Buster és az Abszur-dum

avagy értjük, de nem is értjük (vagy mégis?)

Adva van a tétel: a Buster Keaton-féle burleszk és az abszurd egy pontban találkozik. Jelen írás e tétel „bizonyításáról” szól, amúgy amatőr módra, hiszen nem mondhatom, hogy erős oldalam lenne a matematika, meg egyáltalán bármiféle bizonyítás. Ezért úgy gondoltam, segítségül hívok négy szellemet: három nagy B-ét (értsd, Buster, Bergson, Beckett), no meg a jómagamét, amely csak azért keveredett eme illusztris társaságba – még negyedik kerékként ugyan –, mert semmiképp sem szabadulhatok tőle (lásd alább).

Pro-lógus

Mottó: Delet üt az óra, de még nincsen minden rendben. (Inzert A hajó című filmből)

Egyfajta kártyaparti bontakozik ki tehát, ahol a játékosok mondataikkal sorra egymásra tromfolnak, természetesen barátságos módon, a győzelem legcsekélyebb vágya nélkül. A pókerarcú Keaton – aki úgy jelenik meg a játékban, mint annak idején a Sunset Boulevard kártyaasztalánál – az egyetlen, aki hallgat: néma, akár a filmjei.1 De persze ránk ver, naná hogy, hiszen „négyünk” közül ő az egyetlen, aki mindig egy lépéssel előttünk, és önmaga előtt jár. Ilyen háttérrel nem hiszem, hogy utamat állhatná bármi akadály. A cél pedig, horribile dictu, a tetszés. A nyájas olvasótól csak azt kérem, amit annak idején Az Epilógus Prosperója: mindezért „nekem is megbocsássatok.”

Epi-lógus

Mottó: És léteznek másfajta fotográfusok is. (Inzert A filmoperatőr című filmből)

„Történt, hogy 1966-ban Samuel Beckett, az abszurd nagymestere úgy gondolta, eljött az ideje, hogy feneketlen katlanként tátongó világát mozgóképileg is megjelenítse. Fogta hát a kezét, és írt vele egy forgatókönyvet, amelynek a nagyon találó Film címet adta. Hogy, hogy nem, mellé szegődött egy filmrendező, Alan Schneider nevezetű, és immár úgy tűnt, semmi akadálya, hogy Beckett filmes (láz)álma megvalósuljon. Illetve mégis volt egy bökkenő, mégpedig az, hogy ki is játssza el a huszonkét perces alkotás főszerepét. Mert az mindenki számára világos volt, hogy nem jöhet szóba akárki. Egy olyan figurára volt szükség, akin az abszurd ancúg úgy áll, mintha csak ráöntötték volna. És ekkor lépett a képbe a némafilm korszakának akkorra kissé elfelejtett óriása, a mosolytalan Buster Keaton, akinek méltó hattyúdala volt ez a produkció, hiszen életének 71-ik, és egyben utolsó évét taposta. A kissé „zűrkavaros” cselekmény egy különös üldözési históriát beszél el. Adott egy korosodó férfiú, aki váratlanul rádöbben, hogy valaki követi. A követőt azonban nem látni, maga a kamera válik állandóan figyelő szemmé. A férfiú természetesen igyekszik elmenekülni követője elől, ám a figyelő szem árnyként követi mindenüvé. A film végén aztán (ellen)fény derül az üldöző kilétére: a félszemű férfiú és a kinoglaz voltaképpen ugyanaz a személy.” (Sz. J.) „Amikor minden külső érzékelés – állati, emberi, isteni – megszűnik, az önérzékelés továbbra is fennmarad. A nemlét keresése a külső érzékelés előli menekülés révén meghiúsul, mert az önérzékelés elkerülhetetlen. Ínyenceknek való adalék, hogy a Film teljes mértékben néma, egy árva ‘Psszt!’-től eltekintve, amely abszolút kívülállóként csak súlyozza a hangnélküliséget. (Ha tetszik, süketíti a csöndet).” (S. B.)

