Naiv szörnyek

Ray Harryhausen fantasztikus világa

Nemrég került a mozikba A titánok harca, amely két dimenzióban indult ugyan, de végül némi plusz nyereség reményében 3D-vé konvertálták, sokak szerint nem is túl eredményesen. A fiatalok közül kevesen tudják, de a film tulajdonképpen az 1981-es hasonló című film remake-je, amely a maga idejében szintén főképp technikai megoldásai miatt volt izgalmas: a legendás Ray Harryhausen utolsó filmje volt.

Ha végignézünk azon a durván másfél tucat, 1953 és 1981 között készült játékfilmen, melyek speciális effektusaiért Ray Harryhausen felelt, nagyvárosokban dühöngő óriáshüllőkkel (The Beast From 20000 Fathoms / Pánik New Yorkban, 1953), óriáspolipokkal (It Came from Beneath the Sea, 1955), gonoszul repkedő csészealjakkal (Earth vs. the Flying Saucers / A repülő csészealjak támadása, 1956), hüvelyknyire zsugorított királylányokkal (The 7th Voyage of Sinbad / Szindbád hetedik utazása, 1958), soha nem látott fantasztikus világokkal (Mysterious Island / Rejtelmes sziget, 1961) és olümposzi istenekkel (Jason and the Argonauts / Az aranygyapjú legendája, 1963; Clash of the Titans / Titánok harca, 1981) találkozhatunk. Az esetek túlnyomó többségében ismeretlen színészekkel, kiszámítható forgatókönyvvel és kevéssé árnyalt karakterekkel dolgozó alacsony költségvetésű filmek azonban nem csak egy letűnt filmtörténeti periódus báját hirdetik megkérdőjelezhetetlenül, hanem Harryhausen szerzői géniuszát is, aki életét a fantasztikum stoptrükkös bábanimációval történő megjelenítésének szentelte.

Ray Harryhausen a Titánok harca bábjaival

„Mindenről a hatalmas gorilla tehet!” – jegyzi meg az alkotástól mára visszavonult, idén 90 éves trükkmester egy interjúban. Raymond Harryhausent az ötéves korában a nagynénjével látott Az elveszett világ (The Lost World, 1925), és a kiskamaszként megtekintett King Kong (1933) átütő élménye jegyezte el egy életre a fantasztikus teremtményekkel. A tapasztalat hatására Harryhausen fiatalkorának jelentős részét az otthonában berendezett amatőr stúdióban töltötte, majd egy óriásmedve animálásnak kísérletei után – melyhez apja készítette a fémvázat és anyja szőrmekabátja szolgáltatta a borítást – belekezdett az Evolution című egyszemélyes projektjébe, mely nemes egyszerűséggel a világ történetét mesélte volna el stoptrükk-animáció segítségével. A nagyra törő alkotó a részeredményekkel a táskájában meglátogatta Willis O'Brient, a The Lost World és a King Kong kreátorát, aki valószínűleg rögtön felismerte az ifjú tehetségét, és mivel a dinoszauruszok lábával nem volt megelégedve, Harryhausent rajztudása és anatómiai ismeretei fejlesztésére bíztatta. O'Brien pár évvel később, a Mighty Joe Young (r. Ernest B. Schoedsack, 1949) óriásmajmának animálásakor Harryhausent kérte fel segédjének.

A fiatal Ray Harryhausen a Mighty Joe Young gorillájával

Harryhausen első önálló munkája, a Pánik New Yorkban páratlan látványvilágának köszönhetően – kis költségvetése ellenére is – nagy sikert aratott a mozipénztáraknál. Harryhausen ebben a filmjében tökéletesítette azt a technikát, amelynek hírnevét köszönheti. Az úgynevezett dynamation eljárás lényege, hogy a valós felvételű és az animált szekvenciák összegyúrásával több lehetőség nyílt a hús-vér színészek és az animált figurák közötti interakciók ábrázolására. Harryhausen végleg meg akart szabadulni a jelmezbe öltöztetett színészek vagy műanyagtarajjal ellátott gyíkok ideájától, és O'Brien alapkoncepcióját továbbfejlesztetve, a bábanimációt vetített hátterekkel és előterekkel, illetve többszörös expozícióval kombinálta, amelynek következtében képes volt az animált figurát, mintegy „szendvicsszerűen” a különböző képsíkok közé ékelni. Módszerének további előnye, hogy O'Brien megoldásához képest valamivel gyorsabb és lényegesen olcsóbb, illetve, hogy a trükkmesternek lehetőséget biztosított arra, hogy egyszemélyben nagyfokú kontrollt gyakorolhasson a képek előállítására.

