A valóságon innen és túl

Beszélgetés Bereczki Csabával

Első nagyjátékfilmjének, a Bolondok énekének forgatása közben szülővárosában, Nagyváradon faggatom Bereczki Csabát, aki sajátos meggyőződéssel nyilatkozik életről, szakmáról, műfajról és perspektíváról. A MOKÉP vezetőegyéniségeként, illetve tevékeny alkotóként még nem mindenki számára megszokott konstellációba állítja film és filmkészítés paramétereit.

Ha belegondolok, hogy most készülő nagyjátékfilmednek nemcsak forgatókönyvírója, de rendezője, sőt producere is vagy, felmerül bennem a kérdés, mégis mit jelent számodra rendezőnek lenni, érzel te ebben valami demiurgoszit?

Nézd, én úgy érzem, azért lettem filmrendező, mert egészen egyszerű, magatól értetődő dologgal foglalkozom, amit már az ember kora gyermekkorában átél: nevezetesen, hogy képeket rak össze, és ez a legprimitívebb dolgok egyike. Sokkal szebb és mélyebb, ha az ember hangokat hall és zenét ír, de én úgy éreztem, az a dolgom, az a fontos az életemben, hogy a képekkel el tudok mesélni néhány dolgot, néhány történetet – hiszen az emberek többsége biológiailag indíttatva képekben gondolkodik –, aminek relevanciája demiurgoszi szempontból nincs, hanem érzésem szerint csupán a természetemet hozza.

Apropo természet. Honnan erednek a gyökereid, van-e ennek valamiféle kapcsolata Nagyváraddal? Kaptál-e itthonról valamiféle útravalót?

Azon túl, hogy Váradon születtem, úgy gondolom nincsenek lépcsőfokok. Van egyfajta alkat – gondolom – ami képessé teszi az embert, hogy eljusson oda, hogy filmeket készítsen. Az én családom moziba se járt, nem tudom, hogy egyébként ennek a filmhez van-e valami köze. Elsősorban tehát biztosan alkat kérdése, hogy az ember születik-e rá, szeret-e mesélni. Van, aki szóban szeret mesélni, van, aki írásban és van, aki képekben … És természetesen van, aki másban. Én úgy éreztem, hogy képekben szeretek mesélni. És ehhez a város annyit adott, hogy tele vagyok emlékekkel és hatásokkal, amikből építkezem. Tehát a múltam azért nagyon fontos, mert nem tudok úgy a jövőről gondolkodni, ha nem vagyok tisztában a múlttal. Viszont a múlttal sohasem leszünk tisztában, mert minden emlék igazából becsap. Amikor visszaemlékezünk, ezek az emlékképek vagy szebbek vagy csúnyábbak, mint amilyenek igazából voltak. Amikor megtörténnek velünk a dolgok, akkor még nem tudjuk azt megfelelően értékelni, hiszen még benne vagyunk, így hát azt később ideologizáljuk. Ezt a folyamatot a legjobban talán az irodalomban a Pármai kolostorban Fabrizio del Dongo esete tükrözi a legjobban: ő az, aki részt vett a waterlooi csatában, de csak jóval később tudta meg, hogy az a waterlooi csata volt. Hát így vagyok én a gyerekkorommal, ami valószínűleg sokat jelentett, de akkor még nem tudtam. Emlékekről mesélni pedig azért nem szabad, mert becsapja magát az ember, s valószínűleg a nézőt is. Az emlékek csak arra jók, hogy egyszer csak valamit próbáljunk belőlük elképzelni, építkezni tudjunk belőlük. Valami olyat, ami mindig igaz. A másik fontos momentum természetesen az volt, hogy kora ifjúkoromban én is láttam egy-két filmet, ami ráébresztett, hogy nekem is ezt kell csinálnom.

Ha az emlékekből tehát építkezni kell, akkor mi van a vásznon megjelenített hitelességgel? A filmedet autentikus helyszíneken forgatod, nagyobb meggyőző ereje van annak, ha nemzetiség nemzetiséget játszik, illetve a helyszín sem dokumentáltan után-kreált?

Nos, a valóságot sohasem szabad komolyan venni, a mindennapokban együtt kell vele élni, de nem lehet „überolni”. A valóságból ki lehet indulni, ha az ember akar valamit alkotni, de mindig többet kell alkotni, mint a valóság. Azért játékfilmet készíteni, hogy bemutassuk milyen a valóság, számomra nem éri meg. Akkor ki kell menni az utcára és körül kell nézni. A film – és többnyire itt a jobb filmekről beszélek – megpróbál adni valamit pluszba, amit talán az ember nem lát minden nap, vagyis kiindul a valóságból és elképzel valamit. S aztán ha erről kiderül, hogy téves volt, vagy nem, az mindegy, de ezt a fajta merészséget meg kell tudni lépni, elképzelni valamit, aminek a valósághoz látszólag nincs sok köze, de lehet, hogy igazabb, mint a valóság.