„Lehet, hogy fölösleges a kérdés, de mégis: miért épp Buster Keatonra esett Beckett választása? Azért talán, mert ízig-vérig néma-filmet akart készíteni? De hát Sir Charles Spencer Chaplin is élt még 1966-ban, és a filmszakma általában őt tartja a némafilmkorszak koronázatlan királyának. Vagy ott volt Chester Conklin és Harold Lloyd, bár ők szerintem szóba se kerülhettek volna. Nos, a keatoni életművet böngészve vált világossá számomra, hogy ezt a szerepet sem Charlie Chaplin, sem a többiek nem játszhatták el. Csakis Buster Keaton. Hogy miért? Chaplin forradalmár volt, vagy ha tetszik, csámpás megváltó; filmjeit a túlfűtött érzelmek majd szétvetik. Buster Keaton életművére viszont a távolságtartás és a fatalizmus jellemző. A némafilm talán legnagyobb műfaja, a burleszk és az abszurd dráma az ő alkotásaiban kerül legközelebb egymáshoz. Jól tudta ezt Samuel Beckett is, és ezért kerülhetett sor erre a kivételes filmes találkozásra.” (Sz. J.) „Akár így is mondhatnám, kissé kiforgatva a Lautrémont-i ideát: a márványarcú angyal és az abszurd pápa nem véletlen találkozása a vágóasztalon.” (H. B.)

Reductio...

Mottó: A hatalmas Csendes-óceánra leszállt az éj, és majdnem hasra esett. (Inzert A hajó című filmből)

„Egy ember rohan az utcán, megbotlik és elesik: a járókelők nevetnek. ... Azon nevetnek, hogy akarata ellenére ült le. ... Meg kellett volna változtatnia járásának iramát, vagy elkerülni az akadályt. De rugalmasság híján, ... , valami merevség vagy lendület hatására, az izmok továbbra is ugyanazt a mozgást végezték, amikor pedig a körülmények már másmilyet kívántak volna. (...)

Nézzünk most egy másik embert, aki matematikai pontossággal végzi apró foglalatosságait. Ám egy gonosz tréfamester minden tárgyat megbolygat körülötte. Az ember a tintatartóba mártja tollát, és sár tapad írószerszámára, azt hiszi, szilárd székre ül, és elterül a padlón, vagyis értelmetlenül vagy haszontalanul cselekszik, éspedig mindig sebessége következtében. A megszokás bizonyos lendületet adott neki. ... Mindkét alkalommal bizonyos gépies merevség teszi őket nevetségessé.” (H. B.) „Bergson akár találkozhatott volna Keatonnal, hiszen mindketten éltek egymás hőskorában. Sőt, akár a keatoni életműre is alapozhatta volna A nevetés című gyöngyszemét, mondjuk a Moliére-i grand oeuvre helyett. Komikum-elmélete szinte szóról szóra érvényes a Keaton-filmekre.” (Sz. J.) „ ... egy komikus személy általában azért komikus, mivel nem tud erről. A komikum tudattalan. Mintha visszájára használná Gyges gyűrűjét: láthatatlanná lett önmaga szemében, miközben láthatóvá vált mindenki számára.” (H. B.) „A hajó című burleszkjében Buster úgy próbál megszabadulni a hajófenékbe befolyó víztől (amely egyébként úgy került oda, hogy a „hős” egy háborgó tengeren hányódó hajót ábrázoló festményt szegezett a deszkafalra), hogy kifúrja a hajó fenekét, majd, amikor látja, hogy mentési kísérlete még nagyobb bajt hozott rá, egy kávéscsészével kezdi meregetni a vizet. Teszi mindezt rezzenéstelenné, azaz merevvé redukált arccal. A keatoni világ talán leglényegesebb motívuma ez, legalábbis az abszurd fekete-fehérje szempontjából. Ha Buster arckifejezése akár egy pillanatra is megváltozna, azaz elárulná a lelkében kavargó érzelmeket, vagy ha, ne adj isten, elnevetné magát (a vészhelyzetek paradoxon-törvényének megfelelően, egyúttal lerombolva a róla alkotott mítoszt, mely szerint soha sehol nem mosolyodott el), a komikum, illetve az abszurd épp-ott-lét dimenziója azonnal elillanna, átadva helyét a tragikum azonnal értelmezhető, ám ez esetben megbocsáthatatlan bűnnek minősülő űrének (sic!).” (Sz. J.) „Buster hanyag eleganciával lemond az érzelmek zűrzavaráról, hogy teljes tisztaságában játszhassa oda-vissza a létezés kimondhatatlan abszurditását. Charlie Chaplin? Mais c’est ridicule!” (S. B.)

