Vissza a gyökerekhez

Thomas Vinterberg: Submarino

Thomas Vinterberg nevét hallva lehetetlen nem a jó öreg Dogma-mozgalomra gondolni, azon belül is pedig e vitéz dán karrierjét beindító Születésnapra, melyben minden benne volt, ami egy igazi családi drámához szükségeltetik. Sőt, a Születésnap maga a nagybetűs Családi Dráma, ami mára már etalonná vált – egy olyan kivételes remekmű, amit maga a rendező sem volt képes azóta felülmúlni.

Néhány többé-kevésbé sikeres nemzetközi produkció elkészítése után (A végső megoldás: szerelem, 2003; Kedves Wendy, 2005), 2007-ben Vinterberg újból hazai pályára lépett, már filmje címével is sugallva, hogy végre visszatér régi önmagához (Egy ember hazatér). A film rettenetesen csúfos bukása bebizonyította, hogy ez a hazatérés egyelőre csupán földrajzilag értendő, a valódi visszatérésre viszont még várni kell. A TIFF első estéjével számomra le is zárult a várakozás, Vinterberg ugyanis sikeresen bebizonyította, hogy még mindig megvan benne az a spiritusz, ami minden komoly dán rendező velejárója. Mintha az anyatejjel szívták volna magukba, hogyan kell egy igazán kétségbeesett, ám valós világot ábrázolni, melynek minden szegletéből segélykiáltások törnek fel, hogyan kell betekintést nyújtani egy egyszerűnek tűnő család mindennapjaiba úgy, hogy mindvégig tisztes távolságot tartsanak az ítélkezéstől, mégis fájdalmasan erős társadalomkritikával tarkítsák naiv mindennapjainkat.

Thomas Vinterberg: Submarino

A Submarino alapjául egy fiatal dán író, Jonas T. Bengtsson azonos című regénye szolgált, melynek címe már előre betaszítja a nézőt a mély vízbe: a film főhősei megpróbálnak a víz felszínén maradni, ám végül egyiküknek sem sikerül. A ’submarino’ kifejezés amúgy egy kínzási módszert takar, mely során az ember fejét erőszakosan a víz alá nyomják, és majdnem fulladásig ott tartják. Vinterberg karaktereivel is ez történik, ők már lejjebb nem süllyedhetnek.

Thomas Vinterberg: Submarino

A napjainkbeli északi filmekre jellemző, ikeásan fényűző életet élő modern karakterek ezúttal teljesen hiányoznak, itt nem volvós-öltönyös tisztes öregurak villogtatják felváltva vakítóan fehér gyöngyfogsoraikat, hanem magukat teljesen lenullázott, mégis élni akaró, egyszerű emberek próbálnak a napi dózisuk mellett még gyereket is nevelni, és neurotikus, hajléktalan barátaikon is segíteni. Vinterberg a nagyvárosi élet egyik olyan aspektusát mutatja be torok- és szívszorongató módon, melyről elég ritkán esik szó: folyamatosan nincstelenek, suttyók, alkoholisták és drogosok hada elevenedik meg a képernyőn, és attól sem kell megijedni, ha egy szőke nő hirtelen ráveti magát főhősünk nemiszervére. Nick és az öccse (akinek nevét sosem tudjuk meg, mindig úgy utalnak rá, mint Nick öccse vagy Martin apja) egy alkoholista anya mellett nőttek fel, úgymond predesztinálva voltak arra, hogy felnőtt korukban nekik se menjen túl zökkenőmentesen az élet. Ez nem is lesz másként, hiszen Nick (Jakob Cedergren, a Borzasztó boldog rendőr-seriffje) egyik napról a másikra tengeti életét egyszobás albérletében, ahol már alig fér a sörösüvegek között, öccse (Peter Plaugborg) pedig kábítószerfüggőként próbálja túltenni magát felesége halálán, közben pedig igazán jó apja akar lenni anya nélkül maradt fiának, Martinnak.

Thomas Vinterberg: Submarino

Jogos lenne a kérdés, hogy a fivérek miért nem segítik egymást? A válasz sajnos egyszerű, ugyanis nem tartják a kapcsolatot, semmit nem tudnak egymásról, történeteik bemutatása is párhuzamosan halad – egészen addig, amíg anyjuk halálhíre össze nem hozza őket. A temetést nem síránkozás, hanem inkább megkönnyebbülés követi: az anyjuk által hátrahagyott örökség igen busás méreteket ölt, amit Nick teljes mértékben öccsére ruház. Hogy bír-e a pénz akkora erővel, hogy valóban életeket mentsen, az már a fentebb említett negatív végkifejletből is sejthető.

Thomas Vinterberg: Submarino

Az ijesztően szürkére metszett és többnyire arcközeli képekkel dolgozó látványvilág nem hagyja kívül rekedni a nézőt, akarva-akaratlanul is bevonja a kiúttalanság és nincstelenség sikító világába. Annak ellenére, hogy a végére már majdnem minden szereplő minden mondata előre kiszámíthatóvá válik, különösen érdemes odafigyelni erre a vérbeli dán alkotásra, és – ami a film kvázi-üzenete lenne – egymásra is.

Igen, valóban úgy tűnik, hogy Vinterberg végre jó úton halad…

Még vetítik: május 29., szombat (ma), Cinema City, 21:00; június 2., hétfő, Republica, 18:00



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.