Janus-arcok, vigasságok – Jelentés a Titanicról 2.

17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (Budapest, 2010. április 8–április 18.)

A Titanic fedélzetén töltött harmadik és negyedik napomon a világ különböző égtájairól érkezett újabb 6 filmet sikerült megtekintenem. A hazugság és az „álarc” mögé bújás hatását mutatták be tematikusan, az emberi kapcsolatokra helyezve a hangsúlyt. A komor tájak és lelki vívódások mellett azért néha nevetésre is volt okom.

Előző cikkem Perzsiában végződött, így a fonalat is innen veszem fel. A kurdok kopár fennsíkjai helyett ezúttal a Kaszpi-tenger egy kissé lepukkant nyaralója a helyszín. Az Elly történetének szereplői egy baráti társaság, akik közös kirándulásukat töltik a tengerparton. Egyikük, Sepideh, meghívja lányának óvónőjét, a címszereplő Elly-t. A felhőtlen nevetés és játékok vigalmát egy pillanat alatt megváltozatja a komor óvónő eltűnése. A keresés közben felfeslik a csapat lelkivilága, hazugságai és viszonyai. Ashgar Farhadi filmje közben egyfolytában Antonioni A kaland és Gaál István Sodrásban című filmje jutott eszembe. A szereplők itt is értelmiségi középosztálybeliek (már ha van ilyen Iránban), életük felszínességét pedig a nő eltűnéséhez való hozzáállásuk mutatja meg. A rendező szikár kézikamerás képekkel mutatja be a dráma kibontakozását. Míg az első jelenetekben az ünneplő felnőttek önfeledten kiabálnak az alagútban – akár egy tinifilmben –, addig a legvégén mindenki szembesül saját álszentségével. Ám a megváltás elmarad. A szereplők inkább megkerülik a gondokat, és csak két ember, Sepideh és Elly vőlegényei szembesülnek saját tetteik erejével. Farhadi jó pár fordulatot csempészett filmjébe, csak a dramaturgiát hagyta kissé levegősre, emiatt a feszültség lassan elpárolog művéből, átadva helyét az enyhe unalomnak. Ennek ellenére a film mégis remek társadalomkritikát nyújt (akárcsak Jafar Panahi egyes filmjei), csak kár, hogy nem sallangmentesen.

A Kaszpi-tenger homokszínű partjain legalább ugyanolyan kétszínűséggel lódítanak egymásnak az emberek, mint egy a Balti-tenger öblében fekvő iparvárosban. Még akkor is, ha kiegyensúlyozott, de unalmas az életük. Az Ésszerű megoldás keserű komédiájának középpontjában két házaspár áll. Az egymásnak eső páros tematikája nagyon jellemző az idei fesztiválra (Revans, Szabadíts meg minket a gonosztól), ezúttal azonban nem láncfűrésszel, hanem ostoba kétszínűséggel mérgezik egymás életét. Erland egyszerű ipari munkás, zenetanárnő feleségével pünkösdista templomban tart házassági gondokkal kapcsolatos foglalkozást. Ám a ménkű beléjük üt, amikor a férj barátja, Sven-Erik az 50. születésnapi buliján bemutatja neki feleségét, Karint. A nő és Erland között fellobban a szenvedély. Mikor fény derül tiltott kapcsolatukra, „ésszerű megoldást” választanak: összeköltöznek. Az elsőfilmes Jörgen Bergmark a kispolgári élet abszurd szeletére világít rá. Erland nem tudja visszafojtani ösztöneit, ostoba játékokba megy bele, melyek eredménye az lesz, hogy felesége és barátja is továbblépnek és magára hagyják. Egyedül ő az, aki a házasság unalmát egy másik „házasság” unalmával váltja fel. A rendező stílusos, csípős humorral nyúlt a történethez, kiemelve annak képtelenségét. Nemcsak az emberi érzelmek esetleges hűvösségére hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy az odafigyelés helyett rendszeresen hazugságaink álcája mögé bújunk.

Egyéni érdekeink mellett néha a közösségek felé is kegyes hazugsággal kell élni. Az archaikus történelmi környezetben játszódó kínai filmben, az Aratásban ez történik. Az erőteljes műfaji jegyekkel rendelkező film egyszerre akar romantikus dráma és kosztümös kalandfilm lenni. A történet a zhaói Lu Yi-ban játszódik, a város hercege a férfiakkal együtt a feltörekvő Csin seregek ellen harcol, majd odavesz egy csatában. A Csinek két dezertőre, a bátor harcos Xia és a lókötő Zhé menekülésük közben kerülnek a városba, ahol az asszonyoknak azt hazudják, hogy a zhao csapatok fényes győzelmet arattak. A nők ezek után rajongva veszik körül őket, ám hamarosan kiderül az igazság. Az aránytalan epizódokkal építkező He Ping rendező hosszadalmas jeleneteit néha látványos akciókkal keveri, de mégsem tudja eldönteni, hogy nézőjének szerelmi történetet, hazugságokról szóló tanmesét vagy éppen történelmi, lírai filmet készítsen. Az egyensúlyozásban inkább a romantika felé közelít. Lu Yi asszonyai azonban nem önáltatóak, a kijózanító igazságot elfogadva kénytelenek szembenézni azzal, hogy álmuk a békéről szertefoszlott, hazájukkal együtt. Xia, a dezertőr kardforgató megtagadja győztes hadseregét, míg a vele menekülő hercegnő inkább elvérzett hazáját választja, a rabsággal együtt. Az Aratás hangos szólamai ellenére mégsem túlcsorduló keleti giccs, s emiatt is válik nézhetővé.

