Az ember, aki hallotta a csend mögött az ordítást

Werner Herzog-portré 2.

„Nincs harmónia az univerzumban” – mondja Werner Herzog, aki egész életművében ezt a filozófiát próbálta megfogalmazni a lehető legköltőibb módon. Az Aguirre, Isten haragjától a Fitzcarraldóig kizárólag remekművek jelezték a gondolat finomodásának fázisait, de a későbbi, fáradtabb művek is egy szokatlanul elszánt direktort mutatnak be, akinek mindig van mondanivalója.

Isten haragja, Isten báránya

Az 1972-es Aguirre, Isten haragja több szempontból is mérföldkő Werner Herzog életművében. Egyrészt irigylésre méltó fesztiválkarriert futott be, amivel nem csak a rendezőre, de a német újfilmre is felhívta a figyelmet, másrészt a direktor itt jött rá, hogy a sikerhez szükséges egy minimális kerettörténet is, harmadrészt pedig ez az első közös munkája Klaus Kinskivel. A markáns arcú, tehetséges és legalább ennyire neurotikus színész afféle múzsa Herzog életében, kettejük folyamatos harca pedig a filmeket éltető erő. A forgatásról legendák keringenek, Kinski állítólag előszeretettel ordította le az emberek fejét, egyszer pedig odáig fajult a vita közte és Herzog között, hogy a rendező azzal fenyegette: lelövi. Kinski legnagyobb érdeme pont az, hogy ezt az izzó őrületet páratlanul tudta átmenekíteni a vászonra, Aguirre, az önjelölt Isten szerepében is feledhetetlen teljesítményt nyújtott.

Érdemes elgondolkodni azon, vajon ma melyik színész írna alá szerződést egy olyan filmre, amit a dzsungel kellős közepén forgatnak, ahol a malária természetes dolog, ahol csak hideg víz van és kemény ágy és ahol, nem utolsósorban, egy fanatikus rendező életveszélynek teszi ki a stábot? Az Aguirre ilyen körülmények között készült. Amikor a szereplők egy tutajon hánykolódnak a vad folyón, akkor tényleg egy tutajon hánykolódtak a vad folyón és csak az isteni gondviselésnek köszönhetően „úszták meg szárazon” a forgatást. Végül mindez a film javára vált, hiszen nincs az a díszlet, ami pótolni tudná azt a közeget, amelyben a konkvisztádorok kíméletlen harcot vívnak, nincs az a ködgép, ami olyan álomszerű párát tudna létrehozni, mint ami a hipnotikus tájképeken látható. André Bazin minden bizonnyal imádta volna ezt a mozit, Francis Ford Coppola és Terrence Malick pedig bevallottan rajongói a mesterműnek, ami meg is látszik az Apokalipszis moston, illetve az utóbbi rendező 2005-ös Az új világ című munkáján.

Herzog következő játékfilmje két évvel az Aguirre után került a mozikba. A rendező ezúttal nem utazott egzotikus vidékre, hogy konfrontálja a civilizációt a primitív kultúrákkal, inkább egy németek által jól ismert mesét választott víziója témájául. A Kaspar Hauser-mítosz valós alapokon nyugszik: valóban volt egy fiatal férfi, akit a főtéren találtak meg egy üzenettel a kezében és állítólag tényleg nem tudott kommunikálni embertársaival. A „felnőttként született” gyerek históriája a német kultúrtörténet ismert darabja, máig sokan próbálnak rájönni arra, hogy Kaspar vajon egy eltitkolt nemes volt, netán Napóleon törvénytelen fia vagy csak egy szerencsétlen különc. Herzogot ez a rejtély kicsit sem érdekli, filmje ezért emelkedik felül határokon és időn. Ő a figurába szeretett bele és abba a ténybe, hogy Kaspar feltűnésével és a társadalom által érintetlen tisztaságával talán a legtökéletesebb eszköz arra, hogy szerzői világképét megossza a nézőkkel. Ehhez már csak egy megfelelő színész kellett – és a rendező ismét megtalálta emberét Bruno S. személyében.

