Nesze semmi, fogd meg jól

Doug Liman: Jumper / Hipervándor

Az emberfeletti hősök történetei a mainstream alkotásokban a nyálcsorgatásra építenek: a néző másfél órán keresztül azonosul a hőssel, általa látja azokat a dolgokat, amiket egyébként nem láthat, megteszi, látja megvalósulni azt, amit nem tehet meg. A Jumper című produkció ezt már a castingnál elbukta.

„Valaha normális ember voltam. Egy olyan csávó, mint ti...” – mondja a főhős, miután gyorsan elmeséli egy átlagos napját: kávé Párizsban, piramisnézés, lengyel csaj telefonszámának megszerzése, majd NBA-döntő még vacsora előtt. Ezzel a captatio benevolantieae-vel indít a Jumper című film, és miközben meghatva elrebegjük a „csókoltatjuk a kedves mamádat” mondatot, több gondolat is végigugrál (haha) az agyunkon.

Egyrészt kicsit tétován megemeljük képzeletbeli kalapunkat a fordító előtt a Hipervándor magyarításért, és immár sokadjára nyugtázzuk, hogy világhatalom vagyunk a hülye filmcím-fordításokban, annak ellenére, hogy az Ugráló cím tényleg csak a Tapsi Hapsi-közönség kemény magját vonzotta volna a mozikba. Másrészt nosztalgiával tekintünk vissza azokra a daliás időkre, melyekről a legendák mesélnek: mikor a filmipar irányításába nem evilági erők is beleszóltak, nevezetesen az első Csillagok háborúja-széria átkára, mely gondoskodott róla, hogy Harrison Ford kivételével a többi színész soha fontosabb film közelébe se kerüljön. A Jumper kb. tizenharmadik percében azonban fel is lélegezhetünk, hogy az újabb sorozatba az ifjú Darth Vadert alakító Hayden Christensen se került be, hanem nagy ugrásokkal (ismét haha) tart a jól megérdemelt süllyesztő felé. (Egyébként a Vader-alakítás nem lett volna rossz, csak sokkal előbb, a legelején a fejére kellett volna tenni a vödröt.) A Jumper ugyanis, fájdalom, elég gyenge. Újrafogalmazom: A Jumper ugyanis fájdalom. Pont.

A szabadalmaztatott hollywoodi történetpótló mesterséges anyag aktuális formájának rövid leírása: a főhős teleportálásra képes, csak úgy izomból, nem kell hozzá Scotty vagy bármiféle technológiai segítség. Gyors bankrablás után a fiatal milliomosok gondatlan életét éli (ezzel, gondolom, bármelyik olvasóm könnyen tud azonosulni), kedvére ugrál a legegzotikusabb helyekre, mígnem feltűnnek a Samuel Jackson vezette Palatinusok, akiknek az a dolguk, hogy a teleportálni képes embereket holmi homályos vallási fanatizmus apropóján kiirtsák. Film főhősét aztán nem sikerül. Ennyi.

A szuperhősöket nem véletlenül asszociáljuk a képregény médiumával: az egész műfaj keresztapja, Superman képregényben debütált, és bár én vagyok a legnagyobb képregényrajongója egész Alsóboldogfalvának, igazat kell adnom a jó doktor Fredric Werthamnek, aki a Seduction of the Innocent című könyvében leszögezte, hogy a képregény az ifjúság agymosásának eszköze. Nem hiszem ugyan, hogy erőszakra serkentene, hiszen egy amőbánál picit okosabb fogyasztó és jövendőbeli szavazópolgár meg tudja különböztetni a fikciót (Tomra ráesik a 16 tonnás üllővas, mire kis piros dudor nő a fejére, amit egy ujjal visszanyom) a valóságtól (a szomszéd Tamásra ráesik egy 1.6 kilós tégla és a másfél méteres pépes agy-vértócsában cuppogva szétgurulnak a szemei), de egyfajta kulturális mintát, ideált mutat meg, mint a mesék általában, a hősök viselkedésmintákat népszerűsítenek és ezt a szülők meg egyéb nagytestvérek mindig is manipulációra használták. (Pl. a Holle anyóból megtudjuk, hogy a szipirtyóknak engedelmeskedni kell, a három kismalacból pedig azt, hogy a malacok irtó köcsögök. Ugye nem csak nekem tűnt fel a párhuzam az említett mese és egy hagyományos disznóvágás momentumai között?)

Így van ez a szuperhősökkel is, akikké válni minden hímnemű kamasz vágyálma, repülni, falon járni (figyelem, nem falra mászni!), hálóhintázni, vagy mint ebben a filmben, szempillantás alatt bárhova teleportálni. Lassan kezdem elfogadni, hogy nekem talán már soha nem jelentkeznek a mutáns szuperképességeim (Alsóboldogfalván az átlagosnál ritkább a nukleárishulladék-pocsolya, amiben meghemperedhetnék), de azok az emberek, akik képesek négyévente ugyanazokra a pöcsökre vagy kópiáikra szavazni, vagy olyan dezodort vásárolni, amelyik Teréz anyát is szadomazó-dominává változtatná, azok valószínűleg még mindig várják, hogy egyszer csak valami csoda következtében gazdagok, fiatalok és szépek lesznek, zéró munkával. Nos, nekik el lehet adni az ilyen filmeket is, amikkel nem az irreális alaphelyzet és a hihetetlen események a baj (tehát nem a műfaj), hiszen ismerünk nagyon okos sci-fiket és fantasyket, hanem az, hogy a látványos parasztvakításokon túl még a saját maguknak felállított szabályokat sem tisztelik, illetve talán nem is tartják szükségesnek azokat.

Az emberfeletti hősök történetei a mainstream alkotásokban a nyálcsorgatásra építenek, a néző másfél órán keresztül azonosul a hőssel, általa látja azokat a dolgokat, amiket egyébként nem láthat, megteszi, látja megvalósulni azt, amit nem tehet meg. A Jumper című produkció ezt már a castingnál elbukta, hiszen az egész film legjobb alakításai: 1 – a három másodpercig látszó pasas a londoni bárban, hátul, sörrel a kezében, 2 – Samuel L. Jackson hülye haja, 3 – a Big Ben órája. Ebben a sorrendben.

Továbbá ahhoz, hogy a nyálcsorgatás ne akkor következzék be, mikor elszundítunk, egy logikusan felépített történet se ártana, ez a film pedig a hamar unalmassá váló effekteken kívül ilyesmivel nem kényeztet. Még a hipervándorok (na, mégiscsak leírtam másodjára) és a Palatinusok ellenségeskedése sincs megmagyarázva, pedig elvileg ez a cselekmény (hahaha) mozgatórugója, a szereplők üresek, komoly írói és színészi teljesítmény kellene ahoz, hogy legalább a sablonosságig felnőjenek.

Azoknak ajánlom a filmet, akiknek amúgy is mindig csorog a nyáluk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.