Óvodások fesztiválja

Berlinale Generation, 31. kiadás

Nyújtsa fel a kezét az, aki már volt gyermekfilm fesztiválon! Ilyen kevesen? Akkor elmesélem, hogy az milyen. Először is kell hozzá pár nagyon jó gyerekfilm, a rendezői, egy kis logisztika, egy nagy mozi és ezer gyerek. A többi megy magától.

Kedves olvasó, néztél te már filmet ezer gyerekkel együtt? Nem mindennapi élmény. A műsorvezető helyében én nem kockáztattam volna meg azt a viccet, hogy: „nem látok semmit a fényektől, ha van valaki a teremben, akkor az kiáltson!"  Frenetikus, mondhatni dobhártyaszaggató volt a válasz az állatkert melletti Zoo Palast mozi nagytermében. Miközben harci kiáltások közepette óvodák és általános osztályok tucatjai viharzottak át a széksoromon, arra döbbentem rá, hogy ezek a gyerkőcök úgy jönnek berlinalézni, mint ahogy annak idején mi bábszínházba mentünk. A szüleik is már így szocializálódtak az óvoda után: először a karácsony, aztán félévzáró, majd a Berlinale. Itt így megy ez több mint harminc éve.

A gyerekfesztivál közönsége leginkább talán az ősmozi nézőihez hasonlítható. Minden történést hangos nevetés, haragos kiáltás, ijedt sikoltozás vagy felszabadult sóhaj követ. Teljes csend soha nincs, mert a látottakat azonnal meg kell beszélni a legjobb baráttal vagy barátnővel.

A Gerenation K blokk az óvodáskortól a kamaszkorig fedi le a nézői igényeket, előrelátóan külön blokkokba csoportosítva az óvodásoknak, az elemistáknak és a kis gimnazistáknak való filmeket. A fesztivál ez esetben is kétnyelvű, igaz a fiatal közönségre való tekintettel itt hangalámondással fordítják németre az amúgy angolul is feliratozott filmeket. Meglepődnénk, ha meg tudnánk számolni, hogy a gyerekszekció évi ötvenezer látogatója között hány nem német anyanyelvű van. Ez utóbbiak elsősorban a sokezres meghívott vendégsereg nagyobbacska csemetéiből állnak, akik vagy egyedül, vagy szülővel, dadussal érkeznek a nagy eseményre. A film végén, aki kérdezni akar, az előre szalad a vászon előtti térre, ahol már kint állnak a rendezők és a szervezők, kézről kézre jár a mikrofon, amíg el nem fogynak a kérdések. A kérdések hallatán az ember sejteni kezdi, hogy a szervezőknek miért jelenthet lelki elégtételt is egy ilyen nem mindennapi szervezőmunka: egy gyerek néha olyat tud kérdezni, hogy a kérdés többet ér, mint a rá adható bármilyen válasz.

A filmeket követő beszélgetésen a legtöbb kérdés Maria Gigante Girls Room (Lányvécé) című kisjátékfilmje kapcsán érkezett, amely egy elsős kislány nem mindennapi kalandjait meséli el az iskolai közvécében. Nem kell rosszra gondolni, itt csak a nagyobb lányoktól lehet félni. Meg önmagunktól. A vécé egyébként feltűnően lepattant és koszos volt, amire a máshoz szokott német gyerekek azonnal rá is kérdeztek. Az amerikai rendezőnő azt mondta, hogy ő csak saját gyermekkori élményeiből indult ki és ilyenre emlékszik.

A félelem egyébként visszatérő motívum volt. Mischa Livingstone A Little Night Fright (Egy kis éjszakai ijedtség) című háromperces filmjében is ott kísértett. Az esti mese után magukra maradt testvérek közül a nagyobbik ijesztgetni kezdi a kisebbet, annyira hatásosan, hogy végül őt magát viszi el a fürdőből előbújó óriási pók. A rendező elmondása szerint ezzel a filmmel akarta megbosszulni a bátyján a sok gyermekkori ijesztgetést.

Elbűvölő képi és mozgásvilágot teremtett Sergej Merinov orosz rendező Kujgorozh című gyurmafilmjében. A telhetetlen öregasszony férje sárkánytojást talál, s az abból kibújó sárkány minden kívánságukat teljesíti. Persze ami van, az sohasem elég, így a végén kevesebbel kell beérni, mint ami a film elején volt. A magyar népmesekörben is ismert történetet lélegzetelállítóan szép gyurmatablókban sikerült megörökíteni. Christian Asmussen és Matthias Bruhn német rendezőpáros Post! (Postázz!) című rajzfilmje egy kreatív postásról szól, aki ahelyett, hogy kézbesítené a leveleket, elégeti azokat. És a hegycsúcson elterülő aprócska faluban azokat a leveleket hordja szét, amelyeket előző éjjel ő maga írt a lakóknak. Így mindenki vidám, nevet, a külvilág gondjai nem érnek el hozzájuk. Ám egyszer leváltják a kreatív postást, és zokogva búcsúzik tőle az egész falu. E film kapcsán kérdezte meg az egyik gyerek, hogy miért csak a gyerekeknek és az állatoknak van szemük a rajzfilmben? – Mert a felnőttek már mindent láttak, nincs szükségük rá – jött a válasz.

A Generation 14+ már a kamaszok fesztiválja, itt már másak a témák, más a közönség, és az idei évtől a helyszín is más: ezek a filmek a Babilon moziban kerültek bemutatásra. Mind a Generation K-nak, mind a Generation 14+-nak külön nemzetközi zsűrije is van, ami természetesen gyerekekből, illetve kamaszokból áll, és ők ítélik oda mindkét kategóriában a legjobb filmnek járó Kristály Medve díjat.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.