Darren Aronofsky A pankrátor című filmje kapcsán minden kritikus megjegyezte, hogy Mickey Rourke azért képes ilyen átütően hozni a figurát, mert Randyn keresztül igazából a saját életét mondja el annak minden keserűségével és buktatójával. Bruno S. játéka azonban még egy ilyen színészi bravúrra is árnyékot vet. A titokzatos férfi Bruno Schleinstein néven látta meg a napvilágot (családi nevét titkolta a közönség előtt), anyja egy prostituált volt, aki eldobta magától, később utcazenészként keresett némi alamizsnára valót. Bruno gyakorlatilag az egész életét fegyházakban, nevelőintézetekben töltötte, sorsa már születésekor megpecsételődött. Herzog is pontosan tudta, amikor rábízta a főszerepet, hogy nem profi színésszel van dolga, aki egyből megérti a motivációkat, viszont ő is elcsodálkozott azon, hogy a férfi milyen ösztönösen forgatja bele saját szenvedéstörténetét a szerepbe. Amikor Kaspar szeméből kicsordul egy könnycsepp, az a filmtörténelem egyik legmeghatóbb momentuma, az a könnycsepp egy élet minden kínját sűríti prizmaként magába. Ennél közelebb nem kerülhet egymáshoz szerep és ember.

A Kaspar Hauser nem csak a fent említett nagy egymásra találás miatt különleges film. Ahogy a rendező egyik kritikusa mondta: Herzog-filmet nézni olyan, mint hosszú vakság után látni. Ilyen szempontból ez a legtökéletesebb, legesszenciálisabb mozija a rendezőnek, mivel tényleg egy olyan emberről szól, aki folyamatosan ráeszmél a világra, akinek meg kell tanulni a szabályokat, de vele együtt a néző is kénytelen szembesülni azzal, hogy a világ egy félresikerült teremtés bizonyítéka. A mondanivaló mellett a forma is tökéletes, a látvány olyan varázslatos, mintha nem is ebben a világban játszódna a film, pedig – ne feledjük – egy tévéfilmnyi pénzből készült. A csomagolás és az üzenet közti harmóniát Cannes-ban is értékelték, Herzog filmje 1975-ben a zsűri Nagydíját nyerte el.

A jéghegy csúcsai

1976-ban Herzog egy sokkal hidegebb, minden emberi érzelmet nélkülöző filmet forgatott Üvegszív (Herz aus Glas) címmel. A mozgókép igazából egy sötét prófécia, modernista vízió a világ széteséséről. A főhős, Hias egy látnok, aki rossz dolgokat jövendöl a falu lakóinak. Az emberek egy kohóban dolgoznak, ahol a titkos „recept” alapján készülő rubintüveg készül, de mivel meghal a titok tudója, nem tudnak többé ilyen unikális terméket előállítani. A közösséget összetartó erő így megbomlik, ami persze a közösség széteséséhez vezet, de az igazi üveg, ahogy a cím is jelzi, az emberek szíve. A filmben alig kommunikálnak egymással a falu lakói, teljes érzelmi kiüresedés jellemzi őket, és hogy ezt hitelesen mutassa be, Herzog is kihagyta az érzelmek ábrázolását filmjéből. Emiatt a néző kénytelen ridegen szemlélni az eseményeket, a Kaspart jellemző katarzis elmarad, helyette viszont van néhány kiváló vízió az apokalipszisről, illetve egy reményt sugalló álomkép a film végén. Az üveg előállítását nem nehéz a filmkészítéshez hasonlítani, így az Üvegszív remekül illeszkedik a szerzőiség haláláról szimbolikusan mesélő filmek halmazába.

A csapnivaló magyar címmel ellátott, 1977-es Bruno vándorlásai (eredeti címe nemes egyszerűséggel Stroszek) rendhagyó darab az életműben, Herzog itt először tekint el az általánosítástól és nevezi néven a szenvedés helyét: Amerika. A fojtogató nyugatnémet környezetből ugyanis az álmok földjére menekülnek hőseink, de ott is hasonló fizikai és lelki sivárság várja őket.

A Stroszek egy börtönjelenettel kezdődik: Bruno S., azaz Stroszek épp ekkor szabadul, társai szeretetteljes búcsúját követően kilép a valóságba. Nem sokban különbözik Kaspar Hausertől, ő is abban a pillanatban születik meg, amikor megveti a lábát a civilizált földön. Később találkozik egy öregemberrel és egy prostituálttal, akit folyamatosan terrorizálnak stricijei. Stroszekre is rászállnak, ezért határozzák el, hogy az öreggel tartanak az óceánon túlra, ahol annak rokona várja őket szállással, munkával. Az út előtt még láthatunk egy megható jelenetet a kórházban, ahol hősünknek megmutatja az orvos a csecsemők fogóreflexét. Stroszek ekkor találkozik utoljára az életigenlés gesztusával.

