Egy tucat nem-tucat

12. Mediawave – Fényírók Fesztiválja, 2002. április 25. – május 5., Győr, Kapuvár, Komárom, Rábapatona, Vének, Dunaszerdahely, Kolozsvár

Kicsit hasonló a helyzet, mint kiskoromban, amikor a szilveszteri tévéműsor kapcsán minden évben igazságtalanul úgy éreztem, hogy „a tavalyi azért jobb volt”. Noha az idei, tizenkettedik Mediawave-en – megfelezett költségvetésből – újra rengeteg program várta az érdeklődőket, azok valamilyen oknál fogva mégsem jelentek meg, megfosztva ezzel a fesztivált igazi hangulatától.

Mert ugyan a mozi sötétjében többnyire kettesben maradunk tolmácsgépünkkel, mégis másképpen hatnak a látottak, másképpen szól a taps teltházas, illetve fagyosan üres teremben. Az idei Mediawave tovább erősítette az utóbbi évek – önmaga által kirajzolódó – tendenciáját, miszerint a vizuális élmények lassan háttérbe szorulnak az auditív programokkal szemben, ezzel kissé az utóbbi irányba (túl-)billentve az összművészetiségre törekvés igényét. Mindemellett fontos leszögezni, hogy az arányeltolódás nem a szervezés „hibája” (ennyi film talán még sohasem szerepelt a programban), sokkal inkább tükröz egyfajta változóban lévő érdeklődést. A mozgóképbe vetett hit utolsó reménysugarát az animációs blokkok (no meg – a programba ügyesen belopott – új Lynch-film) villantották fel, melyek a vázolt nézőszám-mércénél maradva egyedül biztosították a vetítések sikerét. „The pen is mighter than the sword” – vetette papírra a tavalyi animáció-győztes Phil Mulloy A világ története c. hárompercesében, mely közhely banalitását az idei rajzfilmesek újra remek formával és tartalommal cáfolták, és váltották gyakran – véresen – komoly meglátássá (vö. Pál Balázs „dohányzásellenes” Vili az elefántjával, vagy a francia Jean Rubak Bourbon golyó c. beteg kis animációjával, melyben a pucér trónörökös kis zsarnokként oltja kegyetlen gyerekkori játékait birodalma brutális kormányzásába).

„The penis mighter than the sword” – helyesbít rögtön – kis nyelvtani csúsztatással – Mulloy, és máris tudjuk, megtaláltuk a kistermet, ahol mintegy másfél órában bombáz minket az angol rendező minimálkivitelű morbid darabjaival (késésemet kivételesen csupán állóhelyre válthattam be). Humorának forrása: ő nem ismer tréfát, azaz a leírtak értelmében egy imént leszakított hímtag lesz írnokunk golyóstolla. Nem sokkal ezután új oldalukról ismerhetjük meg ülő-alkalmatosságainkat, A szék nemi élete c. rajzfilmben ugyanis a látszólag élettelen székek különböző szexuális szokásaiba nyerünk betekintést (a legsúlyosabb a nekrofília bemutatása, ahol – szerencsére mindössze – egy gödörből kikandikáló, monoton mozgást végző háttámlát láthatunk). Végül a múltévi sikerfilm (Intolerancia) földönkívüli zogjai térnek vissza, hogy Az invázióban végképp lealázzák a Földet. Bolygónk utolsó mohikánja Dwight Hokum, aki miután bebizonyítja, hogy az amerikai elnök is álember (azaz zog), kénytelen szembesülni a valósággal, miszerint már ő is a távoli Zog bolygó beépített földi ügynöke. Az emberiség válaszcsapására – helyi idő szerint – legalább a következő Mediawave-ig kell várnunk. Az animációs fődíjat – a zsűrivel egyetértésben nálam is – Kispál Éva és Lévai Dóra A három nyulak c. remeke kapta meg, mely rajzfilm a hagyományos gyerekmesék vizuális és tartalmi elemeit használta fel (és ki), hogy azokból felépítse – a katalógus szerint – „csak erős idegzetűeknek” szánt rémmeséjét. A gyermekded képek bumfordi naivságukkal és a látványhoz szervesen kapcsolódó óvónénis meseszövésükkel méltán csaltak mosolyt a sokórás mozidömpingben fásulni kész arcokra.

Mert bizony a non-stop filmnézés legnagyobb ellensége a hosszú, gyakran öncélú alkotás, melyből azért néha idén is kijutott. Ilyenkor jön kapóra a kisjátékfilmes (itt értsd: rövid(!)filmes) kategória, melynek blokkjaiban igazi gyöngyszemekre bukkanhatott a türelmes néző. Elsőként említendő, és egyúttal kiemelendő a fődíjas film, az Anya, nézd! c. tizenhárom perces zavarbaejtő angol alkotás Grant Thoburn rendezésében. Ebben egy hétéves kislány szemszögéből nyerünk rálátást a vidék embertelen világára, mely közegben a felnőttek példáját követve az aranyos kislányból kegyetlen kis figura válik. Az ártatlan apróság nemtörődöm szülők díszletei között éli öntörvényű világát, melyben az erőszak látványa, a kiszolgáltatottságból építkező hatalom-pozíció határozza meg cselekedeteit. A törékeny gyermek téblábolása minden emberismereti elvárásunkkal szembeni, ám – e közegben mégis – hiteles, realisztikus végkifejletet szolgáltat tetteihez, melynek áldozata egy nálánál is kisebb fiúcska lesz. Hitetlenkedve nézzük a cukrosbácsivá gonoszodó csöppséget, amint egy elhagyott területre csalja kis „zsákmányát”, majd bevégzi feladatát. A spanyol Bamboleho (r.: Luis Prieto) szintén a gyermeki világ öntörvényű szerveződésére apellálva valósítja meg sajátos időbeli szerkezetét. Az Italo Calvino mű (Gróf a fákon) által ihletett barcelonai sztori egy háztetőn élő kamasz tragédiáját meséli el – kétféle befejezéssel. A cselekmény egy háztetők között átívelő sikeres, illetve sikertelen ugrás kétnézőpontú történetét vázolja, melyet a fiú gyermekkorának képei foglalnak jelentéses keretbe. Az idősíkok közötti átjárást a hangsáv biztosítja, mely a múlt aggódó anyafigurája, illetve a jelen halálugrást kísérő barátnői sikolya közé tesz egyenlőségjelet.

