Életízű képek kellenek

Beszélgetés Kacsó Sándor operatőr-rendezővel

Kacsó Sándor neve, legalábbis a magyar tévénézők számára nem ismeretlen, hiszen ő az egyik „szülőatyja” a több, mint egy évtizede működő „új” bukaresti magyar adás ifjúsági rovatának, az Ébresztőnek. Azt viszont kevesebben tudják, hogy nevét már jegyzik a romániai és magyarországi filmes világban is. Legutóbbi filmjével, a Bogdan az utcán cíművel több díjat nyert itthon és külföldön is.

Van egy mérnöki diplomád, nemsokára lesz egy operatőri diplomád is. Úgy tudom, dolgoztál mérnökként is, de hogyan kezdődött ez a más irányú érdeklődésed?

‘90 után, amikor alapvetően mérnök voltam, és romániai magyar, úgy éreztem, tenni kellene valamit azért, hogy a romániai magyarság egy magyar tévéműsort láthasson. Amit tudtam, azt meg is próbáltam megtenni, műszaki tudásomat, családi hátteremet felhasználva. Édesanyám révén szinte az egész erdélyi irodalmi értelmiséget ismertem, mivel ő a Kriterion kiadónál szerkesztőként dolgozott. Így Sütőt, Kányádit, Bálint Tibort szinte kisgyermek korom óta ismerem, és később, mikor elkezdtünk tévézni, ez gyakran nagy segítséget jelentett. Bár mérnökként kezdtem, én inkább tévésnek tartanám magam, mert az utóbbi tizenkét évben megtanultam ezt a szakmát, úgy érzem otthonosan mozgok benne. Valamikor hivatalosan riporter is voltam a román tévénél, utána szerkesztő, majd rovatszerkesztő („realizator de emisiuni”), most meg főmunkatárs vagyok, ez a hivatalos címem.

Hogyan kezdődött egész pontosan a televíziós pályafutásod?

Úgy, hogy 1990 elején újraindult a bukaresti magyar adás, oda kerestek embereket. Boros Zoltán családi ismerősünk volt, és egyszercsak felhívtak, hogy két kábelt össze kell dugni, és egy Barozda lemezről le kellene másolni valamit, zenei aláfestésnek. Bevittek a televízióba, akkor ott még katonák voltak, mai nevükön „antiterror egységek”, és ott talátam magam egy stúdiószerűségben, kezembe nyomtak három nagy szalagot, az MTV külpolitikai magazinjainak, a Panorámának a Tőkés Lászlóról szóló adásait. Ezeket kellett megnéznem, hogy az első adásba be lehessen valamit tenni – akkor még szerkesztőség sem volt, felvételek sem voltak. Én akkor meg is néztem, azt hiszem még mindig megvannak a jegyzeteim azokról a műsorokról.

Az volt az első szerkesztésed…

Igen, ha annak lehet nevezni. Kiírtam ezt-azt, majd elküldtek a vágóba, ahol jobban tudták, mit kell csinálni, mert nekem fogalmam sem volt. Így a vágó megtanított, hogyan kell az egészet sorba tenni, közé vágóképet, és ami összeállt, az adásba is ment. Mivel végzettségem szerint elektromérnök vagyok, sőt az egyetemen is televíziós szakra specializálódtam, azt tudtam és tudom még ma is, hogy mit jelent a televíziózás technikai értelemben. Annak idején még számítógépeket is terveztem, építettem. Ott a stúdióban otthon éreztem magam, ha nem is szakmailag, hanem műszakilag. Volt ott néhány saját fejlesztésű feliratozógép, odaültem melléjük, mert valamelyest értettem a kezelésükhöz. Lassanként feliratozó lettem, felvételvezető, adástitkár, aztán elkezdtek jönni a VHS, SVHS kamerák, a vágógépek. Ezeknek a használati utasításait én olvastam el angolul, és elmagyaráztam a profi operatőröknek, akik már 20-25 éve dolgoztak filmre, hogy ahhoz a képhez, amit ők meg akarnak mutatni, milyen gombot kell megnyomni. Megtanultam a vágást is és azt, hogy milyen kell lennie egy jó képnek.