Kép a The Beast from 20000 Fathoms / Pánik New Yorkban című filmből

Harryhausen az ötvenes évek elején gyümölcsöző munkakapcsolatot épített ki a Columbia Pictures B-filmes részlegénél dolgozó producerrel, Charles H. Schneerrel, akivel pályája során egy tucat filmben dolgozott együtt. Az alkotópáros a Pánik New Yorkban mintájára, az ötvenes évek Amerikájának paranoid közhangulatából táplálkozó tudományos-fantasztikus filmeket készített. Az It came from Beneath the Sea, A repülő csészealjak támadása, és az 20 Million Miles to Earth / Űrszörny (1957) hasonló rugóra jár. A film elején a főszereplő és a film nézője megpillant egy fantasztikus lényt vagy jelenséget, egy hatalmas polipot, egy repülő csészealjat, vagy egy Marsról idekeveredett, a méretét minden éjjel megduplázó szörnyet. Innentől a viszonylag egyszerű cselekményt a látottakra utaló bizonyítékok és az irracionális létezését elismerő szövetségesek gyűjtése tölti ki, egészen a finálé látványorgiájáig, amely során a teremtmények valamely világváros nevezetességeinek dühödt romba döntésével kérlelhetetlenül bebizonyítják létezésüket – ami általában végzetüket is jelenti. A filmcsoport legemlékezetesebb jeleneteiben, a Washington-emlékmű egy repülő csészealj általi kettészelésével, vagy a Colosseumban tomboló „űrszörny” jelenetével Harryhausen páratlanul plasztikus képekben fejezte ki a hidegháború fenyegetettséggel teli légkörének lényegét.

Kép az It Came From Beneath The Sea című filmből

Harryhausen pályájának másik programadó filmje a Szindbád hetedik utazása, az első, stoptrükk-animációt alkalmazó, színes fantasztikus kalandfilm. A trükkmester ettől a filmtől kezdve az eddigieknél is nagyobb beleszóláshoz jut a filmkészítés különböző fázisaiba: a speciális effektusok technikai feltételeinek és működésének egyedüli tudójaként központi szerepet kap a történet megírásában, a helyszínek kiválasztásában, és a valós felvételű jelenetek megtervezésében, és a színészek dirigálásában is. Ennek köszönhető, hogy a két folytatást megélt filmen eluralkodik Harryhausen fantasztikumhoz való naiv viszonya, és a jelenből átkerül a mitikus régmúlt elveszett világainak közegébe. Az irreálishoz való felszabadultan gyermeki és lelkesen romantikus hozzáállás több lehetőséget biztosít a filmtrükkök számára is, hiszen ezeket a soha nem látott, a hétköznapok viszonyrendszereit a feje tetejére állító „elveszett” világokat már számtalan fantasztikus lény és figura népesíti be. Legyen a film keretmítosza az arab-perzsa mondavilág (Szindbád hetedik utazása, The Golden Voyage of Sinbad / Szindbád arany utazása, 1974, Sinbad and the Eye of the Tiger / Szindbád és a tigris szeme, 1977), Jules Verne kalandregénye (Rejtelmes sziget), vagy az antik görög legendák (Az aranygyapjú legendája, A titánok harca), a filmek drámai csúcspontját már nem egy hatalmas pusztító szörny és az emberi civilizáció összecsapása, hanem a mitikus lények egymás elleni küzdelme jelenti, amelyben a hús-vér szereplőknek – a filmek eszményi nézőjéhez, és Az elveszett világot bámuló ötéves Harryhausenhez hasonlóan – nem marad más lehetőségük, mint hogy tátott szájjal szemléljék az eseményeket.

