Antigoné. Antifilm.

Fiatal erdélyi filmesek premierje Kolozsváron

2010. június 18-a immár végleg beírta magát a jeles napok közé: ez az első erdélyi önreflexív antik-drámaadaptáció, kísérleti improvizációs dokumentum-játékfilm-szatíra, az Antigoné kolozsvári bemutatójának napja. Jakab-Benke Nándor, Oláh-Badi Levente és Zágoni Bálint erdélyi filmes valóságról készített skicce kicsit bőmellényű, kicsit felületes, kicsit öncélú, de a miénk. Hiányos, mégis hiánypótló mű. Erdélynek nem volt még önreflexív játékfilmje.

A kuriózumra kiéheztetett közönség eleinte még egyenként válthatott jegyet a Győzelem mozi jegypénztáránál, ám később már csak ötösével csoportosulva, azzal az indoklással, hogy elfogytak az 1 lejes piros papírfecnik. A 2 lejes belépő úgy látszik, felkészületlenül érte a mozit jegyállományilag, az ár övön aluli ütés volt (értsd: alacsony). A film is megéri a pénzét, de erről később. Szóval eljöttek barátok és üzletfelek, barátok barátai, és üzletfelek üzletfelei, hogy jelenlétükkel megpecsételjék a vetítés jelentőségét. A film producere, Zágoni Bálint kérdőívet osztogatott a bejáratnál – így könnyű, gondoltam, most jól kifaggatják a közönséget, aztán legközelebb minden kívánságát teljesítve leveszik a lábáról.

Odabent azonban, néhány nem-szabványos snitt után már azt gondoltam, hogy a film alkotóinak valószínűleg a következő alkalommal sem áll majd szándékában tejbepapival kényeztetni a nézőket, mert az nem lenne fair, ha most arról keserg, hogy hogyan nem lehet Erdélyben filmet csinálni. (Vagy tényleg mi, a közönség volnánk az utolsó fűcsomó, akinek a véleményébe kapaszkodni lehet?) A kakasülőről fel-feltörő kukorékoló nevetés, a bennfentesek összekuncogása otthonossá tette a mozitermet, amely egyedül a filmfesztiválok idején telik meg ennyire. Erdélyben, filmet, együtt: kiváltság ez, kérem, nem átok!

Amilyen filmesen-szépen kezdődik a film, olyan performance-esetlegességgel zárul. Az első snittben Mahler V. szimfóniája és a tógában szónokoló szereplők együttese A megvetést (Godard) idézi erőteljesen. Nem véletlen, hogy az a film is egy antik történet újraértelmezésére kínál lehetőséget, és ennek a kísérletnek a kimenetelét beszéli el. Az Antigoné stábja és a történet maga azonban semmilyen összefüggést nem mutat egymással. Talán ez hiányzik.

Az utolsó snittet már a házivideók keresetlensége és technikai kezdetlegessége határozza meg, és ami e két snitt között történik, tanulságos mind a tükrözötteket, mind a tükrözőt illetően. Úgy érzem, a film olyankor válik vontatottá, amikor a mesélésből a felsorolásba billen át. Ott, ahol végre „tettlegességre” is sor kerül – elejét veszi a forgatás, velünk pedig a teljesség igényével szándékoznak tudatni, hogy mennyi akadály gördülhet egy szegény filmkészítő útjába. Amíg ezek az események egymást fedik, egymásból indulnak ki, nincs baj, de amikor már rutinosan következnek egymás után, egyszercsak kimerülnek, és abba a gyanúba keverednek, hogy egyetlen céljuk a nagyjátékfilm-hossz beteljesítése. Néha már-már az a néző érzése, hogy egy szalagra rögzített diákcsínyt lát, amelynek legnagyobb hatása és ereje egyszeriségében és megismételhetetlenségében rejlik. A helyzetkomikum ott és akkor, itt és most hat, de vajon megáll-e a lábán az idő ítélőszéke előtt is?

Utólag szinte rekonstruálhatatlan az a két mondat, ami összesen elhangzik Szophoklész drámájából. Merthogy korántsem a mit, hanem a hogyan (nem) itt a fontos. A rendező elmondása szerint a forgatókönyvből egyedül a szophoklészi sorok nem estek át az improvizáció átformáló, és felfrissítő hatásán. Nehézkességük evidenssé teszi, hogy káromkodásból könnyebb katedrálist építeni, mint egy antik tragédiát aktualizálni. A film talán legjobb és legrétegeltebb jelenete, amikor a producer, a rendező és az asszisztense (il buono, il brutto, il cattivo) a főszerepre megfelelő színész után kutatnak emlékezetükben és mobiltelefonjuk névjegyzékében, eközben pedig egyre fújtatva, egyre elszántabban másszák meg a kolozsvári Fellegvár lépcsőit.

Mert mi a film, ha nem a filmes fellegvára, melynek megmászásától mégis fizikai rosszullét környékezi? A Kreónt játszó Debreczi Kálmán már-már szophoklészi bölcsességgel rukkol elő a fokozódó helyzet magaslatán: „s különben is azért vagyunk, mert emberek vagyunk, tévedhetünk”. A rendező sem marad el mögötte: „az egész nap egy nagy cigiszünet volt”, nyomában pedig asszisztense igyekszik: „tézis, antitézis, szintézis!”, de az operatőr sem kevésbé bölcs ember: „filmből nem lehet megélni”. Színészileg pedig (a két hivatásos színészt leszámítva, akiknek az alakítása szintén élvezhető) újra bizonyítottak az amatőrök. Hátha frissessége, a karakterek hitelessége lesz az, ami a filmet konzerválja!

Talán nem veszítettünk semmit azzal, hogy nem született meg a filmbéli Antigoné reloaded. Itt áll helyette werkfilmje, problematikája pedig imígyen lett aktualizálva: görög eszmény helyett erdélyi kudarc. És olyan, amilyen a másik nem lehetett volna: öniróniájával kedvre derít.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.