Jelen pillanatban mit szeretsz a legjobban csinálni? Szerkeszteni, filmezni, vágni?

Még mindig filmezni szeretek a leginkább, bár ez jelenleg csak inkább hobbi lehet, mert mindig műsorokat kérnek tőlem, szerkesztést, ötleteket, szervezést. Sok minden kell ahhoz, hogy az ember jó operatőr legyen, vannak nálam sokkal jobbak a környéken. A jó operatőrséghez kell egy alapvető szakmai, technikai tudás, mert ha ez nincs meg, az ember görcsöl, hogy megy vagy nem megy, sikerül vagy sem, de mindenképpen kell egy veleszületett tehetség is. Rengeteg mindent pótol a tapasztalat, főleg a tévés szakmában, híradóknál, dokumentumfilmeknél is, de tévé-esszéknél több tehetség kell.

Te melyik csoportba tartozol?

Én inkább az elsőbe, tapasztalat most már van. Néha elnézem a régi felvételeimet és szinte elborzadok, hogyan filmeztem akkor. Ennek ellenére érdekes, hogy akkor sokkal többen néztek minket, sokkal nagyobb sikere volt az egésznek, sőt, sokkal nagyobb elégtétel is volt, mert volt visszajelzés. '90-től '94-95-ig, amíg meg nem jelentek a magyar műholdas televíziók, adásba ment évente több száz perc, amit én filmeztem, aki soha nem tanultam/tanulhattam ezt a szakmát… Más ember készül gyerekkorától, megigézve, filmtörténetet tanulmányoz, elvégzi az 5-6 éves egyetemet, még segédoperatőrösködik valaki mellett, és aztán örülhet, ha egy-két riportja, filmecskéje adásba kerül…

Az első ifjúsági adás, az Ébresztő is a te nevedhez fűződik, születésétől fogva.

1991 elején összeültünk néhányan a szerkesztőségben, hogy kellene valamit csinálni. A fő mozgatórugó Könczei Csilla volt, aki pár hónapig ott dolgozott a szerkesztőségben. Vele és Schneider Tibivel beosztottuk egymást, hogy ki mivel foglalkozzon. Azt találtuk ki, hogy minden adás szóljon egy városról, az ottani ifjúsági életről. Az első természetesen Temesvár volt, mert onnan indultak el a változások, Tibi és Csilla csináltak is pár érdekes anyagot, mindenféle mozgalom indult el ott akkoriban. A második Vásárhely lett volna, de oda már el sem jutottunk, mert jöttek a témák sorban, egymás után. Meg aztán kellett bemondókat keresni, és szórakoztatóbb dolgokat, zenét stb. Annak idején mindig magyarországi klippeket használtunk, azok voltak kéznél, itt még nem igazán tudtuk ilyesmit gyártani, nem volt rá kapacitás, bár zenei együttesek akkor már voltak. Ebben a szakmában nagyon sokat számít a szervezés, a tévézésnek kb. 70-80%-át ez teszi ki. Hogy irányítva legyenek a dolgok, a stábok összeálljanak, mert egyedül képtelenség mindent megcsinálni.

Melyik volt az első olyan anyagod, amelyik nem kimondottan televíziós volt, hanem valamivel másabb, kísérletezőbb?

