Nemek, nézők és szerepek

Szerepzavarok a vásznon és a nézőtéren

„Bár a film nyilvánvalóan csupán film, amit a mozigépész levetít, a nézők meg nézik, a vetítés körülményei és a narratív hagyományok azt az illúziót képesek kelteni a nézőben, hogy mások magánéletébe leshet be. Egyebek között a nézők elhelyezése is egyértelműen olyan, hogy elősegítse exhibicionista késztetéseik elnyomását és elfojtott vágyaik kivetítését a színészekre." (Laura Mulvey)

A pszichológiai alapú filmelméletek szerint a mozi egyik varázsa abban rejlik, hogy valamely filmet nézve „beépülhetünk" a történetbe és a főszereplővel azonosulva, mi lehetünk a Hősszerelmes, a Párbajhős vagy az éppen elcsábítható Magányos Macho (erre, érdekes módon, a leggyakrabban férfiszerepeket kínálnak föl nekünk). Ebben az értelemben tehát a filmnézés valamiféle játék: a játékmester (rendező/nő) arra kér fel bennünket, hogy vegyünk részt benne, és képzeljük azt, hogy minden, amit a vásznon látunk, velünk történik meg. Ha jó játékosok (mozinézők) vagyunk, akkor minden fenntartás nélkül részt tudunk venni a filmhelyzetben, és eljátsszuk a „szerepünket". Elméletben legalábbis képesnek kellene lennünk erre, de a gyakorlatban komoly befogadói nehézségekkel találhatjuk szembe magunkat.

Kivel azonosuljon a néző/nézőnő?

A filmnek a nézői azonosulásra (identifikáció) vonatkozó kérdéseit legkimerítőbben a feminista filmesztéták vizsgálták meg. Talán máig is legismertebb Laura Mulvey esszéje a 70-es évekből2, melyben kifejti, hogy a férfi nézők filmélménye gazdagabb, mint a nőké, hiszen a főhős általában férfi, tehát a férfiaknak a legkönnyebb azonosulni velük. A női nézők viszont a női szereplővel azonosulnak, aki a filmben passzív lévén, kevesebb élményt nyújt a vele való azonosuláskor a nőknek. Természetesen felmerül a kérdés, hogy Mulvey miért korlátozza a különböző nemű nézők azonosulását a velük hasonló nemű fő/szereplővel való azonosulásra.

Ugyancsak ezzel a kérdéssel foglalkozik Mary Ann Doane is, aki egyik esszéjében1 kifejti, hogy a nők kislánykoruktól gyakorolják a nemi átváltozásokat, hiszen társadalmunk annyira férfiközpontú, hogy a nőknek legtöbbször meg sem adatik annak a lehetősége, hogy saját szemükkel nézzenek. Ugyanakkor a nők „nőiessége" is csak egy „maszk", amellyel a bennük rejlő férfias jegyeket igyekszenek elrejteni. Ezt a maszkot tetszés szerint lehet viselni vagy eltávolítani, tehát a nők „biszexuálisabbak" a férfiaknál, és így azonosulni tudnak bármilyen nemű hőssel. A férfi nézők viszont „be vannak zárva" saját szexualitásukba, számukra nem adott az átváltozás és a maskarába öltözés képessége, így ők csak a pozitív, fehér bőrű, férfias és heteroszexuális hősökkel tudnak teljes mértékben azonosulni. Bizonyos filmekkel kapcsolatban azonban felvetődik a kérdés, hogy biztosít-e azonosulási lehetőségeket egy olyan film, amelynek főhőse „másabb", mint a néző. Hogyan reagál a férfi néző az őrá a valós életben nem jellemző „másságra"?

A fiúk nem sírnak. És a lányok?

Hogy milyen buktatókat rejthet egy film a nézői azonosulás szempontjából, arra egy konkrét film példájával próbálhatunk meg választ adni. Kimberly Peirce amerikai rendezőnő filmje, A fiúk nem sírnak (1999) erre jó illusztráció lehet. A film története köztudottan valós eseten alapszik, a főszereplő Brandon Teena (Hilary Swank) szexuális identitászavarral küszködik: lánynak született, de férfiként szeretne élni, hiszen úgy érzi, biológiai adottságai (hiányai?) teljesen ellentétben állnak azzal, aminek valójában érzi magát. Az orvosi beavatkozás lehetősége természetesen adott, de nagyon sokba kerül, Brandon Teena pedig szegény lány (fiú), tehát még gyűjtenie és várnia kell. Addig is marad az álruha, a fiús frizura és a műpénisz. Ez a játék pedig olyan jól sikerül, hogy a lányok beleszeretnek, a fiúk pedig haverjukká fogadják. A film vége szükségszerűen tragikus, hiszen a legtöbb hős elbukik akkor, amikor környezete még nem érett meg másságának befogadására.

