A hosszútávfutó magányossága

Benjamin Heisenberg: Der Räuber / A rabló

Általában gyanakvással tekintek az „igaz történeten alapszik” szlogennel reklámozott filmekre, ez ugyanis egyfajta felhívás arra, hogy a művet ne önmagában nézd, saját értékeivel vagy hibáival, hanem lásd a mögötte lévő valóságos történetet is, és elsősorban arra légy kíváncsi. Benjamin Heisenberg filmjének alaptörténete viszont valóban annyira regényes, hogy szinte kiált az irodalmi és filmes feldolgozás után.

Született is belőle – regény és film egyaránt. A mozgókép ez esetben sokszorosan közvetíti az állítólagos – mert általam le nem ellenőrizett – valóságot, Heisenberg filmje ugyanis Martin Prinz regényének adaptációja, azaz eleve irodalmi alapanyagból dolgozik. Aminek, persze, nincs túl nagy jelentősége a végeredmény szempontjából, csak jelzi a többszörös közvetítettség esetleges buktatóit. Mindenesetre a TIFF Szupernóva szekciójában vetített opusz sztorija valóban rendkívüli: Johannes Rettenberger, a maratoni távfutás osztrák rekordere szabadidejében, két edzés közt, bankrablással foglalatoskodik, és sejthető, hogy a tett helyszínéről való elmeneküléssel nincsenek különösebb problémái. Hobbija nem ismeretlen a hatóságok előtt, dutyiba is kerül, majd feltételesen szabadlábra helyezik. És ő mindent újrakezd: a hosszútávfutást... és a bankrablást is.

Nos, egy ilyen alaphelyzetből sokfelé el lehet indulni; több filmműfaj is adja magát, az üldözéses akciómozitól a klasszikus suspense-thrilleren át a melodrámai elemekkel fűszerezett vígjátékig. Hiszen ez a történet első hallásra ugyanolyan mulatságos, mint amennyire megdöbbentő. Heisenberg azonban – és ezt írjuk a javára – nem a könnyebbik utat választja. Filmjének középpontjába a Rettenberger-figura lélekrajzát állítja, gyakorlatilag erre épít mindent: nem a szituációkra, nem a narratív fordulatokra, hanem kizárólag a karakterre. Andreas Lust tökéletes választásnak bizonyult a szerepre – éppen azért, mert gyakorlatilag alig kell „eljátszania” bármit is. Lust Rettenbergere ugyanis egyszerűen csak van, létezik, anélkül, hogy különösebben sokat megtudnánk motivációiról, tetteinek belső mozgatórugóiról. Aszkétikus hallgatagságában, minden emóciót (látszólag legalábbis) nélkülöző, szinte gépies létezésmódjában van valami mélyen megközelíthetetlen és értelmezhetetlen, emberalatti vagy – fölötti primér létforma – valami nagyon nem evilági eszelősség. „Ennek semmi köze ahhoz, amit te életnek nevezel” – mondja a bájos Erikának; a lány egyébként az egyetlen, akit valamelyest beenged személyes szférájába, akinek emberi közelségét képes elviselni – bár nem problémátlanul. A tökélyre fejlesztett távfutás és az értelmes indokokkal nehezen magyarázható, megszállottsággá fajuló rablásösztön által teremtett összhang épp ezáltal bomlik meg benne: a normális emberi létezés lehetőségének felvillanása – amit a lány jelenléte testesít meg – mintegy megrepeszti a világtól való elzártság burkát, és behozza a képbe az emberi tényezőt. Johannes Rettenberger (maga számára) tökéletesen magányos mikrovilágában márpedig nincs szükség az emberi tényezőre, semmiféle „gyengeségre”.

A bankrablás irracionalitásának állítása talán magyarázatra szorul – vagyis az, hogy a haszonszerzés ez esetben miért nem elégséges indok. Mondok egy példát: az egyik – egyébként bravúros operatőri munkáról árulkodó – jelenetben Rettenberger gyors egymásutánban két, egymáshoz közeli bankfiókot is kirabol; miután végzett az egyikkel, álarcát le sem vetve átrohan a következő sarokra, s mire a rendőrség kiérkezne az előző helyszínre, ő már a másodikkal is végzett. A rablás itt performansz, ami explicit módon összekapcsolódik a megfeszített sportteljesítménnyel. Ilyen értelemben figyelemre méltó elbeszéléskísérlet a Heisenbergé: a sportfilm-zsáner karrier- és felemelkedés-narratívája párhuzamosan fut egy lassú morális pusztulástörténettel – a kettő egymás függvénye, és mindkettő megfejtése a főhős jellemében keresendő, a hideg, céltudatos maximalizmusban és a már említett kiismerhetetlen elemben.

A végén persze az akciódramaturgia is megkapja az őt megillető helyet: a film utolsó harmada gyakorlatilag egy végtelennek tetsző, reménytelen menekülés, üldözés árkon-bokron át (az operatőri és vágói munka nagyobb dicsőségére), egyre szaggatottabb ritmusban; a szívdobbanásokat a lopott autó ablaktörlője méri. A végén pedig ott marad a kínzó kérdés, hogy valójában miről is szólt ez a játszma: Heisenberg filmjének ez az igazi – és nagyjából sikerrel fenntartott – tétje.

Még vetítik: június 5., szombat, Echinox, 00:00



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.