A szappanopera „meglynchelése”

David Lynch: Twin Peaks

A „magyarázat” nem odakinn van (X-akták), hanem odabent. Az örök kielégítetlenséget sem az irónia, sem az önirónia nem enyhíti. Twin Peaks lakóit időnként tévénézésen kapjuk: szappanoperákban keresik önmaguk árnyképét.

Csak látszatra különös az, hogy a nézők jelentős hányada egyformán (betegesen) vonzódik olyan ellentétes műfajokhoz, mint az akciófilm és a szappanopera. Az előző a valószerűtlen, végeláthatatlan viszontagságok, megpróbáltatások, élet-halál harcok világába vezet, a mitikus hőssel való azonosulás, s a virtuális győzelem lehetőségét kínálja. Ha úgy tetszik, ezek az önfeledt mámor, a részegség percei, melyek meglehetősen egysíkú és primitív, de rendkívül intenzív, sűrített élményt nyújtanak.

Ám mégiscsak a biztonság, a stabilitásérzet a legfőbb érték a kondicionált fogyasztó számára (is?) – a szociológiai felmérések tanúsága szerint –, ezt viszont csak a „józan" hétköznapok kínálhatják, vagyis a mikrorealizmust felvállaló, alig-alig sűrítő, végtelenített történetek, melyekben átlagemberek élik, átlagsebességgel, átlagéletüket, s ha netán átlagfölöttien gazdagok, sikeresek, szépek, akkor is nagyjából ugyanolyan gondjaik, lelki nyavalyáik vannak, mint az átlagembereknek. A velük való mindennapi/heti rituális együttlét során olyan intenzív realitássá válnak, hogy immár saját világképünket, magatartásmodelljeinket is hozzájuk igazítjuk.

Szappanopera által homályosan látjuk az életünket. A szappanopera nemcsak kibírhatóvá, hanem kívánatossá, lakályossá bűvöli mindazt, amit emberibb pillanatainkban elviselhetetlennek érzünk, valamiféle karikatúraszerű, kétes katarzist nyújt. Könnyen feltérképezhető emberi viszonyok, stabil, archetipikus jellemek, intenzív, de rendkívül egyszerű ösztönszintű érzelmek világa ez. Nincsenek valószerűtlen kalandok, nincs fantasztikum, és persze szimbolikus-metaforikus jelentés, „mögöttes tartomány" sincs. A durva raszter-szerkezet többnyire az emberi viszonyok, értékek sivárságát sem rejti el: mindenki mindenki ellen harcot folytat, az egoista, narcisztikusan önimádó játszmaember örökké kielégítetlen vágyainak rabja (lásd pl. a Dallast), ám mindez paradox módon mégse nyomasztó, sőt: a szappanoperák rejtett ideológiája egyenesen vonzóvá varázsolja. Hát kell ennél jobb, olcsóbb, demokratikusabb terápia?

Aztán 1990-ben jött egy, a televíziót csak hírből ismerő excentrikus filmrendező, aki szabályosan (vagy inkább szabálytalanul) meglynchelte ezt a műfajt. Módszere a kaméleoncsel: krimivel indít, majd átúsztat soapba, ami már önmagában is kissé merész, posztmodern húzás (a tömegkultúra általában konzervatív), hiszen egyfajta tűz-víz ellentétet kell itt kibékíteni: a szappanopera laza szerkezete, végtelenbe nyúló/táguló, „híg" narratívája nehezen tűri a krimi egyetlen végkifejlet felé szűkülő, feszes, célirányos titokdramaturgiáját. Ám David Lynch és csapata (a sorozat 14 rendező és 9 forgatókönyvíró munkája, maga Lynch hat epizódot rendezett, a többit csak „felügyelte") ennél is tovább megy: számukra a krimi sem más, mint ürügy, hisz szó sincs arról, hogy a Laura Palmer gyilkosának megtalálásával megnyugtató módon helyreálljon a megbolygatott erkölcsi világrend.