Amerikába érve azt kell megtapasztalniuk, hogy semmivel sem jobb a helyzet, itt a hatalmas nyitott terek és a nyelvi különbség zárja őket kalitkába. Sőt, a film végkimenetelének tudatában, miszerint a főhős végső kétségbeesésében megöli magát, még a börtön tűnik a legbarátságosabb helynek, itt kapta Stroszek a legtöbb szeretetet.

Bruno S. másodszor és utoljára játszotta el saját magát, lenyűgöző átéléssel és kiábrándult keserűséggel. Több filmszerepet sosem kapott, megmaradt legendának. A filmtörténet egyik legizgalmasabb figurája máig muzsikálásból keresi meg napi betevőjét.

Két gyilkos, két áldozat

1979-ben Herzog egy műfaji filmmel ajándékozta meg a mozi szerelmeseit, de nem kell megijedni, a téma ezúttal is csak ürügy arra, hogy megmártózhassunk a rendező sötét világképében. Nosferatu épp olyan magányos, tragikus, a világba beilleszkedni képtelen lény, mint az összes Herzog-hős. A Murnau-rajongó rendező pár fontos változást leszámítva többnyire hűen követi az eredeti történetet. A Nosferatu, az éjszaka fantomját (Nosferatu: Phantom der Nacht) lélegzetelállító operatőri munka jellemzi, néhány jelenetben gyakorlatilag megmozduló festményeket látunk, amibe tökéletesen simulnak bele a szereplők. Emlékezetes a film nyitánya: az ordító múmiákról készült dokumentumfelvételek mintha azt sugallnák, hogy ezek az „emberek” azért ordítanak, mert túl korán ért véget az életük, mégsem pusztultak el igazán. Orlock gróf is pont az öröklét súlya alatt szenved, az ő néma sikolya sem múlik el soha. Feledhetetlen képsorokat láthatunk továbbá a főtéren, ahol koporsók és patkányok között járja haláltáncát a még életben lévő lakosság, valamint Nosferatu gyötrelmes halála is a vámpírfilmek történetének egyik gyönyörű pillanata.

A soron következő Woyzeckben ismét Kinski kapta a főszerepet, és valószínűleg a világon senki nem tudta volna olyan hitelesen eljátszani a kommunikációképtelen, görcsösen neurotikus, testi-lelki rabszolgát, mint ő. A film Georg Büchner drámája alapján készült és egy olyan ember kálváriáját meséli el, aki végső elkeseredésében azzal próbál fellázadni az élet ellen, hogy megöli az egyetlen lényt, akihez érzelmileg kötődik a maga módján. A történetet egy korabeli hír inspirálta, miszerint egy lipcsei borbély brutálisan megölte feleségét. A film lassú záróképsorait nehéz lenne feledni, a késével újra és újra lesújtó Woyzeck már a gyilkosság közben ráeszmél, hogy lázadása mily kicsinyes, szánalmas és felesleges. A mi Édes Annánkkal rokon figura Szász Jánost is megihlette, aki elkészítette a dráma magyar filmváltozatát Kovács Lajos főszereplésével.

A szent hegy

Herzog következő nagyjátékfilmje, a Fitzcarraldo az európai filmművészet egyik leghíresebb – vagy inkább leghírhedtebb – darabja. Forgatásáról nem csak filmes körökben keringenek legendák. Majd’ 4 év munka, 5 haláleset, balesetek, távozó színészek, sajtóbotrányok, hónapokig álló forgatás, satöbbi. A végeredményre azonban megérte várni, ugyanis ismét remekmű született, egy Herzoghoz képest pozitív kicsengésű mese, ami Cannes-ban (eddig) először nyerte el az Arany Pálmát.

A film alcíme akár az is lehetne – kissé morbid filmtörténeti áthallással –, hogy Az akarat diadala, hiszen a főhős egy operaházat akar építeni a dzsungelben, és céljától az sem tántorítja el, hogy ehhez egy hatalmas gőzhajót kell felvontatnia a hegyre. Persze itt is arról van szó, hogy az érintetlen természetet a hódító „fejlett” kultúra akarja beszennyezni, csak ezúttal nem fegyverekkel, hanem muzsikával, ezért is lehet a film befejezése pozitív. A Fitzcarraldo erről a kudarcba fulladt misszióról szól, a hajó ugyanis ott köt ki, ahonnét indult, viszont Kinski figurája addig komoly jellemfejlődésen megy keresztül: felismeri, hogy nem is ez volt a lényeg, hanem hogy végigcsinálta. A tanult ember esze és akarata, valamint az őslakosok ereje együtt bármire képes. A záróképeken a diadalittas főhőst láthatjuk, aki isteni tettet hajtott végre és most egyszer az életben megünnepelteti magát.

