Paul Greengrass lehetetlennek tűnő küldetésre vállalkozott: politikailag tudatos filmet akart készíteni Irak amerikai megszállásról úgy, hogy közben egy kisebb afrikai ország éves költségvetését tapsolja el a Universal stúdió számlájára. Sikertelenségének oka nem tehetsége hiányában keresendő, hanem a választott téma kényességében és a feldolgozás bátortalanságában.

Matt Damon Miller őrvezetőt játssza, aki egy tömegpusztító fegyverek keresésére szakosodott osztagot vezet, ami azonban minden egyes bevetés alkalmával árnyékra vetődik, nyoma sincs a beígért veszélyes objektumoknak. Miller igazi amerikai, munkáját lelkiismeretesen végzi, éppen ezért nem hagyhatja szó nélkül az emberei életét veszélyeztető fiaskók sorozatát. Főnökei elhallgattatják, ám egy Irak-szakértő hírszerző tiszt feljánlja a segítségét, Miller pedig egy Magellán fedőnevű informátor után kezd el nyomozni a megosztott, szétbombázott országban, hogy a nyomok azután – minden meglepetés nélkül – éppen a hírszerzés embereihez vezessenek vissza. Olyan titokra derül így fény, aminek a kedves néző, amennyiben alapszinten követte a híreket, már évek óta birtokában van, így várnánk még egy slusszpoént, vagy valami erőteljes kritikát, akármit, ami az egyébként jó tempóban építkező, dinamikus akciófimről lemosná a keserű propaganda-ízt.

Hiába várunk, pedig Greengrass korábbi filmjei, a Véres vasárnap és a gyomorba markoló A United 93-as után helye lenne az odamondogatásnak. Mi, nézők is megkövetelnénk ezt, ha már egyszer a Bourne-filmek költségvetését és sztárját összeeresztik a valós eseményeket értő módon, intelligensen és hibátlan stílusban feldolgozó, eredetileg dokumentumfilmes rendezővel, Greengrass azonban stílusán kívül nem tud mást átmenteni korábbi filmjeiből. Ráadásul most még Dan Bradley, a Bourne-mozik vizuális orgazmussá fajuló akciójeleneteinek kaszkadőr-szakértője sem áll mellette, hogy legalább az üldözéses szekvenciák tegyék emlékezetessé legújabb alkotását.

A Zöld zóna dramaturgiája egyébként kísértetiesen emlékeztet a direktor két korábbi, Matt Damon nevével fémjelzett filmjének koreográfiájára: hősünknek be kell jutnia helyekre, információkat kell szereznie, találkozókat kell szerveznie, melyek csakhamar üldözéssé fajulnak. Hol ő üldöz, hol őt üldözik. Emellett nagyon tipikus a hangsáv használata is: a zene alapvetően ütőshangszerekre épül, melyek a jelenet dinamikájának megfelelően hol halkabban, hol hangosabban szólnak, ritmusukkal megpróbálva kiverni a néző fejéből a tényleges mondanivaló, állásfoglalás vagy tanulság keresésének még a gondolatát is. Elégedjünk meg azzal, hogy ez a hős egy teljesen átlagos amerikai, aki az Igazság keresésére indul, majd jól meg is találja. Megpróbálják elhallgattatni, de ő az Igazságot kijuttatja a Sajtónak (bizonyára a Keselyű három napja hatására), majd visszatér a Szolgálatba, hisz ő csak egy egyszerű katona, egyszerű célokkal, A bombák földjén tűzszerészeinek vérrokona, csak azok pszichózisai nélkül. Mintha Robert Redfordot küldenénk Irakba, toll helyett gépfegyverrel.

Természetesen azért tanulunk is valamit (főleg, ha a csillagos-sávos lobogó országából származunk): például nem biztos, hogy a demokrácia mindenhol kelendő árucikk, meg hogy minek avatkozunk olyan országok dolgába, amihez leginkább semmi közünk. Az izgalmas kérdés persze az lenne, hogy akkor mégis mi a fenét keresnek ott valójában az amerikai megszálló csapatok, azonban ezt a témát a film nem piszkálja, mint ahogy azt sem, hogy akkor végső soron ki hazudott a tömegpusztító fegyverek jelenlétéről. A film nagyon ügyesen lavíroz: mindent egyetlen hírszerző nyakába varr, mintha egyetlen ember állított volna valótlant, mintha Washington nem is tudott volna a stikliről, mindössze úgy járt el, ahogy az adott információk birtokában mind a saját, mind a világ biztonsága érdekében helyesnek tartotta. Minden bizonnyal így volt, az amerikai becsületen esett folt fikciós tisztítása megtörtént. Ha esetleg hiányérzetünk támadna, figyeljünk csak a dobokra, meg a robbanásokra, azok segítenek.

El kell ismerni, a 100 milliós büdzsé minden centje ott van a vásznon, a rendező háborús övezetekben szerzett tapasztalatainak köszönhetően hitelesnek tűnően építi fel az iraki hétköznapokat, azonban a teljes egészében amerikaiak által kontrollált zöld zóna határai mögött zajló abszurd jólétet éppen csak megvillantja, pedig a háborús övezetben a medence partján iszogató és bulizó fiatalok külön filmet érdemelnének. A politikai korrektség jegyében nincsenek igazi rossz irakiak sem, mindenki hazája érdekeit tartja szem előtt, elvezetve hősünket a felismerésig: hadseregének nincs semmi keresnivalója az országban. Valójában (a műfajnak egyáltalán nem kedvező módon) nincs is igazi gonosz a filmben, eltekintve az amnéziás ügynök kalandjaiból átmentett bárgyilkos-katonától, akit ugyancsak felülről irányítanak. A szálak egy töketlen kormányügynök kezében futnak össze, a megszállás mindössze az ő inkompetenciájának köszönhető. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a Zöld zóna abszurd politika- vagy média-kritikának készül, nem pedig politikai akció-thrillernek. Így azonban egyiknek sem elég: akciófilmnek nem elég szórakoztató, kritikának nem elég kritikus. Tisztességgel összerakott iparosmunka, melyet reméljük, izgalmasabb darabok követnek majd.