„Jó ezen az állomáson ücsörögni”

Beszélgetés Koltai Lajos operatőrrel

Leggyakrabban a „fény mágusának” nevezik, de van, aki szerint illúziódús művész. Hogyha összeállítunk egy tízes listát kedvenc magyar filmjeinkből, biztos, hogy jó néhányat ő fotografált. Megjárta Amerikát, de nem hagyott minket magunkra. Most újra Európában „állomásozik” korunk egyik legelismertebb operatőre, egy hiteles ember, Koltai Lajos.

A pályája kezdetén „missziót" teljesített, amikor ma már legendás dokumentumfilmeket, majd később örök érvényű dokumentarísta nagyjátékfilmeket forgatott. Azonban a mozi, néhány nagyon karakteres kivételtől eltekintve, ma már menthetetlenül eltávolodott a valóság ábrázolásától Elsősorban a magyar filmre fókuszálva kérdezem: Ön szerint hamis tudatállapotról, pillanatnyi életérzésről vagy a realitásoktól való páni félelemről van szó?

Meggyőződésem, a nagyjátékfilm sem fogja megúszni, hogy visszakanyarodjon a realitásokhoz. Mindig akkor volt érdekes a magyar film a világban, amikor azokról a hősökről beszélt, akik csak és kizárólag a mieink voltak, ám időközben kiderült, ezek az életutak sokkal általánosabbak annál, hogy csak az országhatáron belül keltsenek feltűnést. Tudjuk, egy időben azért is menekült az összes játékfilmes rendező a dokumentumfilmhez, mert ezen a sajátos, parabolisztikus nyelven bátran és félreérthetetlenül juttathatták el „üzeneteiket” a nagyközönséghez. Ezek között az alkotók között persze voltak olyan „odamondós” filmesek, akiknek a művei legfeljebb politikai teljesítményként értékelhetők, hiszen készítőik politizálás közben elfelejtettek filmet csinálni. Most azonban – azon túl, hogy bőven vannak „elintézetlen” dolgaink, feltáratlan közelmúltbeli, illetve ma már történelmi pillanataink, családon belüli történéseink, és ez a kor már megszülte magának azokat a drámai figurákat, akikről érdemes beszélni – újra vannak olyan fiatal alkotóink, akik el tudnak rugaszkodni a politikától, és alapvetően filmes nyelven gondolkodnak. Én még ma is úgy gondolom, még nem született meg Magyarországon az igazi 56-os film. Még akkor is, ha volt egy pár nagy mű – és ezekben részem volt –, így A ménesgazda vagy az Angi Vera, amely legalább az alapérzést közölte a nézővel. Egészen biztos vagyok abban, hogy a magyar film – amelynek a jövője egyelőre kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan – csak akkor fog magára találni, ha újra rábukkan azokra a hősökre, akiket annak idején mi a dokumentumfilmekben fedeztünk fel magunknak. Most pedig újra fontos lett a világban a sikertelen sorsok megmutatása: hogyan lehet belefáradni valamibe, hogyan lehet feladni valamit, hogyan lehet túljutni valamin, egészen piciny sikerélménnyel.

Azt mondta magáról, hogy leginkább a veszteségekről szeret filmet forgatni. Ez azért is érdekes, mert ezek a filmek hozták Önnek a legnagyobb sikereket...

Nem elsősorban a veszteségek, hanem a vesztesek a legizgalmasabbak számomra. És a megszült fájdalom. Engem a falhoz vert vagy a falnak ütköző, indulatból nekirohanó ember sorsa érdekel, mert itt már szembetalálkozunk azzal a kérdéssel, hogy vajon innen fel lehet-e még állni, vissza lehet-e keveredni az életbe. Ezt annak ellenére mondom, hogy ma már tudjuk, milyen nehezen küzdenek meg az emberek a jóléttel. Hiszen majdhogynem az ilyen, sokak számára irigylésre méltó élethelyzet kergeti a legtöbb embert az öngyilkosságba. A siker elfogadása ugyanis sokszor jóval nehezebb, mint bármi más. Nem könnyű megélni, hogy ahelyett, hogy az ember ráülne a tetejére, csak „használja”, aztán majd elrakja a többi közé.

Amerikában azonban mind ez idáig nem forgathatott emberi bukásokról szóló filmet.

