A valóság íze: milyen is?

Beszélgetés Maia Morgenstern színésznővel

Nela, a kávésdobozzal, amint lábát az asztalra feszíti; Lola, aki ijedten utazik bőröndjén, majd fergeteges kupléba kezd; az egyetem belső udvarán elbukó, sziluettként kirajzolódó filozófusasszony: emlékek ezek, a memória is létmódja a színészetnek. És mi minden egyéb? – Maia Morgensternnel Kolozsváron beszélgettünk.

Először is Maia Morgenstern hogyléte felől érdeklődnék: milyen színházakban, milyen darabokban játszik most, mi foglalkoztatja Önt?

Őszinte örömömre szolgál, hogy Kolozsváron találkozhatunk, ahová csodálatos emlékek fűznek, és ahova mindig boldogan térek vissza. A bukaresti Állami Zsidó Színház legfrissebb bemutatójával, a Shylock című előadással jöttünk, a Kisebbségek Fesztiválján mutatjuk be, amely egy annyira nagylelkű és szép kezdeményezés, hogy remélem, a hatalmas emberi és anyagi erőfeszítések ellenére is szép jövőnek néz elébe. Emellett a Bukaresti Nemzeti Színház nagyszínpadán A La Mancha-i embert próbáljuk, Ion Cojar rendezésében és Virgil Ocăşanu kollegám főszereplésével. Kék angyal címmel pedig a bukaresti Odeon Színházban készül egy előadás, Heinrich Mann Ronda tanár úr című regénye alapján: ezt már régebben el kellett volna kezdenünk, de ez a terv is, mint annyi másik, anyagi okokból késik, gondolkozunk, pénzt gyűjtünk, számolunk. Hát így.

Játszik valamilyen készülő filmben is?

Igen, bár én csakis a már működő projektekről szeretek beszélni. De mégis szólok néhány szót róla, mellőzve a babonát, mert ez a készülő film annyira szépnek ígérkezik, hogy a mostani állapotában is szívesen megidézem. Elek Judit következő, nemzetközi koprodukcióban készülő filmjéről van szó, a forgatókönyvet olvastam, csodálatos. Emellett csakis az anyagi vonatkozások rendeződésére várunk, ha ez megvan, akkor lesz tovább is.

Ön gyakran szerepel a sokunk számára meglehetősen ismeretlen Állami Zsidó Színház előadásaiban. Elmesélné, hogy hogyan került kapcsolatba ezzel a színházzal?

Tizennyolc évesen (ennek ugye már húsz éve) debütáltam ennek a színháznak a színpadán, emlékszem, egy lapszusszal kezdtem. Nehéz körülmények között dolgoztunk, akkoriban a színház azért vergődött, hogy egyáltalán folytathassa a tevékenységét, hogy ne csupán egy gyakorlatilag haldokló színházi élet külső, hivatalos, kozmetikázott kirakatát mutassa, hanem igyekezett betölteni a küldetését és a célját, azt, hogy létező színház legyen, hogy a közönségéhez szóljon, hogy élő előadásokat mutasson be. Abban az évben kerültem oda, amikor kiestem az akkori Színművészeti Intézet felvételijén, 1980-81-ben. Megtörtént az is, hogy két (!) ember ült a teremben, és mi játszottunk, fel sem vetődött soha, hogy abbahagyjuk. Az előadás gondolatának szentsége, a színház iránti mély tisztelet volt az, amit itt megtanultam: a világon semmiért sem függeszthető fel, halasztható el egy előadás.

Felidézne néhányat karrierje fontosabb pillanatai közül?