A Fitzcarraldo egy olyan rendező műve, akinek a fajtája sajnos rég kihalt. Mellesleg maga Herzog sem az a Herzog, aki volt: aki a forgatást egy fizikai erőpróbának tekintette és akkor volt boldog, amikor más rendező idegösszeroppanást kapott volna. Amikor azt látjuk, hogy a hajó megindul felfelé, akkor tényleg egy hatalmas gőzhajó vontatása kezdődött meg a dzsungelben. Mérnökök óva intették a rendezőt, hogy ha elpattannak a feszülő kötelek, az halálos áldozatot követelhet. Herzogot ez nem hatotta meg, hiszen ő maga Fitzcarraldo, a megszállott, aki ha kell, egy hajót is felvitet a hegyre, a tett dokumentációja pedig maga a film, a cselekedet műemléke. Les Blank Az álom hangja című 1982-es dokumentumfilmje elképesztő háttérinformációkat mond el a forgatásról, annak körülményeiről és a rendező hitvallásáról.

A békétlen nyugdíjas évek

A Fitzcarraldót követő darabokkal nem fogunk aprólékosan foglalkozni, egyrészt terjedelmi okokból, másrészt mert kevésbé fontosak az életműben. Itt van mindjárt az 1984-es Ahol a zöld hangyák álmodnak (Wo die grünen Ameisen träumen), amely az ausztrál őslakosok harcát mutatja be a hódító-romboló kutatóexpedíció ellen. A kérdés: legyőzhetik-e a buldózerek az ősi mítoszt? Az üzenet ismert, viszont semmi innováció, varázslat nem fedezhető fel a műben. A Cobra Verde szintén afféle monumentális önismétlés, bár néhány kiváló jelenetet és egy emlékezetes befejező jelenetet is tartalmaz. A film inkább azért híres, mert ez volt az utolsó Herzog-Kinski kollaboráció.

A soron következő Kősikoly (Cerro Torre: Schrei aus Stein, 1991) az egyetlen mozifilm, amit a mester a 90-es években követett el, ekkoriban inkább dokumentumfilm-készítésbe fektette energiáit. A 2001-es A legyőzhetetlent (Invincible) követően Herzog kénytelen volt beismerni, hogy a midcult az egyetlen járható út a művészfilmes szerző-túlélők számára. A rendkívül sikeres Hajnali mentőakció (Rescue Dawn, 2006) már ebben a szellemiségben készült (egyetlen rendhagyó, áldokumentarista sci-fi előzte meg 2005-ben, a The Wild Blue Yonder).

A csontsovány Christian Bale játéka sokat dobott a film sikerén: egy hadifogságban szenvedő amerikai katonát alakít, aki korábban békésen bombázta a vietnami falvakat, majd embertelen körülmények között élte túl a fogolytábort, szökése után pedig a dzsungelt. A filmből nem csak az derül ki, hogy a kígyót ugyanúgy kell kinyitni, mint egy Kinder Buenót, hanem hogy kitartással minden átvészelhető, főleg ha valaki megszállott. A hős ideája ezúttal a túlélés.

Tavaly pedig azzal hívta fel magára a figyelmet a Berlinale zsűrijének elnökévé avanzsáló német mester, hogy egyszerre két filmmel is jelen volt a 2009-es Velencei Filmfesztiválon, amire eddig nem volt példa az olasz mozgóképszemle történetében. Ezek közül a Mocskos zsaru (Bad Lieutenant: Port of Call – New Orleans) című darab – Abel Ferrara (majdnem) azonos című, 1992-es filmjének újragondolása – már Romániában és Magyarországon is megtekinthető a mozikban. Hőse egy korrupt, drogfüggő zsaru (Nicolas Cage), aki mindent megtesz azért, hogy a film végén cinikusan röhöghessen bele a néző képébe. A másik film, a My Son, My Son, What Have Ye Done hőse pedig egy gyilkos, Mark Yavorsky. A mű igaz történeten alapul, Dél-Amerikában forgatták, a két film láttán pedig kijelenthető: Herzog ismét aktivizálta magát, és mivel mondanivalója is van, nagyon nagy baj nem történhet.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.