Legutóbb már-már azt hittem, végre „beleszaladtam” egy ilyen munkába. Örültem, hogy az olasz filmek után újra „embermesét” mondhatok el. A film – eredetileg – egy középiskolai tanár drámájáról szólt volna, akinek a tradicionális műveltségét meghaladta a kora. (The palace thief. Rendezte: Michael Hoffman – H. K.) Mindenki tudta, miről szól a forgatókönyv, tudták, mire adtak pénzt, nagy színész, Kevin Kline játszotta a főszerepet, kiváló volt a producer. És még azzal is tisztában voltak, hogy miért engem hívtak, ugyanis a film alkotóinak a Megáll az idő a kedvenc filmjük. Boldogok voltak, hogy egy európai ember szemlélete érvényesülhet a történet megfilmesítésekor, többször elmondták, egyetlen képre nem lehet azt mondani, hogy amerikai operatőr fotografálta. Ilyen „gondolkodó” stábbal dolgoztam, mégis az Universal stúdió az utolsó pillanatban megijedt magától, és a film felénél vagy talán még előbb, rögtön előállt azzal, hogy vegyük el a dráma élét, és próbáljunk mulatságos elemeket csempészni a filmbe. Vidámkodjunk minél többet. Gyakran keveredtem ilyen jellegű konfliktusba, többször kérdezték tőlem, és mondtam el, miről szól valójában a film, és már sokszor figyelmeztettek arra, hogy az amerikai néző nem akar szembesülni a megoldatlan problémákkal, így hát természetesen ennek a filmnek is happy end lett a vége. Ettől olyannyira elkeseredtem, annyira rosszul éreztem magam, hogy semmi másra nem vágytam, csak hogy minél hamarabb hazajöhessek. Ezt egyébként nem is titkoltam.

Amikor a forgatókönyvet filmkészítés közben megváltoztatják, a filmsztárok érdekeit tartják szem előtt?

A sztárok ma már tökéletesen „levédik” önmagukat, mindenre jogot formálnak, és ezt a szerződéseikben pontról pontra rögzítik, legyen az a forgatás leállítása, a forgatókönyv megváltoztatása, sőt, végeredményben a film végső sorsa. Ugyanis egyre fontosabbá válik a világban, főként Amerikában, a film forgalmazása. Ebben döntő szerep juthat egy színésznek, különösen egy vezető sztárnak, aki ha a legnézettebb televíziós csatornáknak úgy nyilatkozik, hogy ez volt az egyik kedvenc forgatása, nagyszerűen érezte magát, és ez a szerep azért olyan fontos, mert a családjában meglévő problémára emlékezteti, akkor szinte biztosra vehető, hogy ezzel a kommunikációval a nézők húsz-harminc százalékát manipulálni tudja. Ehhez képest ötvenezer óriásplakát kiragasztása semmiség. Emellett fontos tudni, hogy kevés kivételtől eltekintve, ezek a sztárok a színészetet – jól megfizetett – foglalkozásnak tekintik. Mert a hollywoodi színész azt gondolja, olyan profi, hogy bármit, bármikor, bármilyen hangulatban, tökéletes színvonalon képes eljátszani, továbbá hogy másodperceken belül képes visszazökkenni „privát” énjébe. Noha mondjuk Kevin Kline – aki színpadi színészként vált híressé, és valószínűleg előre kitalálja a szerepeit – ebben nagymester, gyakorlatból tudom, hogy az esetek többségében ez egyáltalán nem sikerül. Ha mégis, akkor nem emberi érzésekről van szó, hanem a Lee Strassberg-féle technikáról, mellyel igen gyakran a stáb tagjait kívánják elbűvölni. Az is előfordul, amikor a színész azzal küzd – ezt Kline-nál láttam –, hogy ne önmaga legyen, hanem az a figura, az a személy, akit játszik. És olyan színésszel is dolgoztam, ilyen például Robert Duvall, vagy ilyen volt Jack Lemmon, aki annyira benne élt a szerepében, hogy szinte várat épített maga köré, és hozzáérni testi sértéssel volt egyenlő. És van, amikor a sztár – de ezt elmondtam az interjúkötetben Meg Ryan és a When a Man Loves a Woman kapcsán – mindenáron annak a képnek akar megfelelni, amelyet olyan gondosan kialakított magáról annak idején a televízióban, és megszerettetett a közönséggel. Ilyenkor, bár aláírta a szerződést, önmagával küzd, vérre menő vitákat folytat az operatőrrel, mert az imázs köszönőviszonyban sincs a majdan alakítandó szereppel, amely – hogy ennél az esetnél maradjunk – egy alkoholista nő. Nem mellékes körülmény az sem, hogy Hollywoodban most már annyiba kerül egy-két színész szerződtetése, hogy gyakorlatilag nem marad pénz a filmre. Ekkor jövünk mi, többek között én, és az a mondat, hogy: „De végül is azért vagy te itt Lajos, mert te ezt így is meg tudod oldani! Ez így is gyönyörű lesz.” Ezzel a mondattal nagyon sokszor visszaéltek, úgyhogy szeretném többet nem hallani.