A színházat illetően a legemlékezetesebb időszakok azok voltak, mikor Andrei Şerbannal dolgozhattam, filmek vonatkozásában Lucian Pintiliére emlékszem a legszívesebben. Persze, az említetteken kívül is voltak nagyszerű, boldog pillanataim. Azt hiszem, életem legboldogabb időszaka az volt, amit Krakkóban töltöttem, A hetedik szoba forgatása idején. Békés volt, ugyanakkor olyan rémisztően sok munkával járt, és ezt mégsem verejtékes kínként éltem meg. Ötkor keltem ugyan, de mindig annyira vártam a reggelt, hogy boldog voltam ébredéskor, és boldog voltam este. Gyönyörű élet volt Krakkóban, egy nagyon régi szállóban, amelyet csodálatos módon karbantartottak, és szinte láthatatlanul modernizáltak, fenntartva a múlt atmoszféráját a modern kényelem közepette is. Hallatszott a katedrális harangja, itt domonkosok, amott ferencesek miséztek, a keresztények mellett ott élnek a muzulmánok is. Más vallás, más templom, mégis mindegyik van, és együtt létezik, a saját filozófiájával.

Ez a krakkói atmoszféra mennyiben volt Önnek segítségére Edith Stein karakterének megformálásában?

Óriási segítségemre volt, nem beszélve a csodálatos színészekről, akik valamennyien igazi professzionisták voltak, művészek a kisujjuk hegyéig. A kisebb szerepeket is zseniálisan alakították, mindez hozzájárult a kolostori hangulat hitelességéhez, amelyet végső soron a színésznők teremtettek és tartottak fenn. A film egy zsidó nőről, egy filozófusasszonyról szól, aki meggyőződésből karolja fel a katolikus vallást, sőt mi több, apácává lesz a karmeliták rendjében.

Hogyan sikerült megjelenítenie Edith ezen útját a hét szobán keresztül?

Tudja, mi segített leginkább? Egy különös eset. Sétálgattam az egyik domonkos kolostorban, ahol éppen filmeztek. Emlékszem, Mészáros Márta mesélte, hogy a karmeliták nagyon izgatottak voltak, kellemesen érintette őket, hogy film készül Edith Steinről, bemutatva ezt a világot, és az ő belső érési folyamatát. Azt azonban nem engedélyezték, hogy a kolostorukban filmezzenek. A kolostor nem játék, ez a hallgatás szigorú rendje. Hogy is mutatott volna a sok felvevőgép, meg a zaj („Hééé, Ghiţu! Nem jöttök, tee?! A fényt, ide! Vasilică, tedd má' fel a nyolcszázast! A teát hoztátok?! Na rajta!"), ami egy ilyen forgatással jár. Szóval, ott sétálgattam, és szinte láttam magam kívülről, amint a tekintetem fennakad az áhítattól, és átjár a pillanat fontossága, amikor összetalálkoztam a domonkos elöljáróval, a Monseigneur-el, akiről később megtudtuk, hogy legkevesebb hét nemzetközi nyelvet beszél szinte tökéletesen. Megkérdezte tőlem, hogy én alakítom-e Edith Steint? Igen, feleltem. Ó, gratulálok – mondta –, úgy vélem, hogy ön igen megfelelő erre a szerepre. Rögtön megkérdeztem, hogy ezt hogy érti? Arra vártam, hogy elmondja, mennyire tiszta és jó vagyok, hogy látja bennem a lelki szépséget vagy talán a kegyességet. Ám a Monseigneur nyíltan végigmért, és így szólt: Mert ön igen szép, asszonyom, igen szép! Hát ez egy komoly lépéshez segített hozzá az önmegismerésem útján, hogy lerázzam a kétszínűséget, és megértsem, hogy a kétféle szépség nem zárja ki egymást. Természetesen nagyon sokat jelent nekem az, hogy Victor Frunzával, Cătălina Buzoianuval, Theo Angelopoulosszal dolgozhattam, nem is részletezem. Ugyancsak fontos pont az életemben Szász János és a vele forgatott A Witman-fiúk, valamint a Nostradamus című film. Épp ezen utóbbit utószinkronizáltam Berlinben, amikor tudtomra adták, hogy Felix-díjra jelöltek, sőt, hogy a díjat nekem is ítélték.

