Idilli táj lelki szemétdombbal

Beszélgetés Pejó Róbert filmrendezővel a Látogatás című film kapcsán

Az aradi születésű, Ausztriában felnövő, Magyarországon is sokat időző, most többnyire Amerikában élő Pejó Róbert Látogatás című filmjével nyílt meg idén az osztrák filmszemle. A rendezővel, aki a 41. Magyar Filmszemlén rendezői díjban részesült, ebből az alkalomból beszélgettünk.

Két napja volt a Látogatás ausztriai ősbemutatója. Azóta lezajlott egy közönségtalálkozó is, ahol kulisszatitkokról esett szó. Konkrétan arról, hogy hogyan készült a forgatókönyv. Annyi mindenképp kiderült számomra, hogy a film itt, Ausztriában egészen más pozícióból indul a nézők kegyeiért, mint otthon.

Igen. Az alapjául szolgáló regény, Thomas Glavinic Der Kameramörder (A kamerás gyilkos) című könyve több mint 70 000 példányban kelt el Ausztriában. Szinte mindenki olvasta és ismeri a filmes közegből is – ez komoly kihívás, hiszen akik olvasták, gyakran hangoztatták, hogy nem megfilmesíthető.

Sikerült kicsit beleolvasnom: nem szokványos bűnügyi történet. Egy rafinált, egyes szám első személyben, szikár mondatokban megírt elbeszélés. Glavinic, aki az adaptáció folyamatában egyáltalán nem vett részt, a „protokollregény” kifejezést használta rá.

A regénynek – természeténél fogva – a nyelv a legfontosabb eleme. A nyelvezete, amivel az író – itt – az elbeszélő főszereplőt jellemzi. Nekünk viszont hangokban és képekben kellett gondolkodnunk. A belső narráció dramaturgiailag sem működött volna, túl sokat elárult volna a végkifejletből. Ami Thomast illeti, eleinte ő is azon a véleményen volt, hogy a könyvet nem lehet megfilmesíteni, mert a nyelvi elem ezáltal mindenképp elvész.

Megmarad viszont a bűnügyi szál és bizonyos változtatásokkal a cselekmény is. Mi az, amit ebből elmesélhetünk, figyelembe véve, hogy a film pszichothriller, vagy legalábbis thrilleres hatásokkal él?

A történet egy hétvégi látogatásról szól. Négy ember találkozik egy vidéki házban, hogy együtt töltsék a húsvéti hosszú hétvégét. De az események nem várt fordulatot vesznek, amikor kiderül, hogy három környékbeli gyerek eltűnt. Elrabolták őket, mint később kiderül. A hír beárnyékolja a vidéki idillt, és ebben a nyomasztó légkörben különböző titkok derülnek ki a négy emberről, egymáshoz fűződő viszonyukról. Mint mikor négy patkányt bezárnak egy ketrecbe, és azok marni kezdik egymást. Ezzel a négy emberrel is ez történik. Elindul köztük egy pszichológiai játszma. Amolyan sakkjátszma.

Vagyis annak ellenére, hogy első látásra ez egy műfaji film, van egy másik szintje is. Egy kamaradráma. Amolyan értelmiségi, művészfilmes vonal…

Számomra ez a film inkább pszichodráma, mint pszichothriller. A thriller csak a keret, amit arra használunk fel, hogy a szereplők jelleméből kibontsunk valamit. Mert egy ilyen szélsőséges helyzetben nem tudnak másként viselkedni, mint ahogy az ösztöneik diktálják.

Van ebben a filmben – nem tudom, hogy ez hízelgő-e, de van a filmedben – valami, ami Haneke régebbi filmjeire emlékeztet. A Benny videójára, a Furcsa játékra…

Lehet. Én inkább azt mondanám, hogy egy kor szelleme van benne.

Mármint a mai koré?

A regény majd' tízéves, az akkori viszonyokat írja le, a film viszont a jelenben játszódik. Thomas a regényben a tévé világát ragadta meg, azt kritizálta, de azóta sokat változott a világ és maga a média is.

Mert a főszereplők a regényben a tévéből értesülnek a bűnügy részleteiről. Glavinic tévé és erőszak viszonyát tematizálja. Pont mint Haneke a Benny videójában, ahol egy jól nevelt, jó családból való fiú, aki naphosszat bámulja a tévét, egyszer csak kipróbálja, hogy milyen embert ölni.

Igen, ennyiben Hanekének is ugyanaz a forrása, mint a regénynek. A regény adaptálásakor viszont meg kellett hozni néhány fontos döntést. Például hogy a médiakritika, ami a könyvben olyan lényeges, a filmben ne legyen olyan hangsúlyos. Engem a regényben az fogott meg, amit Thomas Glavinic egy interjúban el is mondott: hogy minden emberben lakik egy rém, mindenkinek van egy sötét oldala. A média semmi mást nem csinál, minthogy kielégíti ennek a sötét oldalnak a vágyait. Ezért a regény semmilyen módon nem is próbálja megindokolni, hogy miért történik meg a bűntény, az a borzalom, amit a gyerekek ellen elkövetnek. Nekünk is fontos volt, hogy ezt ne pszichologizáljuk. Ne magyarázzuk meg azzal, hogy a tettest mondjuk verték gyerekkorában, vagy hasonló. Mert pont az a lényeg, hogy okok nincsenek.