Ezek akkor kezdtek feltűnni, amikor a feleségem, Bartha Ági bejutott a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetemre rendezőnek, és ott különböző kreatív feladatokat kaptak, én pedig besegítettem a képi megvalósításba, pl. egy festményről háromperces anyagot csinálni, ezek érdekes játékok voltak. Hatással volt rám Mráz Feri is, aki kollegánk volt a magyar adásnál, neki voltak olyan próbálkozásai, hogy a megszokott ankétokat, riportokat felfrissítse, érdekesebbé tegye. Többször is dolgoztunk együtt, Ferkó nagyon jól filmezett, és jó meglátásai, ötletei voltak. Be is küldözgettük Győrbe, a Mediawave-re az anyagainkat, ahova beküldték a szerkesztőségből a „nagy öregek” (Simonffy Kati, Boros) is a jól „megcsinált” filmeket, esszéket, de történetesen a mieinket válogatták be, mert olyan életízűnek tűntek.

Jó dolog volt annak idején, hogy az Ébresztő megpróbált humort vinni a nagy mély- és búsmagyar adásokba, sőt ezt nemcsak mi értékeltük, hanem pl. az EMKÉ-sek is, Dávid Gyula és Kötő József, akik 1992-ben, az első EMKE díjkiosztó ünnepségen az Ébresztő szerkesztőjének adtak tévés díjat, ami nagy dolog volt. A „nagy öregek” csak úgy kapkodtak levegő után. De éppen ez volt az indoklás, hogy az új felfogást akarták díjazni. Sikeresek voltak egy ideig a politikai paródiáink, bár eleinte ezzel is voltak problémáink, de aztán megszokták a mi erdélyi politikusaink, mert jórészt csak az RMDSZ-t lehetett jól kifigurázni. Egy idő után már valósággal hiányolták, ha valakit nem figuráztunk ki, akkor megsértődött, hogy őt miért hanyagoljuk?

Térjünk rá a filmjeidre. Melyik áll legközelebb hozzád?

A Csavarkodás, animációs filmecske, egy olyan gyakorlat volt, amit azelőtt soha nem csináltam, ki kellett találni, és összehozni. Megpróbáltam humorosabban felfogni, és úgy megcsinálni.

Nem egy nagy, mély mondanivalójú filmet említettél most…

Nem. Ilyenkor két dolog van, az ember vagy azt csinál, amit nagyon szeret és akkor nem érdekli, hogy mit szólnak hozzá, a másik pedig az, hogy megpróbálsz kissé alkalmazkodni a piaci követelményekhez, legalábbis ami a néző befogadókészségét illeti. A kettő között szerintem léteznie kell egyfajta kompromisszumnak, normális, hogy megpróbálok olyant csinálni, ami az én ízlésemnek és értékszemléletemnek is megfelel, de ugyanakkor megpróbálok legalább a baráti körömnek nyújtani valamit ezen keresztül, mert mindenkinek azért mégsem lehet. A nézői rétegek annyira heterogének, hogy nem lehet mindenkihez szólni.

De nem is kell…

Nem is kell, bár visszatérve a magyar adáshoz, az is megpróbált mindenkihez szólni. Most már nincs akkora nézőtáborunk, de ami még van, az is nagyon heterogén, a falusiaktól kezdve, akik nem fogják a Dunát, az értelmiségiekig, akik megszokták, még nézik, mert lehet, hogy ők nem kapják meg a helyi jellegű információt a magyar csatornáktól. Aztán még kik a nézőink? Azok, akik otthon vannak délután 4 és fél 6 között.

Legutóbbi filmedben, a Bogdan az utcán címűben egy román utcagyerek néhány napját mutatod be, nem tragikusan, de mégis érzékenyen. Mi a háttértörténete a filmnek?

Egy német televíziós stáb jött forgatni Bukarestbe az utcagyerekekről, és én is tagja voltam a csoportnak. Már akkor feltűnt nekem, hogy ez a gyerek megér egy külön filmet. Ez egy másik társadalom, ahol más törvények szerint élnek. A nagyobbak, a „főnökök” betanítják a kicsiket, mit és mikor kell mondani. És azonkívül az alapítványok is rájöttek, hogy nekik is a nagyobbakkal kell dolgozni, alkalmazták őket munkakönyvvel, mert ők tudnak igazából hatni kisebb társaikra. Forgatáskor hiába is indulsz el egyedül, mert ha nem kísér el valaki, akinek tekintélye van, képtelenség dolgozni. Lerohannak, bemásznak a képbe, ráncigálnak, kéregetnek.