... ad absurdum

“– ... főbe lövöm magam! – Remek! Kölcsönadom a revolveremet!” (Inzert a Nappali álmok című filmből)

„Vegyük például a hólabdát, amely gurul, és gurulás közben egyre jobban megdagad. ... Az okozat önmagát fokozva tovaterjed úgy, hogy a kezdetben jelentéktelen ok szükségszerű fejlődése során jelentős és ugyanakkor váratlan eseményekben végződik. ... Nézzünk például egy látogatót: beront egy szalonba, meglök egy hölgyet, aki egy öreg úrra önti a teáját, az öreg úr az ablaknak esik, az ablaktábla egy rendőr fejére, mire ez az egész rendőrséget riasztja és így tovább.” (H. B.) „Drága Henrim, ezt a Hekusok előtt vagy után írtad?” (S. B.) „A Hekusokban Buster mindössze annyit tesz, hogy rágyújt. Arról igazán nem tehet, hogy véletlenül egy égő zsinórú bomba kerül a kezébe gyufa helyett. És innen nincs megállás: a város hekusállománya üldözi, a hólabda egyre dagad, és pusztító erővel söpri el a mindennapi életet.” (Sz. J.) „Csak a film legvégén lesz világos, hogy az üldöző és az érzékelő SZ (mint szem) nem más személy, hanem az én maga. Most akkor koppintottam, vagy nem koppintottam?” (S. B.) Inzert: Le kellett mondanom (...) az úgynevezett abszurd gegekről mert világossá vált számomra, hogy a közönség a nagyjátékfilmektől elsősorban elhihető figurákat és helyzeteket várt el. ... Lassan meggyőződésemmé vált, hogy csak azok az ötletek maradnak meg a közönség emlékezetében, amelyek akár meg is történhettek volna az életben... (B. K.)

„Ez a «megtörténhetett volna» a keatoni világ másik alapeleme. A filmekből kivágva az egyes gegek teljes mértékben értelmezhetőek a ráció sémái alapján, összességükben – a film-egészekre gondolok – azonban egy tótágast álló, idegen világot vetítenek a néző elé. És ebben a világban – lásd még fekete – ott imbolyog, otthont tévesztett a hős, az ember, a fehér, a márványarcú angyal.” (Sz. J.) „Emlékszem például az Egy hét című filmre, 1920-ban forgattad, azt hiszem: nos, az maga volt az abszurd. A hős egy előre gyártott elemekből készült házat kap, csak össze kell illesztenie, és máris kész az otthon. Csakhogy a gondviselés – vagy, ha tetszik, a véletlen – úgy hozza, hogy valaki összekeverte az elemek sorszámait. Az eredmény pedig az, hogy a ház tótágast áll. A lakók azonban gond nélkül alkalmazkodnak a rettenetesnek is nevezhető valósághoz, és mindent a megfelelő módon használnak. Ez a második tótágas.” (S. B.) „Buster filmjeiben szinte percről percre a néző szemei közé vettetik a lét időnként elviselhetetlennek tűnő abszurditása. Csípőből előkapott példaként álljon itt A filmoperatőr egyik nagyjelenete, amelyben Keaton a helyi baseball csapat hiányában egyedül játssza le a meccset az üresen kongó stadionban. A lassan hátráló kamera fokozatosan beveszi az üres széksorokat, fokozva ezáltal az ürességet. Keaton a Semmi előtt futja parádés, önmagukba záródó köreit, és a végén – az abszurd végletekig való fokozásaként – meghajol az Űr előtt.” (H. B.) „Buster Keaton világa a végleteké, az ábrázolás eszköze pedig a fekete-fehérré csupaszított tótágas: a logika logikátlansága, a ráció irracionalitása. A kontraszt kiválóan működik: egyik pillanatban lemezteleníti, a következőben pedig máris árnyékba vonja a mindennapok mögötti hatalmas űrt. Ezt a hatást nem is lehetne színesben elérni. Tartalomhoz a forma: feketéhez a fehér, és viszont. A néző pedig mit tehet? Szerepköréből kifolyólag megpróbálja megérteni az érthetetlent, bár torkában mindvégig ott szorong a feltörni készülő kiáltás: Ez abszurdum!” (Sz. J.) „Quod erat demonstrandum! Qui sais?” (H. B.)


1Pontosabban egyszer „megszólal”, inzertben, a némafilmes hagyományoknak megfelelően (l. első mottót).



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.