„Számít-e a TIFF?”

A Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál külföldi szemmel

Ez volt a szerkesztők kérdése. S a válaszom határozott igen. Nyolc év meg se kottyan a világegyetemnek. Emberi léptékkel mégis nagy idő. A Tudor Giurgiu által 2002-ben elindított rendezvény mintapéldája annak, hogyan kell Kelet-Európában lépésről lépésre „felfejleszteni” egy filmfesztivált.

Nyolc esztendő alatt sokat változik az ember – hiába hiszik egyesek azt, hogy a kamaszkor az utolsó korszak az ember életében, amikor változik, s a felnőtt megállapodik, személyisége, karaktere nem fejlődik. Gondoljunk csak bele, mi köze van 10 éves önmagunknak a 18 éves önmagunkhoz, 32 éves személyiségünknek a 40 éveshez, vagy a 60 évesnek a 68 esztendőshöz – utóbbi talán már a tepsiben fekszik a temetőben, de egy fesztivált szerencsére ez a veszély nem fenyeget. Tovább élhet, mint az ember. Mert ahogy volt első 100 éve a mozinak, úgy lesz második 100 éve is. Habár ez idővel talán áttevődik a nézőtérről a virtuális térbe, ahogy az idei TIFF egyes filmjei is hozzáférhetők voltak a netes felhasználók számára.

Nyolc év alatt sokat változik a világ. Az első TIFF idején, 2002-ben még floppy lemezre mentettük cikkeinket és nem pen drive-ra, laptop híján sorban álltunk a világ internet caféjaiban és a filmfesztiválok sajtóközpontjaiban a szabad komputerért, és nem volt létszükséglet, hogy a wi-fi jelei telítsék a levegőt. Emlékszem, a második fesztiválon hogyan mesélte a zsűrielnökösködő író, Barry Gifford (Lost Highway, A szellemek városa) barátja, Vinnie villás reggeli közben, hogy a hollywoodi sztárok most már injekcióval ránctalaníttatják az arcukat. Akkor hallottam először a botoxról. Le is írtam a szót, hogy utánanézzek. Ma már közhely (na, nem mintha e kiragadott részlet lenne a világ fejlődésének mércéje).

Nyolc év alatt sokat változik egy ország, egy város is. 2002 Kolozsvárjában még nyilvánvalóbb volt a szegénység, érezhetőbb az alacsony életszínvonal jelenléte (lehet, hogy most csak jobban rejtegetik?). Akkoriban tüntetőleg nem csupán a nemzeti zászlóval voltak fellobogózva az utcák, de még a szemeteskukák is a nemzeti trikolórban virítottak a magyarfóbiában szenvedő polgármester jóvoltából. Az egyik fogadáson Gheorghe Funar is megjelent. Inkább a helyiség másik végébe húzódtam. Nem volt kedvem kezet rázni vele. Most mondjam azt neki, amit mindenütt a világban? „Hello, I’m Laszlo from Hungary.” 2004-ben a választások gyűléseitől voltak hangosak az utcák a TIFF hetében. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Doktor Zsivágó David Lean-kreálta tüntetései közé cseperedtem volna.

A Győzelem/Victoria mozi eleinte ótvaros, lerobbant hely volt. Aztán gyönyörűen kililult – tetszik a színe. Közönség sem nagyon volt benne – az Edi című lengyel filmet például jó, ha hatodmagammal néztem végig, pedig az volt a hivatalos vetítése, a rendező jelenlétében.

Nyolc év alatt sokat változik egy „brand”. Ez igaz az TIFF-re is. A „hőskorban” még a Hotel Onyxban volt elszállásolva a maréknyi kis vendégsereg. Engem olyan lakosztályba helyeztek, amiben pompás kilátás nyílt a városra, s a fürdőszobában gombnyomásra buborékokat vetett a hatalmas kád (ott láttam először ilyet). Aztán az évek során végiglaktam a város mindenféle szállodáját. Tudorral Berlinben találkoztam először a European Film Awards 2001-es díjkiosztásán. Mondta, hogy jövőre rendez itt egy fesztivált. Fél év múlva megkaptam a meghívót. Ma már szinte minden belvárosi utcához, sarokhoz fűződik valamilyen élményem. Beszélgetéstöredékek, emlékfoszlányok, új ismeretségek, amik aztán más fesztiválokon, más országokban folytatódtak.

A szervezés

Tudomásom szerint (mert e hitemben eddig még senki sem cáfolt meg), én vagyok az egyetlen külföldi vendég, aki az összes TIFF-en jelen volt, minden egyes évben. A TIFF case study lehetne a kulturális menedzsmentet oktató szakon arra, hogyan kell felvirágoztatni egy fesztivált. A hely – egy nagy múltú helység belvárosa –, és a fesztiválközönség – amely javarészt fiatal egyetemistákból áll –, adja meg az atmoszférát. Az első évben még a Republicában volt a zárógála. Az összes szponzort felsorolták és mindet megtapsolták. Olyan volt, mint egy komcsi pártkongresszus. Három órán át tartott. Aztán – ha jól emlékszem – a harmadik évben áttették a díjkiosztást a patinás Nemzeti Színházba, és felgyorsították a ceremóniát.

