Keményítőlakk nélkül

Beszélgetés Schneider Tiborral

Schneider Tibor szuper8-assal kezdte még az őskorban, amikor a videó létezéséről csak meg nem erősített pletykák keringtek. Utána jött a bukaresti televízió magyar adása, az Ébresztő, majd a filmművészeti főiskola Budapesten. Filmek, díjak, „transzilván" csalódások és sikerek után, most az ajtón kopogtat az első nagyjátékfilm.

'90-ben felvételiztem a Budapesti Iparművészeti Főiskolára, de az utolsó rostán kiestem. Utána nem akartam újabb évig felvételire készülni, szerettem volna belevágni valamibe, és akkor hirdettek meg néhány állást Bukarestben, a Televízió magyar szerkesztőségében. Miután oda felvettek, '90-től '95-ig ott dolgoztam.

Az elején nagyon sokat lehetett kísérletezni, mert hirtelen megnőtt a műsoridő, és kevés volt a szakember. Elég furcsa társaság gyűlt össze akkor ott a szerkesztőségben. Voltak olyanok, akik még a régi magyar adásban dolgoztak a „celluloid" időkben; az egy érdekes korszak lehetett, akkor a tévéműsorokat is filmre készítették, ami egy sajátos látásmódot eredményezett. Másfelől ott voltak ezek a huszonéves fiatalok, sokan közülük például mérnökök, akiknek már ölükbe hullott a videotechnika. Ez az elején kicsit megosztotta a társaságot, a fiatalok nem ismerték a szakmai, tévés „szabályokat", és az idősebbek nehezen tudták megszokni a videót. De éppen emiatt születtek érdekesebb dolgok. Látszott, hogy mindenki kísérletezik valamivel. Az idősebbek is – ők megpróbáltak videoklipet csinálni. Persze nem tudták, hogy az videoklip, csak érezték, hogy erre a zenére képeket kellene tenni egymásután. Ez azért volt egy nagyon fontos periódus, mert függetlenül dolgozhattunk.

Itt, a Bukaresti Tévénél kezdődött a filmes pályafutásod, vagy ennek már ifjúkori előzményei is voltak?

Tizedikes koromban Nagybányán rendeztek egy egyetemista filmfesztivált. Akkoriban minden egyetemi központnak volt filmes műhelye, és nagyon komoly filmeket csináltak 16 milliméterre: kisjátékfilmeket, dokumentumfilmeket. Sokféle kategória volt, és a klubok mindegyik kategóriában neveztek. Még Petrozsénynak is volt saját filmklubja. Minden zsűriben lennie kellett egy munkásnak, egy értelmiséginek és egy diáknak. Én voltam akkor a diáktag. Nagyon fontos volt a véleményem, és minden jegyzőkönyvet alá kellett írnom. Én valójában akkor csöppentem bele a filmes világba. Ezután nem sokkal vettem egy szuper8-as filmezőgépet. így amikor Bukarestbe mentem felvételizni az operatőri állásra, akkor már vittem magammal egy táskányi szuper8 filmet (amelyek meg is voltak vágva), animációs filmeket, barátokkal filmezett bulikat, kirándulásokat. Hátamra vettem a vetítőgépet, elmentem, és ezekből ott levetítettem néhányat. Ennek alapján vettek fel.

Hogyan látod, az itteni tévés szakma milyen irányba fejlődött ez alatt az öt év alatt?

Én öt év után úgy éreztem, hogy kezd eltorzulni a szakma. Olyan filmeket készítettünk, amelyeket lehetetlen volt bármilyen műfajba is besorolni. Amit dokumentumfilmeknek neveztünk, azok valójában igényesebb tévéműsorok voltak, bár most inkább azt mondanám, hogy még azok sem. És mindig bennük volt ez a „székelykapus" erdélyi önsajnálat. Igaz, ebben a magyarországi megrendelők is nagy szerepet játszottak, mert elvárták az erdélyi stúdióktól, hogy ilyen filmeket csináljanak. Mert Magyarországon ilyen képet szeretnek látni Erdélyről. És ebbe mi belementünk, mert ezek iránt volt kereslet.

Könczei Csillával készítettük az Egy elvont ismeret című független, DockArtos filmet, ami a lehallgatásról szólt, és több nemzetközi díjat is nyertünk vele. Ezt a filmet például soha nem tudtuk eladni. Nem kellett sem a Duna tévének, sem az MTV-nek, még a díjazás után sem, csak a bukaresti magyar adásban ment le. Nyugati adók viszont sugározták. A Magyar Televíziónál például azt mondta egy szerkesztő, hogy kolozsvári vágóképeket kellene rátenni, akkor esetleg leadnák ők is.