Kép a The Seventh Voyage of Sinbad / Szindbád hetedik utazása című filmből

Harryhausen legnagyobb animátori teljesítményei, a Szindbád hetedik utazása küklopszóriása, a Szindbád arany utazása repülő oroszlánjai, vagy a Titánok harcának kígyóhajú és kígyóaltestű, egy pillantással szoborrá – vagyis örök nézővé – változtató Meduszája, egybeesnek a fantasztikus kalandfilm műfajtörténetének legizgalmasabb pillanataival. Ezek közül is kiemelkedik Az aranygyapjú legendájának közel ötperces, három színész és hét animált csontvázkatona között zajló harcjelenete, amely minden kétséget kizáróan a legösszetettebb animátori feladat, amelyet egy trükkmester egyedül végzett el. A jelenet elkészítése négy hónapot vett igénybe, és a munka során előfordult, hogy Harryhausen egy nap alatt csupán három képkockát exponált.

Kép a Jason and the Argonauts / Az aranygyapjú legendája című filmből

Paradox módon Harryhausen munkássága csak akkor kapott szélesebb körű figyelmet, mire technikai megoldásai végleg anakronisztikussá váltak. Munkásságát csak 10 évvel a visszavonulása után, 1992-ben ismerte el az Akadémia. Az életműdíj átadását Tom Hanks a következő mondattal kísérte: „Van aki az Aranypolgárt, van aki a Casablancát említi... Én azt mondom, a filmtörténet legnagyobb filmje Az aranygyapjú legendája!” A kortárs tömegfilmben a CGI és a fantasztikummal dolgozó műfajok előretörését látva Tom Hanks állítása a hollywoodi filmkánon elmozdulását jelzi, és ennyiben korántsem indokolatlan.

A csillagok háborúja – amelynek látványvilágára egyértelmű hatást gyakorolt a Szindbád-széria, Az aranygyapjú legendája és a Titánok harca – átütő sikere azt bizonyította be Hollywoodnak, amit egy tucatnyi alacsony költségvetésű Harryhausen-film sem tudott, miszerint a speciális effektusokra épülő, magas költségvetésű, fantasztikus világban játszódó blockbuster koncepciója meglehetősen kifizetődő kombináció. Harryhausen közeli barátja, Ray Bradbury jegyzi meg ironikusan egy interjúban, utalva az 1939-ben, Bradburyvel és Harryhausennel a tagok között megalakuló Science-Fiction Társaságra: „Ha előbb hallgattak volna ránk, hamarabb meggazdagodtak volna”. Így állhat elő az az ambivalens helyzet, hogy míg a fantasztikus világokat teremtő képzelőerő a kortárs hollywoodi tömegfilm nagyágyúi, George Lucas, Steven Spielberg, James Cameron és Peter Jackson számára elsődleges ihletforrásaként szolgál, addig magukkal a filmekkel maximum a kereskedelmi televíziók szombat délelőtti műsorsávjában, vagy fantasy-fanklubok vetítésein találkozhatunk.

Kép az 1981-es Clash of the Titans / Titánok harca című filmből

Azonban Harryhausen nemcsak azt vetítette előre, hogy a speciális effektusok segítségével teremtett párhuzamos világok alkalmasak a tömegfilm önmeghatározására, hanem azt is, hogy a filmtrükkök a szerzői kifejezés szolgálatába is állíthatók – ezzel döntő hatást gyakorolt Tim Burtonre, vagy akár Michel Gondryra is. Bradbury a következőt mondja barátjáról: „Harryhausen saját filmjei középpontjában áll. Azért megyünk el moziba, hogy az ő vízióit és teremtményeit láthassuk, még a forgatókönyv sem érdekes. Ő egy kivételes képzelőerővel rendelkező művész.”

Harryhausen munkásságában a kortárs tömegfilm precíz és hiperrealista CGI-fantasztikumához képest nagyobb szerephez jut egy alkotó és a filmnéző teremtő képzelőereje. Szerinte a stoptrükk-technika azért a legjobb megoldás az irreális megjelenítésére, mert nem teljesen valóságos, így a film nem egy alternatív valósághoz, hanem az álomhoz válik hasonlatossá. Harryhausen szavaival: „Ha a fantasztikum túl valóságos, visszavonhatatlanul evilágivá válik.”

Ray Harryhausen fantasztikus világa -
Galéria Harryhausen szörnyeiről



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.