A bűnügyi történetet nem pszichologizáljátok, de ennek a négy embernek a történetét annál inkább.

Igen, habár azt megtartottuk a regényből, hogy semmit nem árulunk el a szereplőink múltjáról. Csak annyit, hogy volt három barát, két férfi és egy nő, akik közt – ez idővel kiderül – elég bonyolult a kapcsolat. Mást nem tudunk róluk. Tükörként működhetnek a néző számára, aki bizonyos szituációkban magára ismerhet bennük.

Ez a négyes – merthogy egy másik nő is van a csapatban – szinte egyfolytában csak fogyaszt, a film elejétől a végéig. Megrázza őket a rémhistória, de azért továbbra is csak esznek és játszanak.

Talán ez a legkeményebb állítás – amúgy a regényben is –, hogy az ember ilyen mértékben képes elhidegülni. De a filmben azért van egy szereplőnk, Sonja, akit Gryllus Dorka alakít, és számunkra ő az azonosulási pont, mi vele követjük az eseményeket.

Dorka már második filmedben játszik főszerepet. Melyik az a színészi kvalitás, ami miatt úgy döntöttél, hogy megint vele szeretnél dolgozni?

Egyrészt jól ismerjük egymást, kialakult köztünk egy jó munkakapcsolat. Másrészt én úgy és olyan szerepekben próbálom őt instruálni, amik megfelelnek a személyiségének. Azt hiszem, hogy Dorkát a múltban sokszor rosszul „használták”: férfifaló szerepeket osztottak rá, pedig ő nem ez a típus. Sokkal érzékenyebb lény. Ennél a filmnél azért gondoltam rá, mert egy áldozat-figura kellett nekem. Valaki, aki egyszerre nő és gyerek. És Dorkában megvan ez a kettősség. Vannak gyerekes vonásai, amik nagyon szépen átjönnek a filmben. Sonjaként ez alatt a pár nap alatt komoly változáson megy keresztül.

Eredetileg ez egy minden ízében osztrák történet, Stájerországban játszódik. A magyar szálat – Sonja figuráját, a Fertő-tót – te vitted bele. Feltűnő, hogy minden filmed kultúrák metszéspontjában vagy ütközőterében játszódik. A Rúzs egy magyar férfi, egy orosz katona és egy boszniai lány budapesti találkozásáról szól, a Dallas Pashamendében egy elszármazott férfi tér vissza gyerekkora színhelyére, egy szeméttelepre…

Természetes, hogy rendezőként abba kapaszkodom bele egy-egy történetben, ami valahol engem is érint. Minden filmemben van ilyen személyes kapcsolódási pont. De ebben a filmben azt, hogy az osztrák-magyar határon játszódjon a történet, inkább a táj indokolta. A tó, a víz, a nád… Ilyen archaikus helyszínt kerestem, ahol a természet állandóan jelen van, és mintegy visszatükrözi azt, ami a szereplők lelkében zajlik. Amikor ez a gyönyörű táj például félelmetessé válik az éjszakában…

Akkor ne dimenzionáljam túl ezt a kultúrák találkozása vonalat?

De, abban teljesen igazad van. Én így élek. Aradon születtem, itt nőttem fel Ausztriában, de sok időt töltöttem Magyarországon, és most többnyire Amerikában élek…

Ez előny vagy hátrány szerinted? Mármint a pályád tekintetében.

A hontalanság nyilvánvalóan nem segít. Nehezebb, mint amikor valaki évtizedeken át egy helyen építget valamit. Gyártási szempontból mindenütt jobban szeretik, ha állandóan számolhatnak valakivel. Nálam az van, hogy mindenhol vagyok, és sehol.

De lehet, hogy ez érzékenyebbé tesz. Hogy jobban rálátsz összefüggésekre…

Igen, ez benne az érdekes, ez az, amiért szeretem. Hogy több oldalról, belülről és kívülről is látok dolgokat. Nálam ez eldöntött életforma.

És mondjuk New Yorkból nézve milyen az osztrák vagy a magyar filmkultúra? Lényegesen különböznek egymástól?

Szerintem igen. Más az emberek mentalitása. Más érdekli őket, más az, amit el akarnak mondani. Egyszerűen másról is szól az élet. Ausztriában sok film a középpolgári jólétből és annak a problémáiból meríti a témáját, míg Magyarországon több a társadalmi dráma.

Ez gazdasági megfontolás is lehet: azokról készítenek filmet, akik várhatóan be is mennek a moziba, míg nálunk ez valahogy nem szempont.