'95-ben felvételiztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, az első Bolyai osztályba. Miért akartad ennyi tévés-filmes gyakorlat után, családos emberként, közel harminc évesen, elvégezni ezt a főiskolát?

Mert bármennyire is transzilván módon volt kigondolva ez a Bolyai-osztály, a budapesti főiskola mégiscsak egy nagy lehetőség azoknak, akik ott vannak. Teljesen más a szelekció, amikor ott végigmész a háromfordulós felvételin, és tízen jutnak be több ezerből. A Bolyai-osztály esetében is nagy volt a konkurencia, de nem lehetett összehasonlítani a magyarországival. Ott vagy egy európai városban, hatások érnek, kapcsolatba kerülsz különböző emberekkel, belelátsz egy olyan világba, amiről keveset tudsz. Ha Bacsó Péterrel az autókról és a fociról beszélgetsz, az is nagyon sokat számít, hát még ha a filmjeiről mesél, vagy a rendezői tapasztalatait osztja meg. Ezen kívül nekem Xantus Jánosnak a munkássága nagyon tetszett, és örültem, hogy ő lesz az osztályvezető tanárom.

Mennyiben volt ez filmes illetve tévés osztály?

Ez zavaros volt, mert voltak kifejezetten filmes tárgyú, másfelől pedig tévés tantárgyak is. Elsősorban tévéseknek akartak kiképezni, a szak megnevezése is tévé-adásrendező, operatőr stb. Igaz, a kettőt nem is érdemes szétválasztani. Nem tanultunk például műsorvezetést, ez kifejezetten tévés szakma, a rendezés viszont más. Megrendezni egy reklámfilmet, egy többkamerás tévéadást vagy egy játékfilmet, ezek nagyon közel állnak egymáshoz. Egy idő után persze szakosodnod kell valamelyik irányba. De én örülök annak, hogy itt mindenkinek mindent kellett csinálni, és nem volt olyan erőteljes a szakosodás.

Mesélj a főiskolán elkészült filmjeidről.

Az első vizsgafilmemnek az volt a címe, hogy Westend. A feladat is nagyon érdekes volt. Mind a tizennégyünknek egy ötperces filmet kellett csinálni a Nyugati pályaudvarról. Az volt a kikötés, hogy a történetnek ott a pályaudvaron kell játtszódnia, és az osztálynak kellett benne részt vennie színészként is, statisztaként is, operatőrként, rendezőként, és gyártásvezetőként is. Ötezer forintos keretből kellett gazdálkodnunk. Ez egy idő után nagyon idegbajos munka volt, mert egy hónapon át, reggeltől estig a Nyugatiban ültünk, mint valami hajléktalanok, csak épp annyi különbséggel, hogy volt nálunk egy kamera, amivel egyik nap az egyikünk filmjét, másik nap a másikét forgattuk. Egyikben színész voltam, a másodikban operatőr, a harmadikban rendező, a negyedikben megint játszanom kellett.

A nagybányai festőiskoláról szóló filmed olyan, mint egy ismeretterjesztő film, de a műfajhoz képest meglehetősen játékosra sikerült.

Nem volt értelme klasszikus módon megcsinálni, mert abból már készítettek egyet. Én ott születtem, így nagyon sok történetet hallottam a nagybányai festőkről, mert az öregek emlékeztek rájuk, és volt egy idős festőbarátom, aki annak idején még kapcsolatban is állt velük. Ezek is hús-vér emberek voltak, és mint minden művész, kiszámíthatatlanok, hiúak, de zseniális művészek. A dokumentumfilmek néha egyfajta keményítő lakkot szórnak az emberre, és én nem szerettem volna ilyen filmet csinálni. Arra gondoltam, ha ők megújították a képzőművészetet, akkor én is megpróbálok egy olyan formanyelvet kitalálni a dokumentumfilmezéshez, hogy ez is ilyen újításféle legyen. Persze az túlzás, hogy ebből korszakalkotó újítás lett, de nekem ez egy nagyon kedves filmem.

Diplomafimed, az Igenis, Bram Stroker elvtárs! díjat nyert tavaly a marosvásárhelyi Alter-native filmfesztiválon. Ezt mennyibe tekinted saját témának?