Ön mint művészember hogyan éli meg, hogy miközben az ún. szerzői filmek az „örökkévalóságnak", továbbá fesztiváloknak, kritikusoknak, a hozzáértőknek szólnak, a jelenkor nézőtömegeit megcélzó filmek készítőinek nevét – legyen szó akár a rendezőről, akár a sztárokról vagy az operatőrről, akinek a munkáját egyébként is csak a szakma értékeli – évek múlva elfelejtik?

Ez így van, tehát meg kell barátkozni a gondolattal, hogy nem fognak emlékezni a nevünkre, pontosan azért, mert a filmgyártás a sztárokat tolja az előtérbe, nem csak Hollywoodban, hanem Európabán is. Amikor pénzt kell „koldulni” egy filmre, biztosan a színész neve kerül a névsor elejére, és amikor felkérnek egy munkára, és már elolvastam a forgatókönyvet, nekem is az az első kérdésem, ki fogja ezt a szerepet játszani. A nézők is a színész nevére mennek be a moziba, ez még Magyarországon is így van, ahol alig van sztárnak nevezhető színész, mert a televízió megszüntette a tévéfilmek, tévéjátékok gyártását, és elvette a lehetőséget a fiatal, főiskoláról kijött színészektől, hogy megismerje őket az ország, és majd értük menjen be a moziba. Ezt az amerikai filmgyártás találta ki. Mi erről lemondtunk, de ettől függetlenül a mi egzotikus országunkban sem a rendezőért váltanak jegyet egy filmre. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert nem azért hívnak meg egy-egy munkára, hogy majd játsszam el meggyőzően az európai operatőr szerepét, hanem egyenrangú alkotótársként kezelnek. Amerikában jó nevű operatőrnek számítok, de a jó nevűeket sem jegyzik meg, kivétel talán Storaro, mert őt divat ismerni. Akkor van szerencséje egy operatőrnek, ha a neve összefonódik egy rendezővel, mint az enyém Szabó Istvánnal, vagy most Tornatoreval, akivel a film vizuális világának kialakítása során „szétválaszthatatlanok” lettünk. Olyannyira, hogy váratlanul ért, de megértem, a magyar sajtó leírta: „Koltai Lajos filmje”. Egyébként azt mondják nekem, a filmjeimen ott van a kézjegyem. Úgyhogy lehet, hogy a nevemre majd nem emlékeznek, de a kézjegyemre igen, és majd azt mondják: igen, ez lehet az a pali, aki... Ez a legtöbb, amit az ember maga mögött hagyhat.

Volt-e olyan pillanat az életében, mikor úgy érezte, nincs tétje a filmkészítésnek?

Hogyne! Ezt annak ellenére mondom, hogy egyetlen Amerikában készített filmemet sem tagadom le. Azonban van egy film, ez a Born Yesterday, amit azért nem szeretek, mert egyszerűen nem volt értelme megcsinálni. Most már tudom, nagyon nagy árat fizetek azért, ha olyan filmben dolgozom, amely sem szakmailag, sem a pályafutásom szempontjából nem jelent előrelépést. Még akkor is így gondolom, ha családos emberként meglehetősen régóta „halmozott felelősséggel” élek, és biztosan érzem, hogy nekem ez a dolgom, mert nekem adatott meg, hogy mindenkin segítsek. De óvatosabb lettem, még akkor is, ha néha nehéz munka nélkül lenni, ráadásul ezt egy ideig rendkívül rosszul is viseltem. Most már nem titok, hogy szerencsére saját anyaggal foglalkozom, így idő kell a gondolkodásra.

Ez a saját anyag a Sorstalanság, amelyet eredetileg Szász János rendezett volna.

Barbalics Péter producer adta ide nekem a regényt, azt hiszem, akkor még „csak” operatőrként számított rám. Elvittem magammal Marokkóba, nem tudtam letenni, mert még nem olvastam ilyen szép nyelvezetű magyar írást. Ezek után közös jóakarónk szervezett meg egy összejövetelt Kertész Imrével, aki megkért, olvassam el a forgatókönyvet. Amikor újra találkoztunk, és elmondtam, mit gondolok róla, Kertész felugrott az asztaltól, és megkérdezte, felhívhatja-e a producert azzal, hogy én legyek a rendező. A megváltozott helyzetet Szász Jánossal, aki ráadásul a tanítványom volt, érzelmileg tökéletesen tisztáztuk, és a német producer is megértette, miért a váltás. A forgatókönyvet Kertész egyre nagyobb kedvvel írja, és sikerült megegyeznünk, hogy a kissé lecsupaszított írásba visszakerüljön a karakterek érzelmi gazdagsága. Ettől lesz tétje az elvesztésüknek, ettől fogjuk megszenvedni hiányukat. Ráadásul lesznek a forgatókönyvben olyan elemek, amelyek nincsenek benne a regényben.

