A zenekar játszik tovább – Jelentés a Titanicról 1.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (Budapest, 2010. április 8–április 18.)

Újra dokkolt a Titanic filmfesztivál: 10 napja alatt a budapesti Uránia, Kino, Toldi és Örökmozgó mozik adnak otthont 130 előadásnak. A világ különböző pontjairól érkezett filmhajók közös jellemzője, hogy a képeket maximális szabadsággal kezelik. A másfél évtizedes filmmustra előzsűrijének ízlésében még alig lehetett csalódni. Annak idején ők „fedezték fel” a magyarok számára Tarantinót, John Woot vagy Park Chan-wookot.

Mindenesetre a kezdés ígéretes volt. Április 7-én este az Uránia mozi terme megtelt a nyitóünnepségen. A szervezők bölcsességét mutatja, hogy közönségüket nem terhelték túl hosszú és unalmas beszédekkel. Kissé gyorsan elhadarták a felvezető „mondanivalót” és rögtön bele is vághattunk az első filmcsemegébe. A fesztiváligazgató, Horváth György mondandója közben jutott eszembe, hogy míg a sajátunknak titulált, mérföldkövekkel gyengébb felhozatalt nyújtó Magyar Filmszemle ünnepségei a plázamozik kényelmét élvezi, addig a Titanic mustráját rendszeresen a kis mozik szűk tereibe száműzik. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen ennek az underground-filmeket bemutató fesztiválnak talán ez a formája. Mégis azt gondolom, hogy az Uránia Nemzeti Filmszínház szép, de nem mozi. Igaz, hogy ennek teraszán készült az első magyar mozgókép, ez volt az első helyszín, ahol filmet vetítettek, de az eredetileg revüszínháznak berendezett ornamentikás békebeli mulató, kis vászonnal és az oldalfalakon elhelyezett tükrökkel inkább rontja, mint erősíti a mozis élményt. Sebaj, ez is kicsi, sárga, savanyú, de a miénk.

Mélázásom közben elsötétült a terem és villámgyorsasággal elkezdődött Wes Anderson legújabb harsány báb-animációja, A fantasztikus Róka úr. Különleges vetítés ez, hiszen az amúgy Oscarra jelölt filmet ezen alkalom kivételével még egyszer lehet látni filmvásznon, aztán a kis képernyők és a DVD korongok zárt világába száműzi a forgalmazó. Úgyhogy, aki tud még jegyet venni, az fusson. Anderson ravaszdi-sztorija már csak George Clooney szinkronhangja miatt is lehetne akár az Ocean’s Twelve rókás változata. A Roald Dahl könyvéből készült róka-móka egy vérbeli tyúktolvajról szól, aki családja miatt ugyan feladta már életvitelét, mégis pezseg a vére, hogy egy utolsó nagy balhéban kifossza a környék három nagy gazdáját. Persze a rablás nem teljesen úgy sül el, ahogyan kellene, na de ezt el is várjuk.

Engem, aki a tévémaci kontrafagott szólamain és stop-motionos mozgásán nevelkedtem, különösen megérintett, hogy a sok CGI-animációs dömping mellett ilyen remekül megírt és hangszerelt klasszikus technikájú mesét is láthatok. S ez még jól is állt a filmnek. Ugyan Tim Burton és epigonjai már régóta kisajátították, komor humoruk szolgálatába állítva ezt a stílust, Andersonnak mégis gyökeresen ellenkező miliőben sikerült harcba állítania filmes eszközeit. A fantasztikus Róka úr harsány színvilága és humora a felnőttebb generációt fogja inkább megérinteni. Szürreális, színes történetét heist-movie-s, westernes elemek is díszítik, mégis legharsányabb humorforrását a kimerevített, kissé kancsal premier plánok adják.

A mókás premier után kissé szűkre szabott fogadás következett, aki kicsit később érkezett a vetítőteremből, annak már csak morzsák maradtak.

Démonok. A megnyitó utáni első napon felvonultatott művek komor hangulatú drámák voltak. Utazások az ember lelkének sötét bugyraiba, saját démonaink kutatása felé. Mindjárt az első, a legfrissebb François Ozon-szenvedés, a Menedék is ilyen. Mousse és Louis egy drogos pár. A fiú aranylövése után a lány megtudja, hogy kisbabát vár tőle, magányba vonulva szeretné megszülni a gyereket, ám megjelenik Paul (Louis meleg testvére) és mindent felkavar. A melodrámai szerelmi háromszög szerkezetét betartva a direktor egy személyiségváltozás folyamatát mutatja be. Ozon „analízise” halállal kezdődik és születéssel ér véget, egy új kezdettel. Mousse miután megszüli gyermekét, saját érzései ellenére is le tud mondani róla, így az elhozza számára a megváltást.

