Sötétség a parketten


A/egy film meséje sohasem a hol volt, hol nem volttal kezdődik, hanem azzal, hogy a filmmel történik valami: vetítése közben a feleséged hármas ikreket szül, miközben a film, amit nézel egy meddő házaspár küszködéseiről szól, vagy… A valami, amitől a film mese lesz, sohasem a szemünk előtt, a vásznon történik, hanem a hátunk mögött. Például a bírósági tárgyaláson kialszik a kép, csak az angol szöveget halljuk, a közönség egyből létezni és mocorogni kezd, kiáltozik kétségbeesetten, hogy jelezze: baj van.1

Míg be nem léptem a képek közé, tudtam, hogy mióta kívánom megnézni ezt a filmet, aztán rájöttem, hogy ennek a várakozásnak nem volt ideje, öröktől fogva létezett bennem. A sötétben táncoló nő végre itt volt előttem, karnyújtásnyinál közelebb, kócos haja az arcomat simogatta. És a sötétség is egyszer csak megjelent a vásznon, de a tánc csak utána következett. Ennek a sötétségnek hangja volt, erősen vádoló, tárgyalás volt. Nyilvános és kérlelhetetlen, ahol a halandók bűne megméretett. A film persze ment tovább, a képek pörögtek, a szememet sem kellett kinyitnom, láttam az Ellenséget, aki részeg vigyorával, ingadozó lépteivel számon kéri tőlem, hogy miért követelőzök; szemembe okádja a hazugságait, amit igen, én butuska elhiszek. Angyalok közt élek, a ritmus a lélegzetem, hova számoljak az aljassággal, amit akarva sem tudnék elkövetni? A képeken megjelenik a némber, aki a háttérben kacag, miközben a kedves párja lábamhoz esve esküdözik, hogy tudja az életemet, és szán. Látta – látta az angyalaimat, látta őket éhen halni? Ki láthatja ép szemmel a vakságot? Ki veszi le a botladozó válláról a terhet, ki viszi át...? Az a pénz az enyém, ordítottam, és megfojtottam. Tudja az életemet: utolsó garasaimat morzsákban számoltam, és ő meglopott. A körmömmel vájt sírjában is átkozott legyen – ó, Uram, zárd be az átkot ajkamon.

Folytak tovább a képek, mint az álom – minden film álom, kényelmes páholyból nézzük. Ő is úgy álmodott ébren és vakon, mint mi a vászon előtt. Az álom, amely könnyekből született és könnyekbe fúl, mindennap folytatódik, és a butuska, mindenkinek kiszolgáltatott nő hiába üvöltözné, hogy hol az az asszony, aki vaknak szült bele ebbe a világba (tartóztass, Uram, a káromlástól!). Björknek ott a hangja, és az angyalok egyszerre táncolni kezdenek, de az én üvöltésem csak fülsértő sípolás lenne, nyomában zúduló kövekkel. Ő, e nem selyma Selma szerény volt, és nem lázadozott. Ó, mikor szültél, mért adtál a magány mellé a szerénység helyett gőgöt? A napok meg vannak számolva, mint a pénz. Faggatom a Gondviselést minden reggel: miért faragott ilyenre, ha vak vagyok erre a világra; mikor fogja a hóhér megszappanozni a kötelet, hogy a nyakamba vesse? Vagy mikor bízhatom megint magam az időre, mikor nem fogok félni többet az emberektől, a legjobb barátaimtól?

A tárgyalás folytatódott, és kimondták a halálos ítéletet rám. Ezután delírium volt egészen az utolsó pillanatig. Mikor a csapóajtó kinyílt alattam, a hattyú utolsó dala megszakadt, a fények lassan kigyúltak, mi visszaébredtünk a valóságba, és már csak emlékezünk, hogy álmunkban egy film vak táncosai voltunk, és küszködtünk e szép világ látásáért. Hazamehetünk. Miről szólt a film? És miről a kifeketedett tárgyalás. Miért is ítéltek halálra, mi volt a vád? Ki vagyok én most már? Talán ha valóban én játszhattam volna, az sem segítene. Hisz azért akartam filmet nézni, hogy két órára kitépjem magam a szörny fojtogató kezei közül, és az a sötétben csak még jobban rám fonódott. Nem, a Léthe nem a vásznon csorog. Nem Björköt siratjuk, csak magunkat, nem az elénk, hanem a belénk hasított tükör fáj.

De profundis.

Ismeretlen táncos a XXI. századból


1 2001. október 23-án a kolozsvári Művész moziban Lars von Trier Dancer in the Dark (Táncos a sötétben) című filmjének esti vetítésén kialudt a kép a tárgyalás jelenete alatt; a film az ítélet kihirdetésével folytatódott.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.