Emberileg milyen hatással volt rád a forgatás és az utómunkák?

Azért volt rám hatással akkor a dolog, mert abban az évben, 2000-ben született meg kisfiam Péter, és kissé érzékenyebb voltam, mert mikor saját gyereked van, kissé másképp látod a dolgokat. Beindult a fantáziám, hogy ha az én gyerekem ilyen helyzetben lenne…Ugyanakkor Bogdan kimondottan értelmes kisfiú volt, de annyira, hogy már-már üzletembernek is nevezhetném. Adott pillanatban már ő szervezte a filmezést, hogy mikor mit kell csinálni. Szerintem ha másabb körülmények közé kerülhetne, nagy jövő várhatna rá. Talán még nincs teljesen elveszve a dolog. Ezek a gyerekek egész egyszerűen kalandvágyóak. Bogdannak még két testvére ugyanígy csatangolt az utcán. Vele többet nem találkoztam, de az egyik öccsével igen, még jóval azután is.

Ha ma vagy holnap valaki azt mondaná, hogy finanszíroz, milyen filmet csinálnál?

Ilyen valaki már van Durst György személyében, aki a vásárhelyi díjazáson felajánlott egy félmillió forintnyi filmezési támogatást. Bár most egészen más dolgokkal foglalkozom, szívem szerint kísérleti és kisjátékfilmeket készítenék, mert riportokat csinál éppen eleget az ember a munkahelyén, dokumentumfilmekre meg nem igazán van pénz és idő. Mostanában majdnem mindenki videóra dolgozik, a legutóbbi román film, a Noro is így készült. Ilyenszerű kísérletezgetést én is el tudnék képzelni…

Meddig lehet, meddig kell csinálni a televíziós szakmát?

Ameddig szükség van rá – legalábbis így indultunk '90 elején. A tévézésnek tulajdonképpen információról kellene szólnia. Bár sok kollegával volt emiatt vitám, én mindig azt tartottam, hogy a tévés újságírónak is, mint minden újságírónak, egyszerűen be kell mutatnia a dolgokat, pártatlanul, minden oldalról, kommentárok és szuggerálás nélkül, hagyva a nézőt, hogy gondolkozzon és döntsön. Persze Romániában, erdélyi magyar filmesként ez nem olyan egyszerű. Jó érzés, mikor a nyugati stábokkal dolgozva, utólag visszaszólnak, hogy akkor legközelebb is velem dolgoznának. Nem tartom magam művésznek, nincsenek nagyon szép képeim, de most már talán nem is erre van szükség. Életízű képek kellenek, és ez itt nálunk szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre még megvan.

Milyen jövőt látsz a televíziózásban, a magyar adások készítésében?

Lassanként az internetnek van jövője csak, és az internetes tévéadásoknak. Rohamosan fejlődnek, változnak a dolgok. 10 évvel ezelőtt Bukarestben kellett lennie a magyar szerkesztőségnek, mert máshol nem volt rá technikai feltétel, de lassan el fog költüzni innen, még ha ez inkább politikai döntés is lesz, de logikusan és a piacgazdaságot tekintve sem normális, hogy Bukarestből menjen az ember anyagokat készíteni Erdélybe. Inkább legyen ott a központ.

Elégedett vagy-e magaddal, az életeddel, a körülötted zajló dolgokkal?

Alapjában véve elégedett vagyok. Szakmailag talán jó lenne több kihívás, szívesen kipróbálnék új dolgokat is. Aztán nagyon hiányoznak a visszajelzések arról, amit csinálunk. Fontos ez is, de a legjobb dolog az, hogy a gyerekem egészséges, jól megvan, nődögél és így tovább…



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.