Ha már a szinkront említi, és tekintve hogy több, nem román nyelvű filmben is játszik, hadd kérdezzem meg, mi a véleménye az idegen nyelvre való szinkronizálásról? Mekkorát módosíthat ez Ön szerint a színész szereplő-koncepcióján?

A más nyelvre történő szinkronizálás véleményem szerint egy nagyon szerencsétlen megoldás, és katasztrofális következményei lehetnek. Hiszen a teremtett szerep, az érzelem vagy bármi egyéb, amit a színész közvetíteni akar a megjelenített szereplőn keresztül – mindezek legalább ötven százalékban a hangból erednek. A lelkem fáj, amikor egy láthatatlan színészt hallok, egy másikat pedig látok, de nem hallok, miközben valaki az ő cipőit próbálja felrángatni. A szinkronizálás nagy ellenzője vagyok, szenvedek tőle. Ami az utószinkronizálást illeti, az néha valóban eltüntethet bizonyos hiányosságokat, kijavíthatja a filmezés közben esett bakikat, ám nem adhatja vissza teljességgel a filmezés hangulatát, az akkori érzelmeket.

A színházban elvileg nem kell ilyen drasztikus változásokkal számolni. Miben különbözik az Ön számára e két médium?

Mindkettő ugyanazon az elven és igazságon alapul: a szereplő igazságán, a szereplő életének igazságán, a szereplő helyzeteinek igazságán. Természetesen a színészi technikák, a módszerek különbözhetnek. De szerintem a filmes és a színházi színészet nem teljesen különböző mesterségek. Őszintén szólva, néha megpróbáltam „filmszerűen" játszani a színházban. Nagyon jó lett, ugyanolyan, mintha „színházszerűen" játszottam volna. És megpróbáltam, hogy színházinak tekintett módszerekkel (pátosz, szenvedélyesség, tiszta kiejtés stb.) játsszak filmben. Ez is jó lett.

A színházi próbák során mégis magától értetődőbb a folyamatok íve, a történet epizódjainak egymásutánisága, mint a jeleneteket logikátlanul váltogató filmezéskor. Nem érzi ezt akadálynak a színészi munkájában?

Egyáltalán nem. Ezt meg kell tanulni kezelni. A szereplőd a tied, felvállaltad, beolvasztottad, ismered, úgy a színházban, mind filmezéskor, már ha komolyan veszed magad. Megtörténhet, hogy a szereplőd a sokadik előadás után okoz meglepetést, tárulkozik fel neked. De ugyanez megeshet filmezéskor is. Gondolkozol egy szerepen, megismered őt, felépíted, védelmezed, fejlődik, benned nő. Ha most kezdődik a filmezés, és kint nyár van, ezért most kell a nyári jeleneteket forgatni, nem várhatunk az időrend kedvéért a tél beálltáig. Mindazonáltal nálunk néha mégis ez történik: a nyári jeleneteket télen játsszuk. Esetleg késő ősszel, néhány festett levéllel a háttérben. Hogy miért nem egy hónappal hamarabb? Nem volt pénz, nem volt felszerelés, most kezdjük. A színész, színésznő meg pántos ruhácskában, reggel hatkor nyári jelenetet forgat. Nyáron pedig bundákban izzad a színésznő, leolvad a sminkje a 40 fokban, közben pedig a forgatókönyvben múlnak az évek.

Ami mégis fontos különbség film és színház között, az a közönséggel való kapcsolat, illetve ennek hiánya, felfüggesztése.

A közönséggel való kapcsolat, a közönség lélegzete, ritmusa veled megy, követ, egy idő után mindig érzed. A felvevőgép mögött szintén egy ember áll. Igaz, ezt csak későn tudatosítottam magamban, eleinte az elvégzett munka öröméért játszottam. Aztán rájöttem, hogy a kamera valójában egy emberi szem, egy felnagyított emberi szem. Persze nem helyettesítheti a teljes közönséget, de végeredményben a közönség egy tagjáról van szó. Te pedig nem a kamerának, a kameráért játszol, hanem amiatt, ami a felvevőgép mögött van.