A filmben magyar színészekkel fog dolgozni?

Nem, mert – részben a producer kérésére – a filmnek angol lesz az alapnyelve, noha itt forgatjuk. Meg kell adni az esélyt, hogy a film világforgalmazásra kerüljön. Ez a történeten semmit nem ront. Angliában lesz a szereplőválogatás, köztudott, hogy ott vannak a legcsodálatosabb gyerekszínészek, közöttük kell megtalálni a főhőst. És mivel német pénzből dolgozunk, szerepet kell adni egy-két német színésznek is.

Az a tény, hogy németek állják a film költségeit, azon túl, hogy Kertész Imre Németországban lassan klasszikussá lesz, a kollektív bűntudatból is fakadhat?

Inkább arra hajlok, hogy a regény stílusa, szemlélete, nyelvezete a németek számára „kedvezőbb”, mint általában. Talán ezt szerették meg benne, azon túl, hogy nyilvánvalóan beleszerettek a történet szépségébe. Ez a film a mindenáron való megértés filmje lesz. Nem a halálközelségről, a halálfélelemről, hanem a leépülésről, „leépítésről” szól majd. Amikor egy gyerek megpróbálja elfogadni, megérteni, az egyetlen lehetséges dologként kezelni az őt körülvevő szörnyűséget. Ez a nyitottság, mint gyermeki felfedezés, a legcsodálatosabb a regényben. És majd ebben a filmben jelenik meg először az unalom mint ábrázolási forma a szépség felfedezésére. Amikor még arra is jut idő, hogy meglássák, milyen gyönyörű lehet egy délután a koncentrációs táborban. Miközben megszüntetik a lényeget, az embert.

Nem véletlen, hogy Kertész Imre azon kevesek közé tartozik, akik erősen rokonszenveznek Roberto Benigni vitatható szemléletű Az élet szép című filmjével.

Ez valóban érdekes! Már az első találkozásunkkor megkérdezte, ugye, én is szeretem ezt a filmet. Nagy szemekkel nézett rám a feleségével együtt, mikor elmondtam, nem. Ez a film engem nem érdekel, mert nem hittem Benigninek. Csak az ötletet értékelem, a megvalósítást nem. Szerintem ez egy hamis film, annak ellenére, hogy maga a „találmány” – játékként elfogadtatni egy gyerekkel a holokausztot – zseniális. De tagadhatatlan, a Sorstalanságnak talán pontosan a sajátos látásmódja miatt lesz „helye” a világban. Az érdeklődés egyébként megrendítő.

Az óceánjáró zongorista legendája, amely érdekes módon nem keltett akkora figyelmet Magyarországon, mint az várható lett volna...

... a világban sem. Sajnos.

Ettől függetlenül Önnek nagyon fontos film. Leggyakrabban azt mondják róla, hogy a barátságról, a szeretetről mesél. Számomra mégis a küldetéstudatról szól. A film központi metaforája a hajó és 1900. A hajó megy, de 1900 fejében, lelkében megáll az idő. Mint küldetéstudatos alkotótól kérdezem, aki kiszállt Amerikában: Ön hol van most? A parton? A hajón? Lefelé megy vagy visszafelé jön a lépcsőn?

Ebben a szakmában mindenkinek a legalapvetőbb vágyai közé tartozik, hogy egyszer eljusson Amerikába. Velem megtörtént az a csoda, hogy meghívtak Hollywoodba, ott erről cikkek is megjelentek – bár ez senkit sem érdekelt. És ott nyitva voltak azok az ajtók, amelyek egyébként zárva szoktak lenni. Időközben az otthon szerepe egyre fontosabbá vált, és a visszatérésnek – vagy a visszatérés lehetőségének – ma már nagyobb az ereje, mint az elmenetelnek. Amerikában már nagyon elegem volt a vígjátékokból, annak ellenére, hogy tehetséges emberekkel csináltam azt is. De ezek a munkák nem adtak nekem semmit, ez az út nem vezetett sehová. És nem lehet reggeltől estig arra gondolni, épül-e a karrierem. Persze néha elvisz egy-egy kaland – egy jó színész, egy új forgatókönyv, egy új lehetőség –, de egyre inkább az izgat, hogy mit tudok Európában megmutatni. Nekem mindig Európához volt közöm. Ezért volt nagy dolog, hogy Tornatore visszahívott. Ezért olyan nagyszerű, hogy Szabóval annak idején megtaláltuk egymást. Úgyhogy itthon vagyok, visszatértem. És nagyon jó ezen az állomáson hosszasan ücsörögni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.