Így a valóság felé félúton beszélhetünk-e szerinted a filmről mint felelősségvállalásról, vagy pedig mint bármely autonóm művészet, a film is jogosan oldódhat fel a nárcisztikus posztmodernben?

Mostanában sajnos nagyon sokat beszélnek felelősségről, holott mindenki felelőtlen. Egyfajta felelősség természetesen van, hiszen elég ha körülnézünk (pl.TV) és látjuk, hogyan lehet képekkel tömegeket manipulálni. Ez egy olyan kor, amelyben már nem a film a domináns, hanem a televíziós kép. Ez a manipuláció, ami működik a világban – elég ha csak a CNN-re gondolunk –, ami pillanatok alatt tömegeket képes mozgósítani azáltal, hogy bemutat egy hazug képet. A helyzet tehát úgy alakult, hogy sokkal nagyobb felelőssége van annak, aki képekkel dolgozik, mint annak, aki egyszerűen csak ír. Az írás az életben nem lesz olyan hatással az emberekre, mint a képek. S ezen belül a film az persze nem TV, de kép. Tehát ugyanúgy „megcsalhatja” nézők millióit, ha a hétköznapi igazságot/valóságot tekintjük kapcsolódási pontnak. A nárcizmusról pedig úgy érzem nem érdemes beszélni, mert az eleve bukásra van ítélve, aki önmagát akarja fitogtatni a filmben, annak semmi jövője nincs. Lehet csinálni, de nincs jövője. Annak, hogy az ember képeket csinál, amit kiragad a valóságból, annak lehet hatása. De sajnos manapság túlnyomórészt olyan képek vannak, amelyek rossz irányba terelik az embert. Nyilván ez könnyebb is. Ezért működik.

Egy sokkal pragmatikusabb vonalon elindulva válságát éli-e meg szerinted a magyar film vagy éppen az újbóli szárba szökkenés pillanatában van? Mennyiben érinti mindezt az anyagiak fokozott centralizálása?

Az igazat megvallva, elsődleges szorgalmazói közé tartozom az ún. „filmtörvénynek”, ami Európa nagy részében működik is. Sajnos a mai helyzet az, hogy el vannak szórva a pénzek, nagyon nagy „lenyúlások” vannak, ami miatt mindig a filmekre marad kevesebb, meg az alkotókra, és így tovább, miközben valamilyen láthatatlan módon elfolynak a pénzek. Ezt be kell látni, ez a beosztás a film „újjászületésében” is produktív lehet, hiszen mindig van egy-egy fiatal, aki új fuvallatot hoz, de ők pont olyan helyzetben lesznek, mint a focisták, akik 15 évesen európai szintű játékosok, de ha bekerülnek a rendszerbe, a magyar futball rendszerébe, akkor hirtelen azt hiszi mindenki, hogy tehetségtelenek, pedig ez nem így van, csak a rendszer rossz. Hogy ezt meg kell változtatni, az nem spanyolviasz-történet, a dolog működik mindenütt Európában, csak bizonyos érdek-lobbik nálunk ezt nem engedik még, de idővel mindenki be fogja látni, hogy ez mindenki érdeke.

A filmkészítés lehetőségeiről beszélve szűkítsünk egy kicsit és beszéljünk a koprodukciók nyújtotta lehetőségekről, hiszen ez neked éppen testre szabott kérdés.

Igen, a koprodukció többlete az, hogy az ember „kénytelen” a történetet úgy elmesélni, hogy minél több kultúrához eljuthasson, és érthető legyen. Tehát az a fajta provinciális filmcsinálás, ami Magyarországon elég gyakran előfordul, ez a bizonyos „mi értjük, de még mi sem nagyon”-jelenség oda vezet, hogy kikerül a film Bécsbe, és ott senki nem érti, hogy mi ez a film, miért ez a témája és miért így van megcsinálva. A koprodukció tehát arra készteti az embert, hogy valahogy úgy nyissa ki az ollót, hogy minél több kultúra megértse azt a történetet, ami egy elvarázsolt helyen játszódik, ötszáz nyelven – vagyis úgy kell elmesélni, hogy az emberek csak nézők legyenek hozzá, és nem nemzetiségek. Hogy sikerül vagy sem, az egy másik kérdés, de meg kell próbálni, ezt a kihívást vállalni kell.

Mit lehet már tudni a készülőben levő film forgalmazásáról, hol kerül majd először bemutatásra?

A film producerével elég jól kijövök, bár néha igencsak bosszantjuk egymást. Mivel a kettő egy személyben én vagyok, túl fogjuk vészelni ezt az állapotot. Komolyra fordítva a szót, a tulajdonképpeni forgalmazásról még sok mindent nem tudni. Remélhetőleg Magyarországon és körülbelül ugyanakkor Franciaországban is bemutatásra kerül. Igyekszünk majd Romániába is eljuttatni, bár olyan, hogy romániai filmforgalmazás tulajdonképpen nem is létezik, de hát ez egy másik történet…



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.