„Az angyalok lehetnek buták, mert tökéletesek”

Beszélgetés Enyedi Ildikó filmrendezővel

A feleségem története, Szelíd interface, Simon mágusEnyedi Ildikó filmrendezővel tervekről, készülő és elkészült filmekről, elhanyagolt szerzőkről, a science fiction-ben szunnyadó lehetőségekről, a történetszövés játékairól, a termékeny félreértésekről és, néhány mondat erejéig, demiurgoszokról és angyalokról beszélgettünk.

Magyar filmes honlapokon navigálva találtunk a hírre, hogy Enyedi Ildikó egy új filmtervéhez kapott támogatást

Füst Milán A feleségem története című regényéből már Az én XX. századom után szerettem volna filmet készíteni, de az illetékes kuratóriumtól akkor nem sikerült megszerezni a megfilmesítéshez szükséges jogokat. Most, tíz év után rendeződött a helyzet, megkaptam ezt a jogot, készen van egy forgatókönyv és keressük a partnereket. Ez nem szerzői film lesz, tehát minden erőmmel arra törekszem, hogy Füst Milánból, nem csak ebből a regényéből, hanem az egész szemléletéből minél többet átmentsek a filmre. Őt nem olvassák sokan, valahogy mindig mindenféle divatból kiszorul, de számomra ő az egyik legfontosabb magyar szerző, és az egyik legeredetibb magyar gondolkodó, sokkal több mint egy virtuóz nyelvezetű szépíró. Ez egy nagyon drága film lesz, és elég lassan készül, de addig is megpróbálkozom egy kevésbé költséges, és talán hamarabb elkészülő science fiction-vígjátékkal, a címe Szelíd interface lesz. A terv kész, hamarosan megleszek a forgatókönyvvel is.

Általában szereti maga írni filmjei történeteit.

Igen, eddig csak egyszer készítettem adaptációt, a televíziónak, Téli hadjárat címmel. Akkor is Füst Milán volt a forrás, a Hábi Szádi küzdelmeinek könyve és az Ez mind én voltam egykor című írásaiból emeltem ki hét mondatot, amelyek köré hét kis mesét építettem, hűen ahhoz, hogy az ő szerzői alapgondolata minél inkább felragyogjon. A Hábi Szádi különben olyan szerkezetű, mint egy filozófiai Ezeregyéjszaka, melyben képzeletbeli szereplők képzeletbeli helyszíneken, vagy nagyon is konkrét, a valóság érzéki szövetében mélyen benne élő szereplők konkrét helyszíneken beszélnek meglehetősen abszurd kérdésekről. De egyébként valóban én szoktam írni a dolgaimat.

A történetei gyakran „máshol, máskor", egy másik térben, másik időben játszódnak, vagy többször is el- és kimozdulnak az eleve adott helyszínekről, időrendből. Színészei is gyakran új arcok, nem közismert, magyar színészek. Mi az oka ennek a „távolság-felvételnek"?

Erre érdekes példa A feleségem története, de Füst Milánnak tulajdonképpen minden munkája, melyekben neki ahhoz, hogy nagyon őszintén és pontosan tudjon fogalmazni, tennie kell egy kört – hogy egy bizonyos távolságot nyerjen a saját életanyagától. Ilyen szempontból nagyon meg tudom érteni őt, mert én is valami hasonlót csinálok. Fel kell vennem egy távolságot, más közegbe kell helyeznem azt, amiről beszélni akarok, mert így tudok igazán direkt és pontos lenni. Élvezem és csodálom az önéletrajzi ihletésű filmeket, mint amilyenek Szabó István első filmjei, de ez egy teljességgel járhatatlan út lenne számomra.

Miről szól a készülő Szelíd interface?

Az egyik helyszín egy kis borsodi falu, ma, a másik New York, 1939. A főhős egy eléggé kétbalkezes, sem matematikához, sem számítógépekhez nem értő, érettségi előtt álló diáklány, aki kapcsolatba kerül a '39-es évek New York-jával, és azzal a magyar tudóstárassággal (Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János), akik a harmincas évek elején kerültek ki Németországon keresztül Amerikába. És aztán mindenféle kalandok történnek... Ez az ötlet tulajdonképpen a Mátrix megnézése után született meg a fejemben, mert azt a filmet nagyon bírtam, másfelől meg kicsit primitívnek gondoltam, a hihetetlenül szépen kidolgozott, de nagyon naiv mitológiai háttere miatt. Azt hiszem, most már megengedhetjük magunknak, hogy szuverénebb módon kezeljük ezt a témát, hogy patetizmus és mindenféle műmélységek nélkül, élesen, de humorral és könnyedséggel játsszunk el egy feltételezett jövővel-jelennel. Miközben írtam, megnéztem néhány nagyon rossz amerikai sci-fit, a Mátrix ugyan messze fölöttük áll, de rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne egy szórakoztató és valamivel pontosabb európai választ adni erre a problémára.