Lehet. De itt, Ausztriában nincs is annyira kettészakadva a társadalom. Van egy jól működő szociális háló, és egy-egy nincstelen ember jobban boldogul, mint mondjuk Magyarországon egy tanár, aki negyven órát dolgozik hetente.

Ha már a témaválasztásnál meg a miliőnél tartunk: mintha a Látogatás ilyen értelemben a Dallas Pashamende ellenpontja lenne. Két véglet: jólét és nyomor. Mintha nem is egy ember keze alól kerültek volna ki…

A Látogatás mondjuk nem saját filmötlet. Megkerestek, és én örömmel mondtam igent. De szerintem azért van hasonlóság a két film között. A Pashamende szereplői egy szemétdombon élnek, ebben a mikrokozmoszban küzdenek a túlélésért. A Látogatás viszont a szereplők lelkében lévő szemétdombról szól. Így ez is egy véglet. Szeretem a végleteket.

Említetted, hogy tematikusan másra nyitottak az osztrákok, mint a magyarok. Mi a helyzet a mentalitásbeli különbségekkel? Erre mondanál példát?

A romák ügye például másként jelenik meg Ausztriában, mint Magyarországon. Most rendezem Budapesten Elfriede Jelinek Kézimunka című darabját (Stecken, Stab und Stangl), ami pontosan ezzel a témával foglalkozik. Megtörtént esetet dolgoz fel. Egy merényletet a kilencvenes évek közepéről, amelyikben négy romát gyilkoltak meg, méghozzá úgy, hogy egy romák lakta településen kitűztek egy táblát „menjetek vissza Indiába” felirattal, és amikor az emberek megpróbálták kihúzni a földből, működésbe lépett egy bomba, és végzett velük. Jelinek darabja az osztrák rasszizmust mutatja be. A téma Magyarországon is nagyon aktuális, mert rasszizmus itt is, ott is van, csak az arculata egészen más. Másként jelenik meg ebben a középpolgári osztrák világban, mint Magyarországon.

Mikor és hol lesz látható az előadás?

Budapesten, a Trafóban. Április 21-én lesz a bemutató.

Rendszeresen rendezel színházban?

Nem, ez most egy kiruccanás, és nagyon nagy kihívás, mert Jelinek elképesztően komplex szöveget szerkesztett, tele idézetekkel, Heideggertől Wittgensteinig.

Ha már a színház szóba jött… A közönségtalálkozón kiemelték, hogy gyakran dolgozol televíziók számára. Tudom, hogy itt egész más a televíziók viszonya a filmgyártáshoz, mint Magyarországon, de ez most dicséret vagy kritika? Mi ennek a helyi értéke?

Ezek a munkák – én főleg német tévéknek dolgozom – tényleg nem fordíthatók le a magyarországi viszonyokra. Például a mai napig nem forgattam még annyi pénzből mozifilmet, mint amekkora költségvetéssel a televíziók számára forgott filmjeim készültek. Ezek igényes, nagy kiállítású munkák, ezért szerintem itt a tévés munkának nincs pejoratív kicsengése. Inkább az a különbség, hogy míg a tévé a nagyon komoly elvárásokat, a professzionalitást és a kommerciálist jelenti, addig a mozi a szabad művészi munka terepe. Nagyon hálás vagyok, hogy vannak tévés munkáim, mert szerintem egy filmrendezőnek rendeznie kell. Ezért döntöttem úgy, hogy ahelyett, hogy éveket várnék egy lehetőségre, inkább gyakorlatban maradok és tanulok. Mert amikor valaki három meg öt évet vár egy filmre, akkor abba mindent megpróbál belerakni, amin az alatt a három-öt év alatt elgondolkodott, és ez veszélyes. Olyankor az ember könnyen begörcsöl. Persze nyilván az se jó, ha nagyon rááll a tévés elvárásokra, elkényelmesedik, és már csak a kötelező feladatot kivitelezi. De engem ez a veszély nem fenyeget. Mindig érdekelt a feladat, amit csinálok. Krízishelyzetekben pedig sokat segített az a rutin, ami abból adódik, hogy már tizennégy játékfilmet tudhatok magam mögött. Én ezt előnynek érzem.

A következő „szabad munkádról”, mozifilm-tervedről már sokat lehetett hallani. Hol tart a Mancs-projekt jelenleg?

A Mancs-film is felkérés, Kántor Laci keresett meg az ötlettel, és már elég régóta dolgozunk rajta. Nagy kihívásnak érzem, mert családi filmként egészen új műfaj számomra. A története kicsit olyan, mint az Alul semmié: van benne két lúzer, egy férfi meg egy kutya. A férfi elvált, az állat diszpláziás, látszólag egyik sem kell senkinek. És akkor megtalálják egymást, és találnak egy közös célt. Szerintem ez izgalmas. Remélem, hogy minden jól megy, és nyár végén, ősszel elkezdhetjük a forgatást.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.