Az, hogy énekesként és táncosként is képzett (amint ezt a Lola Blau előadásában láthattuk), milyen értelemben segíti Önt filmezéskor, illetve a színpadon?

Teljességgel konkrét módon. Szükségem volt az ilyen irányú tudásra, hogy a Lola Blau-beli másodpercenkénti regiszter-, állapot-, idő- és szerepcseréket végre tudjam hajtani. Óriási segítségemre volt, akárcsak filmezéskor, amikor egy jelenet kettéválik, változik a kameraállás, és valami miatt meg kell állni. Igen ám, de a könny közben lecsordul, és mindent újra kell kezdeni. Ilyen értelemben edz a zene és a tánc.

A Lola Blau vendégelőadása több magyar nézőnek is meghatározó élménye volt itt Kolozsváron.

Hála istennek, ez nagy örömömre szolgál, annál is inkább, mert az előadáson egy évet, azaz 365 napot dolgoztam. A legtöbb munkát és odafigyelést a zene, illetve a zenével való kapcsolatom igényelte. Persze tudjuk: ez dó, ez Iá, ezek a hangjegyek, és ez a szöveg: de elénekelni egy dalt, az egészen mást jelent. Egy szerephez kevesebb aggodalommal közelítesz, ott úgy véled, mindenről tudsz: így csodálkozik, emígy búsul, aztán örvendezik, és ezzel meg is volnánk, nem? A zene és ének valódibb és igazabb. Középfokban mondom, mert igaz mindenfajta helyzetben lehetsz, az utcán, amikor épp veszekszel valakivel, aki piroson ment át, és igaz vagy akkor is, amikor gyereket szülsz. A zenével való kapcsolat más: ott életre-halálra megy a játék, kezed-lábad törheted, ezért minden tiszteletem a zenészeké és a táncosoké. Hamisan beszéltél a színpadon? Jó, lehet, hogy túlkiabáltad, de az érzéseid valódiak voltak. Ugyanez hegedűn? Csörömpöl a lámpa, ellened fordul a világegyetem, mert a zene isteni, szent. Szóval ilyen értelemben van segítségemre a zene: kénytelen vagyok minden egyes mozzanatot megtanulni, és ez máskor is kamatozik. Amikor az antik trilógiát játszottuk ógörögül és latinul, az ember azt gondolhatta, úgyse ért senki ógörögül, az a lényeg, hogy valami hang hallatsszon a színpadról. A zene és tánc tanított meg arra, mennyire hibás ez a felfogás: minden hangnak megvan a maga értelme és energiája, minden magán- és mássalhangzónak külön-külön a maga generálta energiaszférája. Elég egyet motyogva kiejteni, a teljes szöveg motyogásba fül, valami megszakad, a közönség pedig fészkelődni kezd.

Az idén nyáron Zsámbékon egy szabadtéri színházi előadásban játszott.

