A valóságon innen és túl

A Bolondok éneke krónikája

1976 óta nem készült mozifilm Nagyváradon, abban a városban, mely valaha a Kárpát-medence egyik kulturális fellegvára volt. A szeplős című román film elkészülte óta sokan csak egy kisjátékfilm forgatásáról hallottak, amely valamikor a kilencvenes évek közepén készült itt. Szünet ide, szünet oda, lehet, hogy épp ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészülhessen a „legnagyváradibb” film. Negyed század után egy elvándorolt váradi srác, aki később a filmes szakmánál kötött ki, úgy érezte, hogy első saját filmjét itt, a szülővárosában forgatja le, sok nagyváradival, egy nagyváradiról… Nagyváradról.

Abban a kiváltságban volt részem, a szintén földi Kristóf Zsolt gyártásvezető révén, hogy az elsők között értesülhettem arról, miszerint valami nem mindennapi fog történni itt. Októberben váltam a Bolondok éneke sajtóreferensévé, mikor felkértek, hogy rögtönözzek egy sajtótájékoztatót. A továbbiakban, nem számítottam tőlük semminemű állandó megbízásra. Afféle alkalmi, de felettébb érdekes elfoglaltságnak könyveltem el az egészet, addig, míg a forgatás előtt két nappal újból felhívott Kristóf, és kissé idegesen közölte, hogy szükségük lenne egy werkfotósra a forgatás teljes időtartamára. A feltétel csak az volt, hogy az illetőben bízzak meg. Ekkor neveztem ki magamat stábfotósnak. De mi is az a werkfotó? – tettem fel egy pillanatra a kérdést. Az idegen szavak szótára szerint „álló (nem mozgó) fényképfelvétel, amely a filmfelvétel színhelyén készül, akár egy forgatás alatt levő jelenetről, akár a film alkotóinak munkájáról”. Ezt mind sejtettem, de hogy pontosan mit kell fotózzak abban először a második asszisztens, Csala József világosított fel: „Amit készíteni fogsz az dokumentáció és sajtófotó lesz. Csak próbán fényképezhetsz, mert egy kattintással el lehet intézni egy felvételt. Próbáld a kamera szemszögéből venni a jeleneteket!” – hangzott első leckém, amit a váradi Fő utca forgatagában mondott és mutogatott el. Közeledett az első munkanap és még nem volt egy valamirevaló gép a kezem ügyében. Sürgősen kerítettem egy Yashica FX-3-at, teljes felszereléssel, elfogadható 135 mm-es objektívvel. Azonnal megbarátkoztam vele, csak az volt a bibi, hogy eddig mint hobbifotós működtem. Még most sem értem miért, de az ösztöneim azt súgták, vállaljam el ezt a munkát, még ha ezt sokan elsőre felelőtlenségnek is titulálták.

Mélyvízben

November 13., kedd. Nyirkos, hűvös októberi reggel indult útjára a Bolondok éneke. A körösparti Körös szálló környéke adott helyt a forgatásnak aznap. Kissé nyugtalan voltam a sürgés-forgás láttán, de erőt adott az, hogy veszítenivalóm nincs, különben is a szülővárosomban forgatunk, nem Hollywoodban. A nagy nyüzsgésben eszemben sem volt, hogy a körülöttem rohangáló arcok a Napóleonban, a Hídemberben és az Én, a kémben is dolgoztak, hogy csak a legfrissebbeket említsem. Néhány pillanatra lebénultam a látványtól. Időközben egy fekete konflis, utána egy fehér hintó tűnt fel, majd egy régi zöld Opelt toltak be a szűk utcába. Bizarr látvány volt, mintha egy kopott váradi képeslap kelt volna életre. Aznap a városnak ez a pontja visszacsúszott a harmincas évekbe. A zűrzavarnak tűnő készülődés közepette megjelent a stábot üdvözlő rendező is, asszisztenseivel és az operatőr Nemes Tiborral. „Fahrt (sín), Panther (daru-mint kiderült), kamera kész!” – kiáltotta egy hang. „Jöhetnek a színészek!” – rá a rendező. Nemsokára megérkezett egy sötétített ablakú mikrobusz, melyből a költő Horváth „Holman” Imrét játszó Eperjes Károly lépett ki Harkányi Endre, Weiszlowits szállodatulajdonos és Hajdú Géza váradi színművész társaságában korabeli ruhában, keménykalapban, cilinderben. De jóformán épp csak üdvözöltek minket, máris beálltak.