... amely ugyanakkor nem kerüli ki Amerikát, hiszen New York az egyik helyszín...

Igen, de mindenféle jövőkép, hipertechnológia és szörnyek nélkül. Ami a számítógépes technológiát illeti, az kimerül abban, amit egy eldugott magyar faluban néhány gyerek PC-kből összebuherált – ez minden „csúcstechnológia". De egyébként csupa ismerős, a műfajban megszokott elemből készülne, tehát megvan az egzotikus helyszín, a dzsungelszerű metropolis. A legtöbb cyberfilmben viszont azt láttam, hogy az összes puskaport ellövik arra, hogy egyáltalán fölépítsék a struktúrát: ez a virtuális, ez a valóság, de egyébként minden figura jelképes marad. Ezért gondoltam arra, milyen jó lenne igazi emberi történetet elmondani egy ilyen felállásban. Ez a főszereplő kislány, aki maga az interface, az összekötő a két világ között, egészen biztosan nem szuperhős, sőt kifejezetten sokat bénázik: elfelejt, összekever dolgokat, másra emlékszik, és másra figyel, mint amire kellene. Lehet, hogy túl sok benne az emberi, de így szeretném megpróbálni.

Soha nem gondolt még arra, hogy olyan filmet írjon, forgasson, amelynek nincsen története?

Hát most éppen azon kínlódok, hogy a Szelíd interface-nek minél kompaktabb története, a fordulatok ellenére is könnyen követhető cselekménye legyen, és a szerkezetét minél jobban átláthassa a néző. De szívesen csinálnék olyan filmet is, amiben nincs történet, csak egy jó partnert, egy írótársat kellene találnom hozzá, aki „dramaturgiailag" ki tudna segíteni.

Ilyen értelemben a Simon mágus egy történetében nagyon erős, feszes, követhető film volt.

Igen, ott kifejezetten ez volt a cél. A történetvezetése éppen a téma miatt lett nagyon szigorú, mert az annyira kívánta volna az eklektikát, hiszen olyan parapszichológiai zsibvásár folyik ma a világban mindenütt, hogy ez egy könnyen lecsapható labda lett volna. Szerettem volna egy olyan mágust mutatni, aki semmiféle mágikus dolgot nem csinál, és kizárólag a személyisége ereje miatt hisszük el azt, hogy ő több, mint a sarki házmester. Ehhez viszont mindent erre az egy figurára kellett építeni, nem volt szabad cikázni, róla kellett szóljon minden lépés. De ez ebben az esetben azért jelentett különös nehézségeket, mert Simon alapjában véve egy antihős.

A film történetében Simon a pozitív és Péter negatív figura. Mindez teljesen érthető a film szempontjából, de mi a magyarázata a bibliai történettől való ilyenszerű eltérésnek?

Ciorannál olvastam, hogy nem fér a fejébe, hogy elnézve a világ állapotát, hogyan lehet egy végtelen jósággal rendelkező Teremtőt feltételezni. Ez az egyik oka annak, hogy ehhez a gnózishoz nyúltam, mert ez valamiképpen válaszol erre. Mert lehet, hogy aki ezt az egész világot összetákolta, és demiurgosznak nevezzük, egy köztes, pancser alak, aki egy kicsit elrontotta a dolgokat. De ezen túl van egy felsőbb instancia, amely reményre adhat okot. Tehát ha a Teremtőnk egy pancser is, van egy Mindenható, akiről feltételezhető, hogy végtelen jóságú. Péter figurája az őskereszténységnek a szervezetalapítás pillanatában kerül a képbe, tehát akkor, mikor megalapozódik egy nagyon szigorú alá-fölé rendeltségi hierarchia, amelynek aztán különféle, elképesztően szélsőséges következményei lesznek. Van tehát egy hihetetlenül pozitív üzenet, amelyet egy arra néha méltatlan szerkezet próbál átmenteni egyik századból a másikba. A filmbéli történetben Péter ez a pragmatikus pedálgép, aki érvényesülni akar. Ugyanakkor azt szerettem volna, hogy a filmben kimondatlanul is benne legyen az a parapszichológiai szinkretizmus, a hindu tanoktól a mexikói horoszkópig az a kétségbeesett nyitottság, ami ma létezik a világban, és ami mindig egy kultúra lecsengésének az időszakára jellemző. Ilyen szempontból egy hihetetlenül érdekes időszakban élünk, nagyon izgalmas az, ami most elkezdődik. Erről persze nem tudok pontosabban nyilatkozni, csak érzem, hogy nem cserélném el semmire azt, hogy most élhetek. Simon ebben a zűrzavarban bukkan fel, és valahogy úgy szerettem volna megmutatni, hogy rádöbbentsen, milyen ritkaság, milyen érdekes, szabálytalan felületű szikladarab egy igazi ember.