Az évek során túrákat szerveztek a vendégeknek (fontos!), így jutottunk el Segesvárra, majd Nagyszebenbe, végül már ebédet is adtak (ez is fontos!). Full service. Bővült a fesztivál gárdája is, lett külön ember a külföldi sajtóval való kapcsolattartásra. Minden évben volt valami újítás, gyarapodás, gazdagodás. Az első katalógus is vékonyabb volt. Aztán 200 filmre hízott a program. Idén 240 filmet vetített a fesztivál. Egy filmfesztiválnak kutyakötelessége jól pozícionálnia magát, hogy megkülönböztethető legyen a nagy fesztiváldzsungelben. A versenyszekciót Mihai Chirilov okosan a fiatal filmesekre fókuszálta a kezdet kezdetétől. Aztán beindították a Romanian Days vetítéseit (ami idevonzotta a fesztiválok filmválogatóit).

Abból, hogy idén „csak” Wim Wenders volt az egyetlen illusztris név, kitűnik: a star power nehéz ügy. Márpedig világhíres arcokra van szüksége minden fesztiválnak, hogy figyelmet keltsen, médiafelületet generáljon és szponzorokat vonzzon magához. Nehéz nagy neveket elcsábítani Kelet-Európába. Meg általában bárhova. Filmfesztiválok ezrei próbálják magukhoz édesgetni a celebritásokat – az életműdíj önmagában már nem elég. Pénzt kell kínálni, meg ingyenes vásárlást egy butikban, vagy ékszert (ezért olyan gyakori, hogy smukk-márka egy-egy fesztivál szponzora). A TIFF-nek azért voltak jó skalpjai: Vanessa Redgrave, Todd Solondz, Lukas Moodysson, Barry Gifford, Franco Nero, Annie Girardot, Jason Priestley, Michael Radford stb.

A „román új hullám”

Sokat segített persze a TIFF nemzetközi rangjának emelésében, hogy időközben megjelent a porondon a fiatal román filmrendezők generációja, akiket nem lehetett nem észrevenni. A rendszerváltás után a klinikai halál állapotában lévő román filmgyártást 2005-ben ironikus módon éppen a Lăzărescu úr halála élesztette újjá, és annak cannes-i sikere (ha Cristi Puiu első filmjét, a 2001-es Zseton és betont nem számoljuk, amely első jele volt annak, hogy a román filmművészet éledezik). E filmes reneszánsz nélkül aligha lenne ekkora a nemzetközi filmkritikus/filmkészítő/filmproduceri közösség kíváncsisága Kolozsvár felé. Nem jönnének ilyen szép számban szakmabeliek a világ minden tájáról (idén 190 külföldi vendég látogatott el hivatalosan a TIFF-re).

2002-ben Cristian Mungiu első játékfilmje, az Occident végén úgy jöttem ki a vetítésről (az Arta moziból), hogy láttam egy jópofa kis cseh(!) filmet, amely továbbviszi Forman, Menzel, Chytilova örökségét. Álmodni sem mertem volna, hogy aki ezt a nem különösebben kiemelkedő filmet rendezte, valaha Arany Pálma-díjas teljesítményt lenne képes letenni az asztalra – méghozzá nagyon is megérdemelten! (Hiszen vannak érdemtelenül elnyert Arany Pálma-díjak is.) Az új román film másik jeles képviselőjével cannes-i sikerei előtt töltöttem egy egész napot vonaton, egy fesztiválra menet (az illető ugyanis utál repülőre ülni). Lehet, hogy hamar ítélek meg embereket, de belőle sem néztem ki azt a filmet, amely aztán levett a lábamról.

Van valami varázsa annak, hogy a román filmeket román közönséggel nézi meg az ide látogató külföldi. Hogy a Lăzărescu-filmet megbabonázva ültem végig három órán át a – hasonlóképp lelkes helyiekkel – zsúfolásig megtelt Republicában, az East of Bucharestet a helyiekkel röhögtem végig a Victoriában, azok mind felejthetetlen élmények maradnak. Jól döntöttem, hogy direkt nem Cannes-ban néztem meg őket. Régiónkban Karlovy Vary fesztiválja jár az élen, mérete, büdzséje, helyszíne és múltja miatt. Szarajevó is igyekszik. Varsó is. Moszkva pedig – hiába A-kategóriás rendezvény – önmagának él, meg a moszkvai elitnek. Magyarországnak is elférne egy TIFF. (Néhány éve részt vettem a székesfehérvári Alba Regia Filmfesztivál szervezésében, ami első alkalommal balul sült el, második alkalommal megfelelő színvonalúra sikeredett. Ha életben marad, a TIFF kistestvéreként, annak nyomában fejlődhetett volna.)

Utoljára akkor volt Kolozsvár a „mozitérképen”, amikor a Corvin filmgyárat működtető Janovics Jenő a némafilmgyártás úttörőjeként járt az élen 1914–18 táján. Kordával, Kertésszel, Várkonyi Mihállyal karöltve leelőzte Budapestet és Kelet-Európát. Tudor, Mihai és Rick elérték azt, ami 1918 óta nem sikerült: minden évben egy hétig Kolozsvár a filmvilág közepe. Maradjon is így.

(A cikkben található fotók a TIFF honlapján található archívumból származnak.)



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.