Hasznos az ördögűző a háznál

Jaume Balagueró & Paco Plaza: [REC] 2

Míg a [REC] a szinte osztódással szaporodó „found footage”-alom kötöttségeiből és stilisztikájából az utóbbi évek egyik legizgalmasabb klausztrofób akció-horrorját hozta ki, addig a folytatás egy természetfeletti csavarral és a megszorítások hátrahagyásával rajzolta át a franchise alműfaji térképét. A [REC] 2 a Youtube-generáció és a „first person shooter”-fanatikus nemzedék esszenciális horrorfilmje.

Tehette mindezt azért, mert a [REC] még – logikusan végiggondolva az adoptált egyes szám első személyű perspektívát – homályban hagyta a fenyegetés mibenlétének okát. Az „alulnézetből”, egy résztvevő szemszögéből átélt horror-maraton velejárója, hogy nélkülözzük a biztos tudást és az események átláthatóságát. A veszélynek közvetlenül kitett kamera perspektívája – egy pontig – jelentősen növeli a kiszolgáltatottság, a szorongás, és az azonosulás érzését. A többnyire tartalom- és látványgyilkos, rángatózó kézikamera használata inkább érzelmi, mint narratív logikát követ, az intenzitás és a sokk-élmények oltárán pedig gyakran áldoznak fel olyan „avítt” filmes konvenciókat, mint a karakterépítés vagy a logikus történetvezetés. Ám akinek sikerül jól egyensúlyoznia a tradicionális horror és a „found footage” követelmények szűk határán, az bizony akár a zsigeri paranoia velőtrázó élményét is felskiccelheti a vászonra. Pacoék 2007-es függetlenfilmje ebbe az irányba mutatott: a gondosan felépített atmoszféra, a karakterjellemző interjúrészletek, az egészségesen rövid játékidő és az autentikus akciódramaturgia a „talált anyag” tematika egyik legsikerültebb darabjává avatták a [REC]-et1. Köszönhetően annak, hogy a kamera egy igazi operatőr, és nem egy önjelölt-amatőr hisztérika kezében volt, még komponált képeket is kaptunk, sőt, a tradicionális gore-elemek és trükkök is visszaköszöntek a rövid, ám annál velősebb filmben.

Azonban aki látott már egy Jaume Balagueró-féle rejtélyközpontú, melankolikus-melodramatikus horrorfilmet (A névtelen, Hideg csontok), az számíthatott a csavarra. A [REC] 2-ben hamar ki is bújik az ördögűző a zsákból, és kvázi-zombik helyett maga a Sátán ijesztgeti és dézsmálja a lezárt bérház lakóit. A természetfeletti fordulatot leszámítva, a sztori ott folytatódik, ahol az előző rész végén, Angela Vidal riporternő nem éppen elegáns távozásával véget ért. SWAT kommandósok – sisakjukon apró kamerákkal – nyomulnak be a fertő(zés)-barlangba, gépfegyverrel és faltörő kossal felszerelkezve. Nem csak az önvédelmi arzenálra ígértek rá az alkotók, hanem az E/1 nézőpontokra is: alkalomadtán átkapcsolhatunk az egyszemélyes akciókat abszolváló rendőrök sisak-kamerájára, átélve kamaszkorunk legszebb, Doomozással töltött perceit, óráit. Képernyőnek csapódó élőhalottak, torkolattűz, bujkálás a falak mögött – a TV- mellett a felturbózott látványvilágú videojáték-esztétika is megfertőzte a filmképet.

Hangulati alapozás, jellemépítés ezúttal nincs, két perc után már a rendőrfőnökkel lövöldözhetünk a még agresszívabb és még halhatatlanabb fertőzöttekre. Mikor már azt hihetnénk, hogy végleg búcsút mondtunk az első rész fegyvernélküli civilek által átélt rettegés-orgiájának, a rendezőpáros – kortárs művész(jelölt) filmek sikerét megirigyelve – új cselekményszálat hoz be, hogy ugyanazon eseményeket eltérő nézőpontból mutathassa be. A csínytevéseiket és unalmukat kényszeresen rögzítő, majd a Youtube-ra feltöltő fiatalok képében megjelennek a katasztrófaturisták, akiknek egy rosszul sikerült hecc után sikerül belógniuk a kormány által gondosan körülvett és lezárt épületbe. A logikai konzisztenciától azonban már a kommandósok irreális viselkedésénél, és túlzásba vitt – nem éppen profi – hisztériájánál elköszöntünk.

Ha mást nem, azért az egyik radikális újítást, a „bárki meghalhat” elvét átmentették a „talált film” horror-tematikájából, ellensúlyozva a sztenderd ijesztgetések, a különböző irányból a kamerának csapódó őrjöngő-eltorzult emberek kiszámíthatóságát. A szorongás-rémület érzelmi mélyrepülése helyett a „real time” akcióvonal, és a megszállottság-tematika dominál, hiszen a kommandósok küldetésének célja, hogy olyan mintavért szerezzenek, amiben kémiailag analizálhatják (!) a megszállottság összetevőit. Ha pedig sikerül túltennünk magunkat azon, hogy a természetfeletti szálat Az ördögűző és az Alien emlékezetesebb momentumaiból ollózták össze, akkor egész kellemes borzongásban lehet részünk a testrablásra specializálódott Sátán közreműködésének köszönhetően. A [REC] 2 annyira mai, annak minden előnyével és hátrányával, hogy nehéz is rá haragudni. Pláne, hogy a logikai buktatók ellenére is sikeresen húz le még egy bőrt a szűk (tető)terek és a kamera világítás nélküli, „éjszakai módjának” gyomorszorító félelmetességéről.

Természetesen már készül(nek) a folytatás(ok) ([REC] Genezis és [REC] Apokalipszis), sőt, a Karantén 2 is, ami azonban csak lazán követi a [REC] 2 cselekményszövését, mivel várhatóan nem él a vallásos vérátömlesztés hatásfokozásával. A franchise-mániának köszönhetően így nyomon követethetjük a kamaszgeneráció friss horror-mitológiájának kialakulását, ráadásul két nemzet kulturális szemüvegén keresztül. Mi ez, ha nem pokolian jó szórakozás?


1 Arról nem is beszélve, hogy a főszereplőnőt, Angela Vidalt játszó Manuela Velascót a spanyol közönség TV-s riporternőként (is) ismerhette.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.