A Simon mágus utolsó jelenetét sokan többértelmű, nyitott befejezésként értelmezik. Ön, saját bevallása szerint egyértelműnek szánta: Simon érkezését le kéne tudnunk olvasni a rá várakozó lány arcáról. Hogyan viszonyul egy rendező ahhoz, ha félreértelmezik a szándékait, filmje egyes jeleneteit, megoldásait?

Nekem úgy tűnik, hogy az utóbbi tizenöt évben nagyon sokat durvult a filmnyelv. Ma ott tartunk, hogy valamit nem háromszor, hanem tizen-háromszor húznak alá, és így minden csak egy adott kontextusban értelmezhető, abban amiben készült, így sokkal kevesebbet lehet megengedni a történetszövésben és az utalások szintjén is. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek hülyültek el, hanem most éppen az a konszenzus, hogy mindent nagyon ki kell mondani. Ha véletlenül nincs nagyon kimondva, akkor biztosan az a szerző szándéka, hogy lebegtesse. Pedig a néző egy fantasztikusan finom műszer, szinte mindent képes desifrírozni, és néha egészen érdekes olvasatokat fedez fel. Volt a párizsi Magyar Intézetben egy Simon mágus-vetítés, amelyre eljöttek '56-os, és későbbi magyar disszidensek is, akik annak idején még vonattal mentek ki, nem repülővel. Mesélték, milyen érzés volt a Gare de l'Est-re megérkezni, ahol tulajdonképpen valósággá válik az elszakítottság és a magány, ahonnan már nem lehet visszafordulni, még ha meg is gondolja magát az ember. Ettől aztán valamiféle misztikus jelentőséggel bírt a pályaudvar, általában valamiért ott maradtak az emberek egy ideig, a környékbeli utcákon sétáltak, azokban a közeli kis szállókban kerestek szobát. Dehát én nem vagyok egy disszidens, és erről a mitológiáról sem tudtam. Ők pedig arról lelkendeztek, hogy ez micsoda ráérzés, milyen telitalálat volt, és olyan dolgokról beszéltek nekem, amelyek egyáltalán nem voltak benne a filmben.

És mi a feladat valójában? A vevőkészülékek finomítása, áthangolása a nézők részéről, vagy a nyelv egyértelműbbé artikulálása a rendező részéről?

Szerintem a nézőnek semmi dolga sincs. A rendezőnek se sok. Világosan kell fogalmaznia, ez biztos, az úgynevezett művészfilmekben is. Az más dolog, hogy éppen abban a korban mi a konszenzus, például a realizmus fogalmáról, mert néha a legvadabb absztrakciókat nevezzük realistának. De ezzel teljesen fölösleges foglalkozniuk akár az esztétáknak, akár a kritikusoknak, a filmkészítőknek meg pláne, mert ez rajtunk kívüli okokból durvul, vagy finomodik. Ha jó szél van, arra rá kell feküdni, repülni vele, és örülni, hogy nem valami idióta időszakot fogott ki az ember. Ha meg nincs, mert most szerintem nincs, akkor meg az adott határokon belül kell csinálni azt, ami igazán örömet okoz. Vagy ha valakinek van rá energiája, akkor teljesen elszállt dolgokat is lehet csinálni, amit aztán vagy előásnak majd egyszer, vagy nem. Egyébként pedig mindenki fejlődni próbál saját alkati korlátai között, megpróbálja fölbecsülni a gyengéit, mert azok a biztos pontok, azokból lehet építkezni. Hiszen valaki attól sajátos, amit nem tud jól csinálni. A végeredmény viszont jó kell legyen, és ez a lényeg, mert egyébként egy hibátlan ipari terméket kapnánk. Valami olyasmi ez, mint az angyalok, akiknek nincs szükségük észre, lehetnek buták...



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.