A többi filmmel ellentétben, a Bram Stoker-film nem az én ötletem volt. Tárkányi Jani barátom találta ki, hogy Drakuláról kellene filmet csinálni, ezt az ötletet a főiskolán el is fogadták, de azt mondták, hogy keressen hozzá egy rendezőt. Ő engem kért meg, s én vállaltam. Volt ugyan már akkor egy filmtervem, de rájöttem, hogy ezt nem lehet 25 percben abból a keretből megcsinálni, amit nekünk biztosítani tudtak. Akkor ezt a filmtervet félretettem, és megbeszéltem Xantus Jánossal, hogy ráállok erre a Bram Stoker-filmre. Átbeszéltük a Jani előzetes forgatókönyveit. Ő egy történelmi dokumentumfilmet képzelt el, arról, hogy Vlad Ţepes Drakula volt-e, vagy nem, de sikerült meggyőznöm, hogy az nem lesz annyira érdekes. Ilyen filmek már készültek, és úgyis minden történész a saját igazát hangoztatja. Inkább próbáljunk azokra az emberekre figyelni, akik a Drakula-mítoszból élnek, vagy a Drakula-vár körül mozognak, izgalmasabb, ha ebben a balkáni nehéz gazdasági helyzetben mégis túlélést kereső kisemberekről készítünk portrét.

Ez a film képileg nagyon innovatív, több képkivágásban történnek egyszerre a dolgok, ez is rendhagyó dokumentumfilm lett...

Ez a kép a képben megoldás a Bram Stoker-filmben vegyes érzelmeket váltott ki a főiskolán. Volt aki azt mondta: ha levennél egy pár trükköt, akkor mi is beadnánk a tévében. Én se szeretem azt, amikor az ember minden gombot megnyom a trükkpulton, de úgy érzem, hogy mi itt kigondoltunk minden képet. Azt szerettük volna, hogy a Drakula kriptájának képi világában játszódjon a film. Mindig volt egy külső kép, a múlt, és volt egy belső kép, a jelen. Motiválni tudtuk, hogy miért tettük be az illető képeket, és én vállalni tudom ezt a koncepciót.

Készül egy kisjátékfilm-terved, amely végül nagyjátékfilmmé dagadt. A Monostory forgatókönyvének megírását a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatta, és a napokban bírálják el a film leforgatására benyújtott pályázatodat.

Ez egy hároméves terv. Eredetileg rövidfilm-pályázatra küldtem be, elfogadták, de azt mondták, hogy ebből érdemesebb lenne egy komolyabb munkát csinálni. Akkor megírtam a könyvnek egy második szakaszát, erre azt mondták, hogy ez egy köztes eset, se nem rövidfilm, se nem nagyjátékfilm. Ezek után készítettük el egy olyan formában, amely talán megérett a nagyjátékfilmre. Bizonyos monológok azért születtek meg, mert a rövidfilmben így át lehet ugrani eseményeken, amelyeket harminc percben nem lehet eljátszatni.

A Bolyai-osztályból te vagy az első, akinek esélye van arra, hogy nagyjátékfilmet forgasson. Ez egy jó lehetőség volna új színészek „megmutatására", illetve fiatal tehetségek felfedezésére, több területen is. Kikkel készítenéd el a filmet?

Gáspárik Attilának köszönhetem, hogy a szereposztás összeállításában segített. Ő a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán tanított, és felhívta a figyelmemet néhány olyan tehetséges emberre, akikkel aztán együtt dolgoztunk az Ébresztőben (a Román Televízió Magyar Adásának ifjúsági műsora – szerk. megj.), és ott azt tapasztaltam, hogy nagy alázattal állnak hozzá az ilyen munkákhoz, nagyon várják, hogy ebből a Monostoryból legyen már valami. Az operatőr Sántha Ádám kollégám lesz Bukarestből. Nagyon örvendek, hogy Papp Sándor Zsigmond bekapcsolódott ebbe a munkába, segített a forgatókönyv megírásában, mert a magyarországi producer, Durst György ajánlott ugyan két tehetséges budapesti írót, de nem tudtam velük közös nevezőre jutni. Egy olyan emberre volt szükségem, aki ismeri ezt a világot.

A filmben nagyon sok ember létező személy, például a totyogós bácsi, akit úgy visznek le és fel az emeletre minden nap, vagy a dobermannos fiú. Én valóban a Monostoron lakom, ismerem a helyzetet, és ennek van egy ilyen varázsa. Vagy nem varázsa, de legalábbis feelingje. Ott is laknak magyarok. Sőt, az a jellemző, hogy ma már nem a Majális úton, vagy az Erzsébet úton lakunk, hanem a Monostoron.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.