A film főhőse tehát egy transzvesztita nő. Hogyan nyújthat azonosulási pontokat a férfi nézők számára egy ilyen figura? Brandon Teena férfinak érzi magát, úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint egy fiú. A rendezőnő maga is együttérez főhősével, amikor például azt mutatja be, hogy a lány hogyan titkolja menstruálását, hogyan leplezi nőiességét. Éppen ezért – a felállított játékszabályok szerint – a nézőknek is hinniük kell, Brandonnal együtt, hogy ő fiú. A legtöbb férfi néző viszont képtelen a Brandonnal való azonosulásra, melynek egyetlen magyarázata, hogy Brandon nem rendelkezik pénisszel, a férfiasság egyik meghatározó jegyével. Azt már Mulvey is megfogalmazta, hogy a filmbeli nők a férfi nézők számára „kasztrációs" szimbólumok a pénisz hiánya miatt, ugyanakkor freudi megfogalmazásban azért fontos a péniszt birtokolni, mert az a „phallus"-t, azaz a hatalmat jelképezi. Akinél a pénisz, annál a hatalom, tehát mivel Brandonnak (még) nincs pénisze, a férfi néző nem tekinti sem férfinak, sem főhősnek. Sokkal inkább ő a rossz, a „más", aki veszélyt jelent és akinek buknia kell.

Férfi nézők a pácban

Mivel tehát a férfi néző rájön, hogy Brandonnal nem tud azonosulni, kénytelen egy számára „pozitívabb" főhőst választani a szereplők közül. A keresgélő férfi nézőnek nincs nehéz dolga, hiszen ott van John (Peter Sarsgaard), aki jóképű, macho, agresszív és még saját pénisze is van. Ő tehát az igazi férfi és hős, vele valóban lehet azonosulni, és még az sem számít, hogy félőrült. Ő lesz az igazságot osztó „angyal", tehát nem véletlen, hogy egyes férfi nézők megértéssel nyugtázzák azt a jelenetet, amikor a két férfi megerőszakolja Brandont, vagy amikor John többszörösen elsüti a pisztolyát. Ekkor a férfi néző méltán érezheti úgy, hogy helyreállt valamiféle rend: Brandon Teena nő, aki nem tudja, hol a helye, tehát a rajta tett férfiúi erőszak jogos és természetes. Az persze más kérdés, hogy ha „nyitottabb" férfi nézők nézik a filmet és elfogadják a film alaptételét, azaz azt, hogy Brandon fiú, akkor John és társa valójában egy homoszexuális aktusban vettek részt, amikor Brandont megerőszakolták. Mivel a férfiak közötti szex is tabu az átlag férfi néző szemszögéből, a legegyenesebb út minden „gyanús" viselkedésforma és érzelem megszüntetésére az, ha gyökerestől irtjuk ki a rosszat. Végül is ezért kell Brandonnak a film végén meghalnia.

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy a „másság" miért jelenik meg negatívumként egyes nézők szemében. A választ mindenki saját magában keresheti, fel kell azonban ismernünk, hogy a megszokott témájú és hagyományos hősöket felvonultató filmek mellett ma már olyan alkotások is készülnek, amelyek próbára tehetik azonosulási képességünket. Ugyanakkor ezeknek a filmeknek éppen az a célja, hogy olyan gondolatokat közvetítsenek, amelyek megnyithatják a nézőket a „másság" elfogadásának és megértésének irányába. A film erre tökéletes médium, hiszen megteremti és működteti annak a lehetőségét, hogy 110 percre bár, de valaki mások legyünk. Ez az azonosulás leginkább akkor történhet meg, ha szakítani tudunk a férfiközpontú látás- és gondolkodásmóddal

Jegyzetek

1 Doane, Mary Ann; „Film and the Masquarade: Theorizing the Female Spectator". In: Issues in Feminist Film Criticism. Ed. Patricia Erens. Bloomington: Indiana University Press, 1990. pp. 41-57.

2 Mulvey, Laura. „Visual Pleasure and Narrative Cinema". In: Issues in Feminist Film Criticism. Ed. Patricia Erens. Bloomington: Indiana University Press, 1990.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.