Néhány pillantás a forgatókönyvbe, operatőr, rendező a helyén, teljes zárás az utcán. Az utolsó walkie-talkie is elhallgat. „Action!” Füstgép indul, közeleg a konflis, megáll a szálloda kapuja előtt, melyen Holman és Weiszlowits lép ki. Imre beszáll a fekete alkalmatosságba, miközben a kocsis azt az utasítást kapja, hogy vigye utasát a Sárga Házba, vagyis az elmegyógyintézetbe. Az első próba sikeredett, de még egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy tökéletessé kerekedjen a jelenet. Vagy a ló nem akart megállni, vagy a színész bakizik. Közben nyersanyagcsere és átállás, vagyis a jelenet más szemszögből való felvétele. Ez igy ment egész nap, miközben ide-oda költöztünk a városközpontban. Hol hidat zártunk, hol épp a Körös-parton forgattunk Gubás Gabival és Eperjes Károllyal. Addig is zártam utcát, voltam tolmács és idegenvezető, szereztem szállodai szállást a stábtagoknak és nem utolsó sorban werkfilmest, akarom mondani werkfilmeseket, tudniillik hármat emésztettünk fel. Másnap beköltöztünk a Park szállóba ahol 30-as évekbeli szobabelső fogadott, gramofonnal, falikárpittal, meg néhány ledér statiszta hölgy, pontosabban örömlánynak maszkírozott hölgycsapat. Weiszlowits „lányai”. Egyre jobban megszoktam a helyzetet, a reflektorokat, lassan tiszta lett ki a felvételvezető, ki tartozik a kameracsapathoz, ki a világosítókhoz, ki a scriptes. A rendezőn mindenesetre látszott hogy élvezi a dolgot: büszke, hogy ott forgat ahol szeretett volna, az általa kiválasztott színészekkel és stábtagokkal.

Időjárás velünk, ki ellenünk?

Mind a 32 forgatási nap alatt, mintha a fentiek is a kedvünkben akartak volna járni. Ha sütni kelletett a napnak a könyv szerint, akkor sütött, ha hó volt „diszponálva", akkor havazott. Örvénd községben is verőfényben forgattunk egy esküvői, amolyan falusi lagzis jelenetet helyi statisztériával és még egy váradi színésszel, Holman és Gubás Gabi mellett, Meleg Vilmossal. Rendezőnk adott arra, hogy váradi színészeket és polgárokat is foglalkoztasson. Éreztetni akarta, hogy Várad egy jó darabig biztos nem lesz reflektorfényben, és az csak pozitívan hathat, ha Nagyváradként vagy Oradeaként megismerik ezt a várost szerte Európában. Örvénden rengeteg nagy alakítást kaptam lencsevégre, többek között az operatőr táncát, aki 40 kilós kamerájával a vállán együtt táncolt a mulató emberekkel, a helyben verbuválódott néptánccsoporttal. Díszlettervezőnk, Esztán Mónika is a maga nemében nagyot alakított, mikor napok alatt századeleji kúriát varázsolt csapatával a község kultúrotthonából, mindemellett még a díszletként szolgáló enni-innivaló is fogyasztható volt, a stáb örömére. Persze nem ment minden mindig ilyen simán, meg kellett barátkozzunk azzal, hogy a technika ördöge is állandóan velünk tart, sajnos. Történetesen a lehető legrosszabb is megeshetett: a labormunkák során kiderül, hogy egy teljes napi munka tönkrement a nyersanyag hibájából. Hogy ekkor mi a teendő? Módosítani kell a forgatókönyvet. Nem kellemes dolog, de muszáj.