Tulajdonképpen már az első néhány epizód után kiderül, hogy a Twin Peaks nem Agatha Christie vagy Chandler-féle pletyóval és ál-lélekrajzokkal vagy jól irányzott balegyenesekkel és 45-ös Magnu-mokkal „megspékelt" kirakós játék, s a bűnügyi szál nem olyan mesterkélt módon épül bele, mint pl. a Dallasba. Finoman adagolva következik először a thrillerszerű, majd a kemény horror és fantasztikum, s a – ki tudja, miért – ezek hatását nem gyengítő, sőt erősítő sitcom-vígjátéki és fekete komédiába illő megoldások jelenetek. Különböző, a klasszikusan modern mérce szerint jobbára összeférhetetlen műfajok, stílusok váltják egymást egyazon epizódon belül. Néha vegytisztán elkülönülnek egymástól, máskor összekeverednek, egymásba csúsznak.

Néhány, Lynch mozifilmes bravúrjait idéző „nagyjelenetet" leszámítva, a sorozat lényegében sablonokból, modul-elemekből építkezik – amúgy posztmodern módra. A megidézett műfajok unalomig ismert „jellemei", jelenetei, fordulatai, frázisai, tipikus vágási technikái, kameramozgásai kombinálódnak és variálódnak egymással a „nincs eredeti", „a történet vége", a „mindent szabad" esztétikája jegyében. Úgy vélem azonban, hogy a Twin Peaks csak technikájában posztmodern. Világképe, értékrendje lényegét tekintve meglehetősen távol áll attól a végletes metafizikai, etikai relativizmustól, amelyet én inkább pótmodernnek neveznék, s amely az egyént, a szubjektumot a genetikai, társadalmi és hatalmi tényezők puszta produktumának tekinti, énteleníti, szabadságát illúziónak, fikciónak minősíti, s így mentesíti mindenfajta felelősség és hiteles elkötelezettség alól. A Twin Peaks lerombolja a szappanoperai világrend neo-operettes biztonságát, bármennyire irritálja is ez a „javíthatatlan" nézőt, többé nem lehetséges az „eufória a boldogtalanságban", vége az önáltatásnak, immáron a hétköznapok embere is veszett vagy elveszett. A smink mögül kilóg a lóláb – hogy posztmodernül fogalmazzunk.

Ám Twin Peaks lakói e veszettségnek és elveszettségnek nemcsak a terhét, hanem a bűnét is hordozzák, Lynch nem menti fel őket a felelősség alól. A kommersz horrorfilmek egy részében a Gonosz már-már abszolút hatalom, amelynek az ember képtelen ellenállni, s amelytől csak a véletlen mentheti meg. Laura Palmer gyilkosát viszont csak akkor szállja meg a Gonosz, amikor ő tudatosan és szándékosan kaput nyit előtte, s még ez sem jelent szükségszerűen végletes-végleges „elkárhozottságot". A mindennapok többnyire „láthatatlan", tudatküszöb alatt megélt poklát Twin Peaks lakói építik – maguknak, egymásnak. A „magyarázat" nem odakinn van (X-akták), hanem odabent. Mindenki boldogtalan, mindenki kettős életet él, mindenki magányos. Senki sem azt szereti, akivel él, hanem valaki mást. Talán ha a nagy Ő-vel élhetne, kiderülne, hogy ez a szerelem, ez a közösség is csak önáltatás volt. Az örök kielégítetlenséget az irónia és önirónia sem szünteti meg. Csak torzít, tudatalattiba szorít – felold, és nem megold. Aki engedi, hogy álszükségleteket plántáljanak belé, utólag hiába csodálkozik, hogy szükségletei kielégíthetetlenek. Még akkor is, ha ál-mikrorealista, életszagú sorozatok a Teljességgel kecsegtetnek, élet-, érték-, boldogság-, önmegvalósítás-modellek sokaságát nyújtják. Twin Peaks lakóit időnként tévénézés közben látjuk. Szappanoperákban keresik önmaguk árnyképét, s a két világ egymásba csúszik, Lynch már megint lynchel. Kérdés, hogy a nézők közül hányan érzékelik az iróniát...

A Twin Peaks: dr. Jekyll és Mr. Hyde, Doktor Faustus, Ádám és Éva és az apokalipszis története későmodern köntösben, kissé bő lére eresztve. Tíz- tizenkét rész bőségesen elég lett volna. De még így is... Ez a szappanopera nem mos tisztára, ez csak a maszkokat mossa le. Persze nem kizárt, hogy alatta újabb maszk vigyorog ránk..

Amerika messze van, Twin Peaks nagyonis közel. Benne élünk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.