathasadásos betegek kezelésére lehet alkalmazni, nekem a hetvenötödik percben öngyilkos lett az utolsó képzeletbeli barátom is, Rezső, a mutáns óriásgyík. Kikaparta a saját szemét egy gyufaszállal. Hogy én túléltem, az csak a reggel kapott ötcsillagos fájdalomcsillapító huszonnégyórás aktív védelmének köszönhető. Szóval figyelmeztetlek mégegyszer: soha, semmilyen körülmények között nem szabad ezt megnézni, se pénzt, se sávszélességet, se időt ne vesztegess rá! Nekem fizettek azért, hogy megnézzem, okulj az én hibámból!

Minden rossz ebben a filmben, amit csak el lehet képzelni. Szarvashiba, ha az Alien meg a Predator szériák alapján valami tűrhető horrorra számítunk, mérsékelt ijesztegetéssel meg fröcsögő vérrel. Ebben a mozgóképes maszatolásban egyedül a színészi alakítások félelmetesek, mintha az összes emberi szereplő a fennebb emlegetett Steven Seagal és egy berúgott falusi vőfély szerelemgyereke lenne, ráadásul kétségbe ejtően lassú ütemben halnak el, és túl sokan vannak, hadd ne említsük őket név szerint is, úgyse érdemes. Ráadásul az alkotók a film elején három történetszálacskát is elindítanak ezekkel az egyszerű lényekkel, egy rendőröset, egy anya-lánya konfliktust, és − Irgalom atyja, ne hagyj el! − egy tinidrámát is, melyeket aztán egy nyomokban történetvezetési próbálkozásokat is tartalmazó eljárással jól összeterelnek valami sötét helyre. Közben meg ugye a predator vadászik az alienekre, az alienek vadásznak az emberekre, a predator alkalomadtán vadászik az emberekre, persze csak szemérmetesen, lekapcsolt villany mellett. Naná, hogy a szörnyeknek szurkoltam.

Bár a szörnyek is dögunalmasak. Az első Alien-filmben akár még ijesztőek is lehettek, a film is mérsékelten hatásos volt, elvégre kinek ne szakadna meg a szíve az együttérzéstől a távoli jövő űrbányászainak csótányszerű gyíkokkal szembeni kiszolgáltatottsága és ebből fakadó sanyarú sorsa láttán, főleg ha Ridely Scott mester áll a kamera mögött. A Predator-filmmel se volt semmi baj, azon kívül, hogy a szörny veszített. De az eredeti filmek minden erényét elismerve, ezek a lények eléggé egysíkúak, a „mennek, oszt' ölnek”-típusú izgalomfaktor szerintem már egy második filmhez is kevés, még inkább akkor, ha a történet is csak annyiban változik, hogy hol sötétben ölnek, hol félhomályban. Ebben a szennyben pedig ráadásul rögtön az elején, a napfelkelte fényében látjuk mindkettőt teljes pompájában, aztán csodálkozunk, hogy mennyire nem ijedünk meg, mikor az ijedés ideje lenne; történetként meg szintén élvezhetetlen, lapos, unalmas, még csak nem is kiszámítható, mert nincs is mit kiszámítani benne.

A speciális effektusokról annyit, hogy vannak. Közhelyesek azok is, mint minden ebben a filmben.

Szar, szar, szar. Még a növényeknek se ajánlom.