A felnőtt: idegen lény

Beszélgetés Maria Procházková rendezővel

A 17. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Maria Procházková Nem félünk a farkastól? című filmjének is otthont adott, melyet a cseh rendezőnő személyesen kísért el Magyarországra. A bemutató alkalmával a Filmtettnek is lehetősége nyílt elbeszélgetni a cseh alkotóval.

Maria Procházková animációszakon végzett, és – más munkáival párhuzamosan – folyamatosan dolgozott ebben a műfajban, közben pedig rájött arra, hogy bár az animáció világában „minden lehetséges”, az emberi arcot, az arcon megjelenő élettapasztalatot, mindazt, ami a szemekben tükröződik, nem lehet megrajzolni. Szívesen kombinálja a színészi játékot és az animációt, szívesen beszél az érzelmekről. A játékfilmeken kívül gyakran dolgozik gyerekekkel különböző animációs projektek megvalósításán – például cseh dalokhoz kapcsolódva készítettek egy 35 animációs videoklipből álló sorozatot, melyben a gyerekek voltak a képzőművészek.

Az Uránia Moziban tartott vetítést követően elmondta: mást várt, a filmszínház külsejét megtekintve, mint ami bent fogadta – látványként. Kifejtené ezt bővebben?

Metaforának szántam – nem ítélhetjük meg a tartalmat a külső, a leegyszerűsítéssel járó első benyomás alapján. Azt akartam jelezni, hogy ha valaki (a film címe miatt) mesére számít, vagy egy markánsan képzőművészeti jellegű alkotásra, akkor meglepődhet azon, hogy jelentős részben egy lélektani drámával szembesül. Azzal, hogy milyen a felnőttek világa – összes bonyolultságával együtt, de a gyerekek szemszögéből. Ami a kérdésre adandó konkrét választ illeti – valamiféle kamaratermi környezetre számítottam és kevésbé díszes enteriőrre.

Nem félünk a farkastól? Miért ezt a címet választotta?

Az eredeti cím, a Történet a piros Terezkáról egyszerre utalt „kislányfilmre” és mesére, mi azonban nem akartunk lemondani a férfi nézőkről, ezért drámaibb címet választottunk, amely ugyanakkor Piroska és a farkas történetére is utal.

Kép a Nem félünk a farkastól? című filmből

„Nem félünk a farkastól / Nem esz meg, csak megkóstol...” – szól egy magyar gyerekmondóka.... Óvodáskorú szereplőit a félelem, a titok dominálja – félelem a sötéttől, az álmoktól, a felnőtt „ufóktól”, a „kicsiség” kiszolgáltatottságától. Hogyan instruálta őket?

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a gyerekeket a forgatás folyamán semmivel sem ijesztgettük. Arra törekedtünk, hogy el tudják képzelni az egyes konkrét szituációkat – ez a legkellemesebb megoldás, amelyet leginkább mi magunk ronthatunk el azzal, ha nem magyarázzuk meg kellőképpen a dolgokat, vagy pedig ha úgy viselkedünk velük szemben, mintha valamilyen különleges lények volnának, nem pedig kicsi emberek. A „gyerekeinket” egy széles körű casting során választottuk ki, s a véletlennek is volt némi szerepe. Találgatni is nehéz, hogyan fog egy gyerek 14 napi közös munka után reagálni, nem történik-e meg például, hogy egy reggel visszautasítja a munka folytatását. Nagy szerencsénkre a gyerekek tehetségesek és felelősségteljesek is voltak. Úgy dolgoztunk, hogy a gyerekeknek elmagyaráztam a leforgatás előtt álló jelenetet, és olyan hanglejtéssel ismételgettem nekik az általuk elmondandó szöveget, amilyen a történet szempontjából a legmegfelelőbbnek tűnt. Amikor úgy tűnt, hogy már megy nekik a szöveg, beindítottuk a felvevőgépet.

Mi döntött a Piroska és a farkas mese mint fő motívum mellett?

Azért választottam egy nemzetközi viszonylatban is ismert, világos és érthető történetű mesét, hogy akadálytalanul, céljainknak megfelelően válogathassunk a motívumai között, a magyarázgatás kényszere nélkül, mivelhogy mindenki tudja, miről van szó. Megragadott a feszültségtől áthatott, kamaradarabra emlékeztető történet, s az, hogy a mese valóságos emberekről és olyan helyzetekről szól, amelyekkel mai világunkban is találkozunk.

Egyszer elhangzik, hogy „Piroskának nincs apja”. Valóban! Ahogy a kislány szereplőnek a helyzete is furcsa: van is, meg nincs is apja, időnként kettő is van. Filmrendezőként olyan kihívás volt-e parabolát ábrázolni, mintha hol kombinatorikus, hol pszichológuskutató, hol meg egyszerre mindkettő lenne?

Azt hiszem, természetes dolog az érzések fölött töprengeni, csak hát mindannyian arra hajlunk, hogy a saját érzelmeinket elemezgessük. Azzal a történettel azonosulunk a legkönnyebben, amely a sorsunkhoz kapcsolódik és ezért közeli számunkra – mindannyian voltunk gyerekek, mindannyian megéltünk különböző aggodalmakat és félelmeket. A filmbeli Terezka olyan helyzetbe kerül, melyben a hozzá legközelebb álló személy egyszer csak hivatalosan „idegenné” válik. Egy ilyen értesülés alaposan megrengeti a gyermek világát. A történet tehát arról is szól, hogy mennyire törékenyek a bizonyosságaink, s hogy óvatosaknak kell lennünk.

Boldizsár Ildikó mesekutató egy ideje e tudását meseterapeutaként használja, s gyógyít vele. Volt-e ilyen szándéka?

Volt egy pillanat, amikor tudatára ébredtem, hány olyan felnőtt létezik körülöttem, aki még mindig azoknak a hatásoknak a feldolgozásával foglalkozik, amelyek gyerekkorában érték. Az első évek egész életünkre szólóan befolyásolnak és formálnak bennünket. A gyermek változatlanul bennünk él, közben azonban felnőttünk, és elfeledkeztünk róla. Ezért aztán arra törekedtem, hogy fölébresszem ezt a bennünk szunnyadó gyermeket, és jelezzem, hogy mi is képesek vagyunk érdeklődéssel figyelni a falra képet rajzoló fényt…

Számomra az Ön filmje felnőtteknek szóló tanmese. Arról, hogy: „Honnan? Hová? Miért?” Hogy értsék meg, szeressék, erősítsék a gyermekeikben élő valamikori saját gyermekségüket.

Kissé meglepett, hogy a felnőtt nézők, akik a vetítések után megkeresnek, a gyerekkori emlékeikről, érzéseikről és élményeikről beszélnek, miközben a saját gyerekük vagy unokájuk kezét fogják.

(Köszönet G. Kovács Lászlónak a szinkrontolmácsolásért.)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.