Egy álló hónapig dolgoztunk ott, és ez egyszerre volt rendkívüli és félelmetesen nehéz, akárha önmagámmal kötöttem volna fogadást. Zakatolt a fejem a sok munkától, de hatalmas szeretettel és szenvedéllyel dolgoztam. Bocsárdi László rendező tisztában volt azzal, mit és hogyan szeretne, ugyanakkor nyitott volt minden ötletre, én meg éreztem, hogy a kollegák szeretnek, értékelnek, és segítenek. Csodálatos volt, annak ellenére, hogy nyilvánvaló nehézségekkel kellett szembenéznem egy magyar nyelvű előadásban, ráadásul Katona József Bánk bánjában Gertrudis királynét alakítottam, amely a magyar színházi hagyomány legendás szereplehetősége. Igyekeztem tisztelettel, ugyanakkor mindenfajta előítélet nélkül közelíteni a királynéhoz. Egy nemes származású nőről van szó, aki más országból érkezik. Ezért aztán nem várható el tőle – sőt, talán kissé abszurdnak is hatna –, hogy jól és mindenfajta akcentus nélkül beszéljen magyarul. Az a figyelem pedig, amellyel minden hozzám beszélőhöz fordultam, amíg feldolgoztam és lefordítottam magamnak, amit magyarul mondtak, nos feltehetőleg ez is kölcsönzött egyfajta varázst mindannak, ami ebben a Bánk bánban történt. Mert itt a királyné bizony elcsábítja a bánt. Amaz veszekszik vele, hogy romlásba dönti az országot a pazarlásával, Gertrudis pedig látja, hogy egyetlen fegyvere maradt, így aztán beveti; nőiességét. Hirtelen nehezére esik a magyar beszéd nem hallja, amit a férfi, mond, egy picit közelebb kell hajolnia, a bánra lehelnie, még közelebb, a bánra néz, a következő percben Bánk meztelen felsőtesttel a királynén találja magát. A „szörnyeteg" megnevezés tulajdonképpen a csábító nőnek szól, akit a bán végül megöl.

Gyakran szerepelt magyar filmekben, forgatott magyar rendezőkkel. Hogyan befolyásolta a munkáját a nyelvi különbség?

A különbség csak addig tart, amíg felfogom, megértem, hogy mit mondanak. Művészi összeférhetetlenségek létezhetnek, de a nyelvi határok átjárhatóak. Különben kérjék meg a kislányomat, Cabiriát, utánozza az ő kétéves gyereknyelvén, hogyan kínlódott anya álló napokig a magyar hangzókkal, míg kikerekedett belőle az, hogy „a sötétségben". A nyelvi különbségek nem jelentettek nehézséget sem a Theo Angelopoulosszal, sem a Keitellel való munkámban. Ami az Odüsszeusz tekintetével kapcsolatosan a nyelvi sokféleségnél sokkal inkább említésre méltó, az a hatalmas, két évig tartó megfeszített munka, illetve a teljes stáb meg a rendező türelme és megingathatatlan bizalma, amelyek eredményeképp ez egy szeretett, értékelt, Cannes-díjas alkotássá nőhette is magát.

Ebben a filmjében is valóság és többrétegű fikció keveredik játékba. Ön melyikre voksolna?

Azt gondolom, hogy a realitás elve nagyon fontos úgy filmen, mind a színházban. Megvallom, különleges ízlésem van a realitáshoz, á bon appétit fogyasztom, főként ha valamiféle általánosító és/vagy moralizáló végcéllal is bír. Számomra ugyanis fontos, hogy következtetéseket vonjunk le, hogy kitapintsuk a kezdő és végpontokat, illetve a köztük feszülő kontinuitást, alakulást. Ezt az ívet a pályámban is látni szeretném, és minden színésznek – a Romániában élőknek különösen – azt kívánom, hogy perspektívákban gondolkodhassunk a pályánkról, olyan terminusokban, mint irányultság és formálódás, netán egy életre szóló művészi projektünk legyen. Amíg talán más művészeknek, egy festőnek, egy írónak megadatik, hogy feltegyék valamire az életüket, addig mi szükségmegoldások után futkosunk, hiszen valamiből élni kell, és szomorú, de így van: egy idő után minden arról szól, hogyan lőjünk frankot. Persze, nem láthatunk mindent előre, és mi emberek sem vagyunk tévedhetetlenek. Ez dolog. De mit kívánsz magadtól mint művész, hol a te művészi lényeged? Hagyjál már, mondod, előbb legyen mit enni. Szükségmegoldásokból élünk, ez a szomorú. De én továbbra is azt kívánom, készülne több, sokkal több film!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.