François Ozon: Menedék

Ozon hősének sikerül a megváltás, nem úgy, mint a Búgócsiga főszereplőjének. A történet középpontjában egy nem kívánt terhességből született lány vallomása áll, akit prostituált anyja inkább csak szidni és elhanyagolni képes. A tragikus történet bő egy évtizedet ölel fel. Az első filmes Vaszilij Szigarev saját drámáját rendezte filmre, kissé túlságosan is beleszeretve saját művébe. Míg az első 20 percben ötletes képi és dramaturgiai megoldásokkal sikerült egy mély drámát bevezetnie, ugyanilyen gyorsasággal csúszik ki kezei közül a drámai légkör, üres művészieskedésbe süllyedve. A Búgócsiga démonjai belülről mérgezik az embert, nincsenek sem elrejtve, sem elnyomva, láthatóak, hatásuk pedig egyértelmű. Talán emiatt is egy idő után didaktikussá és unalmassá válik a lepusztult orosz környezetben játszódó film. Az utolsó jelenetben pedig az asztalról lezuhanó búgócsiga (amely a kislányt jelképezi) végletesen a néző szájába rágja az értelmezési lehetőségeket. Kár ezért a modorosságért, a kevesebb több lett volna.

Az egyéni sorsok mellett a közösségi gonoszsággal, a csordaszellem démonjával is foglalkozik a dán Szalmakutyák remake (r: Sam Peckinpah, 1971), Ole Bornedal Szabadíts meg minket a gonosztól című thrillere. Bornedal majdnem pontosan követi az eredetit, ügyes dramaturgiával és képi világgal frissítve azt. A politikai töltetektől sem mentes mozi elsősorban a kisebbségi előítélet, a bosszú-motívumok erőszakos újragondolása. A több szálon futó cselekmény hatalmas „leszámoláshoz” vezet, amelyben kiderül, hogy mindenkiben ott lakozik a gonosz, csak indulat kell, hogy kiszabaduljon. Dan Laustsen operatőr barnított kontrasztokra építi világát. A rendező figurái jól elkülöníthető tipikus karakterek, akiket biztos kézzel mozgat műfajának világában, miközben relativizálja szerepüket.

Bosszú, unalom, szabadság. Látszólag a thriller műfajával nyit Götz Spielmann Revans című mozija is, amely a második nap első „menüje” volt. A különböző műfajmixben a noir és a csupasz bosszúdráma hangulata keveredik. Két pár története elevenedik meg, majd keresztezi egymást. Alex, a szabadult mindenes és Tamara, az ukrán prostituált együtt akarnak dobbantani az alvilági szolgálatukból. A biztosabb kezdés érdekében bankot rabolnak. Ám egy rendőr, Robert felfedezi őket és gyors lövése telibe találja az üldözöttek női tagját. A másik pár Robert és felesége, akiknek éppen kezd kihülni házasságuk, ráadásul a férfi halálos lövése kínzó lelkiismeretfurdalásba is taszítja őt. Ekkor „lép be” a képbe Alex, aki bosszút tervez. Spielmann filmje eleinte a Szökésbenhez (r. Sam Peckinpah, 1972) hasonló izgalommal indít, majd hirtelen háromszög-drámává változik. Innen már kínzó módon nyúlik a film, amelyet az osztrák színészek hiteles játéka és a viszonylag erős képi világ sem tud egyensúlyozni. Ennek ellenére néznivaló alkotás ez, csak több energia kell hozzá, mint amennyit nyújtani képes.

A második „fogás” viszont alaposan megfeküdte az ember gyomrát. Jean Achache Egy éjszaka a klubban című zenésztragédiája tipikusan olyan alkotás, amiről 20 perc után elszállingóznak a nézők. A történet egy szebb időket látott tehetséges dzsessz-zongoristáról szól, akinek ugyan sikerült a piát a zenével együtt letennie és boldog családot alapítania, ám egy füstölgő kocsma remek dzsesszdalai kedvéért egy éjszakára visszacsábul régi énjéhez, ami majdnem tönkreteszi. A film igazából egy hatalmas nagy bohóckodás: elnagyolt, hiteltelen jelenetek, unalmas dramaturgia és képi világ, stílustalan rendezés és színészi játék jellemzi. Ehelyett – ha lehet – inkább nézzük meg az Azok a csodálatos Baker fiúkat (r: Steven Kloves, 1989).

A kantin étlapján az utolsó „menüpont” volt az iraki Suttogás a szélben című dráma, amely helyrebillentette a fesztivál átmenetileg negatívan kilibbenő mérlegét. A szabadságról ugyanis meglehetősen nehéz manapság filmet készíteni. A romantikus-kardozós kalandfilmek végtelen sora ugyanúgy elhasználta már a szabadságról regélő szimbólumokat, mint Jancsó szegénylegényei. Kérdéses tehát, hogy ezen – többször körbejárt – témát sikerülhet-e valakinek megújítani? Shahram Alidinak részben sikerült, érzékenységével remekül a vászonra varázsolta ezt a motívumot. Mam Baldar, a kurd postás magnójával járja országa hegyeit, hogy üzeneteket továbbítson. A háború azonban hamar megöli a feladókat és a címzetteket is. A sajátos pikareszk középpontjában a pusztulás és a rabság kegyetlensége áll, ám a lírai befejezésben a szabadságot hirdető ágra akasztott rádiókon keresztül zengő csecsemősírás keserű, de feloldozó vágyat kiált a világba.

A kurd származású Alidi szép filmjével zárult a második nap felhozatala. Az idei Titanic eddigi útjával, leszámítva egy-két kisebb döccenőt, meg lehetünk elégedve. A tendencia azt mutatja, hogy a vén nyugat önidézgető filmjeivel szemben az igazi filmsugarak még mindig napkeletről sütnek. Hogy a fesztivál további szólamai is ezt fogják-e alátámasztani, azt még nem lehet tudni…



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.