Miss Bond, a terminátor

Simon West: Tomb Raider / Lara Croft: Tomb Raider

Az 1996-os Mortal Kombat elnevezésű komputerjáték filmes adaptációja óta nyilvánvaló, hogy a filmgyártás témák, hősök után kutatva, az irodalom és a képregények kizsigerelését követően, a cyberterek virtuális lényeinek, az avatarok (játék)világának felfedezésével újabb kincsesbányára bukkant.

A komputerjátékok első számú női sztárja, őlédisége, Lara Croft (Angelina Jolie megformálásában) az idei nyáron libbent be a magyarországi mozikba, és bár a bájos régészlány hús-vér kiadását több millió rajongó felfokozott várakozása előzte meg, a film semmivel sem hozott többet egy, az átlagosnál gyengébbre sikeredett akciófilmnél.

A gond valószínűleg az alapanyaggal lehet – jóllehet Croft életrajzát a játékot gyártó cég a legapróbb részletekig kidolgozta (a hölgy Svájcban járt iskolába, a papája egy expedíció során eltűnt régész, Angliában lakik egy ősi kastélyban, AB a vércsoportja, 1968-as születésű stb.) mindez a játék jelenvaló akcióihoz képest (kincskeresés, lövöldözés, ügyességi feladatok) csupán tizedrangú információ. Az avatarnak hiába van múltja, élettörténete csak annyira érinti meg a nézőt, mintha egy címszavakban íródott amerikai típusú életrajzot olvasna – a múlt eseményei adatok, külsőségek, olyan attribútumok csupán, mint a Lara ruganyos combjaira feszülő sortocska, vagy elmaradhatatlan napszemüvege, dús, fonott, sötét haja.

A szuperhősök kettős személyiségével ellentétben (Superman, Batman, Pókember, sőt az az Indiana Jones, akit sokan Lara férfi alteregójának tekintenek) Croft egysíkú karakterével nehéz az azonosulás. Az előbbi ikonok mindig rendelkeznek sebezhető, emberi vonásokkal is, a történetben, a történetből kibontakozó, fejlődő, átalakuló, megrekedő emberi kapcsolatokkal, mindennapjaikban pedig igazi nyárspolgárok (Indie példának okáért, ha éppen nem egyiptomi sírokban verekszik meg az ellennel, békés egyetemi oktató, aki a nőkkel szemben már-már félénk férfi...). Croft azonban inkább egy James Bonddal vegyített Terminátor, akit külseje bár érzelmi viharokra predesztinálna, egysíkú és ingerszegény életet él: sem hagyományos értelemben vett barátok, sem szerelmek nem veszik körül, célját, a világ megmentését egy percig sem feledi, hullákkal szegélyezett útjáról holmi emóciók nem téríthetik el. A mozi szigorúan követi a számítógépes játék dramaturgiáját – Lara egzotikus vidékeken akcióból akcióba csöppen, hol Szibériában husky szánt kormányozva bukkan fel a mínusz ötven fokban, kigombolt kabátban, hol Kambodzsában a szerzetesek kedvenceként, narancssárga lebernyegbe bugyolálva láthatjuk viszont, esetleg lakhelyén számol le csini rövidnadrágjában a programozott robotokkal.

A számítógépes játékok varázsát, az interaktivitást azt, hogy az avatart irányíthatjuk, kalandjainak nehézségi fokát beállíthatjuk, hogy lényegében eggyé válhatunk vele, a mozi nem képes visszaadni. A filmet passzív nézőként szemlélve, sernmivel nem részesülünk több izgalomban, mint mikor azt vizslatjuk, hogy a szomszéd kamasz hogyan játszadozik a Tomb Raider legújabb verziójával. Hiába Jolie tökéletes alakja, a látványos helyszínek, a műgonddal kidolgozott kalandok és verekedések sora, Lara Croft egyelőre csak egy avatar mozgóképi variációja, akire a film várható folytatásaiban az a nehéz munka vár, hogy a szuperhősök népes táborában hiteles egyéniséggé váljon, hiszen azzal a hihetetlenül sivár érzelmi élettel, tökéletesen érdektelen, iróniamentes dumával, giccsbe hajló, az apa emlékével küszködő szenvelgéssel (a halott régészt Jolie valódi papája, a 70-es évek kiváló színésze Jon Voight játssza), amit a vásznon másfél óra leforgása alatt produkált, nem is annyira az inkák, mint a saját sírját ássa meg.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.