Az ördög a részletekben

Sidney Lumet: Before The Devil Knows You're Dead / Mielőtt az ördög rádtalál

Sidney Lumet legújabb nagyjátékfilmje lassan, mondhatni csellel „keríti be” a nézőt – miután elindított egy adott típusú értelmezés (tév)utcáján, finom kanyarok révén térít el más irányba.

A Before the Devil Knows You’re Dead (Mielőtt az ördög megtudja, hogy véged) alapötlete sziporkázóan eredeti és émelyítő egyben: erkölcsi ízlésküszöbünket teszi próbára, oly módon, hogy közben – látszólag – megpróbál megmaradni egy másfajta, mozgóképes konvenció keretein belül. És mire feleszmélnénk, már menthetetlenül rabjaivá váltunk az idős mester újabb, keserű víziójának.

A filmtörténet már eddig is pitiáner bűnök ábrázolásának változatos tárházával örvendeztetett meg bennünket – de tudomásom szerint még senkinek nem jutott eszébe (ha igen, kíváncsi vagyok az előzményekre) egy testvérpárt abba a roppant kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy ki kelljen rabolniuk szüleik ékszerboltját. Hogy mennyire kell kirabolniuk, arról persze lehet vitatkozni – de a film világán belül tény, hogy Andy (Philip Seymour Hoffman), az egyébként
jól szituáltnak tűnő bróker arra veszi rá öccsét, a lecsúszófélben levő Hanket (Ethan Hawke), hogy törjék fel az említett létesítményt, így oldva meg átmeneti pénzzavarukat. Előzetes terepismeretük miatt a kockázat minimális. Hank a lúzer, rá hárul az akció végrehajtása, de túl gyáva ahhoz (vagy túlságosan pislákol benne a moralitás szikrája), hogy személyesen tulajdonítsa el szülei vagyonát. Belép hát a képbe Bobby, egy nehézfiú, aki viszont elbaltázza a dolgot – de mielőtt még belekényelmesednénk a tarantinós akciósémába, Andy és Hank édesanyja halálos sebet kap a fiai által kitervelt rablás során.

Íme, milyen nyugtalanító módon kapcsolódik össze a bűnügyi történet műfaji konvencionalitása a morális problémafelvetéssel.

 

A történet a nem lineáris szerkezet epizódjai révén fokozatosan tárul fel és nyer értelmet – ez önmagában, lássuk be, nem nagy kunszt, de Lumet filmje nem elsősorban ettől érdekes. A szerkezet töredezettsége itt nem formai játék, és nem is egyfajta „titokdramaturgia” eszköze, hanem maximálisan szolgálja az elbeszélést, amely enélkül majdhogynem értelmét – és elmondhatóságát – veszítené. És természetesen elveszne az a műfaji „beugratás” is, amiről az imént beszéltem. A sikertelen rablási akciónak muszáj a film elejére kerülnie, hogy aztán egy retrospektív optikával kerüljünk egyre beljebb a történet mélyrétegei felé. Innentől ugyanis az idő visszafelé pörög: külön-külön nyomon követhetjük a szereplők elmúlt néhány napját, hogy folyton visszatérjünk az „after the robbery” filmes jelenidejébe.

 

Ekkor már világos, hogy ez a film nem egy elcseszett rablásról és az azt követő nyomozás folyamatáról szól. Lumet nagy figyelmet fordít karakterei egyénítésére, mikrokörnyezetükkel való viszonyuk ábrázolására; ezt szolgálják a „személyre szabott” flashback-szekvenciák is. Egy családi pszichodráma kellős közepén találjuk magunkat, ahol finoman, de annál könyörtelenebb következetességgel feslik fel a Hanson família tartósnak látszó szövete: előjönnek az elfeledett sérelmek, a visszafojtott konfliktusok (apa-fiú, báty-öcs, férj-feleség viszonylatban), kiderülnek az aprónak látszó, de mindinkább ördögi dimenziót öltő „hétköznapi” bűnök. Az erkölcsileg-lelkileg végképp utat tévesztett Andy egy hímringyó kinézetű drogkereskedőhöz jár mesterséges boldogságért, miközben rendkívül mutatós felesége, Gina (Marisa Tomei) a jóképű öcsikével folytat erotikus természetű viszonyt. A szálak végzetesen összekuszálódnak, bosszúszomj és önvád keresztezik egymást, és a testvérek egyre mélyebbre csúsznak a pokol bugyraiban. Az „agy” szerepét játszó Andy kiútkereső kísérleteit az a meggyőződés vezérli, hogy újabb, korrekciós célú bűncselekményekkel megszabadulhat(nak) a jóvátehetetlen, nagy bűn fenyegető árnyékától: az ördög azonban a részletekben rejtőzik és tudja már, hogy vége. Minden újabb bűn csak hozzá visz közelebb, és egyre bonyolultabbá teszi a helyzetet.

Az idén 84 éves Sidney Lumet ezzel a filmjével bizonyította, hogy öreg rendező nem vén rendező, és hogy nem csak korábbi remekművei, a 12 dühös ember vagy a Kánikulai délután (Dog Day Afternoon) miatt nem lehet leradírozni a kortárs film térképéről. A Before the Devilt látva csak azt kívánhatjuk, amit a film címében is megidézett ír mondás tartalmaz: „May you have food and raiment, a soft pillow for your head; may you be 40 years in heaven, before the devil knows you’re dead."



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.