Ugyancsak történelmi környezet bemutatásával folytatódott a fesztivál negyedik napja, mégpedig Jonathan auf der Heide Van Diemen-föld című ausztrál filmjével. A cím a mai Tasmaniát rejti, itt játszódik 1822-ben ez a földszagú történet. A börtönsziget munkatelepéről nyolcan kísérelnek megszökni, ám tervükbe hiba csúszik, ezért kénytelenek neki vágni a sziget sűrű erdeinek. Auf der Heide filmje a lenyűgöző táj képi világára építkezik, mégis inkább az emberi tűrőképesség fizikai és etikai határait vizsgálja. A csapaton úrrá lesz az éhség, ami miatt a rabok egymásnak esnek, legyilkolják fegyenctársaikat, majd elfogyasztják őket. Végül már csak egy marad. A különböző nyelvű (ír, skót, angol) szereplőket útjuk során úgy öleli körbe a leküzdendő erdő, mint valami nyomasztó, fenséges pokol. A vékony, de girbe-gurba fák ágai, mint fenyegető démonok szorítják a rabokat, akiket egy idő után már nem a túlélés, hanem a téboly ösztöne hajt. E lassú mozi gerincét az Ellery Ryan által fényképezett környezet és a 8 elítéltet megformáló színész adja. A forgatókönyv döcögőssége, elnyújtása és ügyetlenségei még megbocsájthatóak az elsőfilmes auf der Heidénak, főleg azért, mert remekül tudta ábrázolni az ember belső apokalipszisét.

Az idei Titanicon talán külön szekciót kaphatott volna a családi bajokkal foglalkozó filmek sora. Míg az Ésszerű megoldás abszurd tragikomédiája egy házasság hattyúdalát mondta el, addig a vietnami Vergődés pont az ellenkezőjét, a nehéz kezdeteket. Chuyen Bui Thac lírai mozijában az a legbosszantóbb, hogy a legjobb jeleneteit a film elejére és végére időzíti. A vietnami film az utóbbi évtizedekben sokat változott, de a szegényes külsők még mindig tipikus helyszínei maradtak. A riksás fiú (r: Tran Anh Hung, 1995) kiúttalan nyomorából, a Vergődésben már a kiemelkedő „középosztály” tagjai és gondjai lesznek a főszereplők. Duyen, a fiatal lány házasodni készül, azonban kiderül, hogy gyorsan választott párja nem éppen a kemény férfi típusa. Ezért mindkettőjük más után néz, hogy egy újabb kört lefuthassanak mielőtt belekezdenének közös életükbe. Az Ésszerű megoldással ellentétben – talán a keleti kameraszem miatt is – inkább az egymásra találásra, a másik felfedezésére helyeződik a hangsúly. Ez a közelkerülés viszont nagy lelki utazást is kíván. Hál’ istennek a rendező némi humort is képes volt csempészni művébe, miközben néhol talán túlságosan is elidőz egyes motívumok kifejtésénél.

A negyedik nap végén a franciák okoztak némi meglepetést. Eddigi filmjeiket meghazudtolva fergeteges, okos és szép vígjátékot rendezett Rémi Bezançon Hátralévő életed első napja címmel. A fiatal gall direktor második filmje hatalmas siker volt hazájában. Nem véletlenül. A mozi középpontjában a Duval-család öt sorsfordító napja áll 12 év távlatában. A két fiú, az apa, a feleség és a lány kapják meg saját életjelenetüket ebben az epizodikusra szerkesztett filmben. Bezançonnak látszólag sok lehetetlenség sikerült. Először is, a nyolcvanas évek kopott farmeres „lázadóiról” képes volt egy közérzet-filmet csinálni. Tette ezt úgy, hogy a család-motívum manapság nem túl divatos filmes témáját használta fel, de története egy pillanatra sem tűnik elcsépeltnek. Feszes és mulatságos műfaji dramaturgiában sikerül elérnie, hogy az egyik percben még nevessen nézője, a másikban pedig sírjon. A remek színészi alakítások, a zenei utalások és a sodródó történet gyorsan magával ragadja nézőjét, s nem ereszti majd’ két órán keresztül. A sok nehéz film mellett szinte felüdülés volt.

Ezzel a könnyed kis „Házibuli-folytatással” ért véget a Titanic útjának negyedik napja. Átütő filmes élménnyel azonban sajnos még mindig nem sikerült találkoznom. Az idei Titanic egyelőre a jól elkészített műfaji filmek és közepes szerzői alkotások mustrája. Ez alól talán a Suttogás a szélben az egyetlen kivétel. De, hogy vajon a képzeletbeli vitorla még szebb tajtékok felé fogja-e húzni ezt a filmes hajót, azt az elkövetkezendő pár nap tudja majd megmondani. Addig is tovább utazgatok rajta.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.