A Sárga házban

Lassan eljött a nap, mikor beköltöztünk a tüdőszanatóriumba, a filmbeli elmegyógyintézetbe, Horváth Imre „Sárga házába”. A legtöbb jelenet ezentúl itt játszódott, és a későbbiekben sem tudtunk megbarátkozni kórház mivoltával, akármennyire is csak „díszlet” volt. Kárpótolt az, hogy a stáb beállt abba a természetes forgatási ritmusba, mikor az egészséges feszültségnek és az odafigyelésnek kell uralkodni. Ahogy a rendező is mondotta volt, „Nyugodt állapotban gyereket sem lehet nemzeni”. Egyik napról a másikra kezdett megmutatkozni a film, mintha csak magát csinálta volna. Itt néha át-átruccantunk a jelenbe is. Ajándék volt viszont az a néhány nap, mikor kiszabadulhattunk egy kicsiny időre a kórház rideg falai közül. Ilyenkor felbukkantunk például a városhoz közeli Püspökfürdőn is, már Julie Dépardieu-vel és Stephan Höhn-nel, a másik fiatal főszereplővel. Őket is elkápráztatta az itt leledző híres, melegvizű, hóesésében is gőzölgő tó látványa. Pazar volt a helyzet, szebb intróval nem is kezdődhetne a film. De, láthatta futkározni a város Eperjes Károlyt és Julie-t a Kanonok sor árkádjai alatt, megfordultunk a volt Royal, ma Oradea vendéglőben is füstgépes álomjelenetet felvenni, máskor a városháza, a pályaudvar, macskaköves utca szolgált kulisszául.

Lassanként mindenki megismert mindenkit, szabállyá vált a tegeződés, és már önfeledten kurjongattunk a rendező és klikkje által használt francia vezényszavakat, hogy „Action!”, „Coupé!” (vége), „Encore un fois!” (még egyszer) stb. Jean-Luc és Olivier, a két bohóc francia hangmérnök is kezdte megszeretni a helyet, és a körülöttük magyarul és románul beszélő népeket. Viccelődtek a méltán világszínvonalúnak nevezhető statisztériával, rájöttek, hogy most ők tulajdonképpen Transylvaniában vannak, nem is igazán Romániában, közben megtanítottunk nekik néhány magyar szót is, cserébe pár cifra francia káromkodásért.

A lencsén keresztüli filmes világ ott van minden elkészült fotómon. Werkes evolúcióm során leszoktam a vakuzásról, leszoktam a felvétel közbeni kattintgatásról, megtapasztaltam mit is jelent, hogy fotogén, megtanultam tisztelni a színészt, mint embert, legyen az magyar, francia, vagy román... és közben el-elgondolkoztam azon, hogy a harminckettedik napon minden termést, az összes negatívot a képekkel együtt be kell szolgáltassak. Beletörődtem, de azért néhány klónt a csemetéimből megtartottam emlékül. Alapvetően a kórház részeivé váltunk arra a néhány hétre. Megszokták az orvosok, a páciensek is, hogy fehérköpenyes Maia Morgensternek, Radu Amzulescuk, Victoria Ciocanok és Petre Nicolaék futkároznak le-fel, 80 évesnek maszkírozott „Szami bácsi” ballag le a lépcsőn miközben szakállas, kövér, Andorai Péternek kinéző ember mormol valami szöveget a folyosón, mialatt pizsamás „bolondsereg” fényképezkedik a hálóköntösös Bánsági Ildikóval és filmbeli fiával, Zoltánnal, Stephan Höhnnel.

Nem volt ritka, hogy a Gatlit „Gadzsó Dilo”-jából ismert Izidor „Rupi” Serban húzta el a stáb nótáját, a messziről iderendelt trombitáshegedűs bandájával, a kórházi személyzet megrökönyödésére. Itt ki is emelném a színészgárdából ezt az analfabéta öreg cigányt és a Woyczeckből is ismerős Kovács Lajost. Mindketten, bár sok közös jelenetük nem volt, kézzelfogható energiahordozóink voltak. Gadzsó Dilónk a sokszor értelmetlen, jelenet közben improvizált, elronthatatlan mondataival, hegedűmuzsikájával vitte a filmet, sok mindenki „testvére”, Kovács Lajos pedig teljes aurájával, tekintetével oldotta a sokszor feszült hangulatot.

Coupé!

Több mint negyven tekercs és ezer kocka után ért véget a Bolondok éneke forgatása, Horváth Imre „Divina dolce Váradján”. Minden egyes napról egy kisregényt, de legalább is egy novellát lehetne írni, éppen ezért hagyjuk, hogy a képek beszéljenek tovább. “Itt élt Janus Pannonius/S a hét királyok rendje,/és itt forgott a Bolondok éneke.”




Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.