A látott történetekből leginkább a különös, magávalragadó, csavaros típus hiányzott, mely hiányosságot jobb esetben a forma hasonló jelzői kompenzálták. Látható, hogy a technika a független, sőt amatőr műhelyekben sem szab korlátokat az alkotásoknak; immár bárki hozzájuthat digitális kamerákhoz, vagy nagyteljesítményű számítógépekhez. Az utólagos manipuláció formai-technikai bravúrjai számos esetben feledtetni kívánták a történet esetlegességét, ötlettelenségét. A végeredmény ezekben az esetekben egyfajta klipszerűségbe torkollik, ami persze még mindig szórakoztatóbb, mint a lapos formába öltöztetett önkényes művészieskedés unalmai (például csalódást okoztak számomra az idei kísérleti filmek – tisztelet a kivételeknek: Mike Hoolboom: Szálak, Isabelle Tripelon: Képek és idők). A remekbeszabott tálalás gyakran megfeledkezett az eredetiség kritériumáról, így már korábban lelőtt poénok keltek életre, azaz bújtak újabb köntösbe. A francia Ron Dyens diegézisbe kapó filmkiégése (A láng) Bergman óta csábítja a rendezőket: itt most egy randevú fuccsol be a lovagot – szó szerint – elemésztő tűz miatt (a rémült hölgynek csupán egy füstölgő kéz „üti a markát”). Szintén kiváló kivitelezés, ám az egyéni hang hiánya jellemzi a Lieven van Baelen – Jan de Coster belga alkotópáros majd’ negyedórás kisfilmjét is (A vonal), mely a háromdimenzióba álmodott relativizmust tematizálja. Az érthetőség kedvéért a sztori: a sivatagban átléphetetlen vörös vonalat fest egy motoros, melyet egy „Aphex Twin klipből szerződtetett” bizarr alak folyton áthág. „Az idegen legyőzhetetlen mumusnak bizonyul, s végül kitalálja, hogyan zárja a motorost örökre megszállottsága börtönébe” – puskázom a katalógusból. A határok térbeli relativizmusának kedvelt megmutatása legutóbb éppen a tavalyi Mediawave-en került zseniális bemutatásra a szlovák Michal Struss A dobozban c. animációjában, ahol a cseberből-vederbe érzést a fehér dobozból fekete dobozba kerülés kilátástalansága tematizálta. A belga rövidfilm vonalparája ezen szorongásnak adott újra formát. A magyar mezőnyből – éppen paradox eredetisége révén – a legkisebb nőtte ki magát (Stefanovics-Végh-Kálmánchelyi: Legkisebb film a legnagyobb magyarról), illetve említést érdemel a higgadt érzékenységgel elővezetett aktuális Fliegauf Benedek-rövidfilm (Hypnos) is. Dyga Zsombor Unojával még mindig a nagy ígéretek kategóriájában lebegteti magát.

Az új Lynch-filmet övező szélsőségesen megosztott kritika ismeretében nem tudom, hogy mennyire szerencsés azt állítani, miszerint a programba csempészett Mulholland Drive a fesztiválon a(z egyik) legjobb alkotás volt. Mindenesetre, hogy blöff és rekonstruálható történet között ilyen kicsi lehet a különbség, talán Resnais-ék óta senkinek sem sikerült ennyire izgalmasan ábrázolni. Szerencsémre ehelyütt nem feladatom a dilemma feloldása.

A rendezvény szokásos fővonalát idén a holland kultúra fókuszba állítása jelölte ki, melyen belül különös figyelmet kapott egy klasszikus pálya, Joris Ivens munkásságának bemutatása. 1928-tól 1988-ig, azaz az utolsó alkotásig (A szél meséje) hét felvonásban kaphattunk ízelítőt a rendező filmjeiből. Szintén külön vetítéseket érdemelt ezévben a tavalyi fődíjas rendező, Jos Stelling, aki a fesztivál visszatérő befutója, és akit mint „A finom tekintetek, zajok és az erotika mestere” hirdetett a műsorfüzet. A Váróterem (hat éve a legjobb kisjátékfilm) és a Benzinkút (a múltévi fődíjas) felidézése mellett további négy nagyjátékfilmben bizonyította Stelling, hogy a nonverbális kommunikáció gyakran többet képes kifejezni, mint a dialógusok tautologikus burjánzása. A beszámolót lehatároló szubjektív válogatás kényszerű szelekciója árul el legtöbbet a fesztivál méreteiről, mivel az említetteken kívül további filmtípusokban sorjáztak az alkotások (doku, ifjúsági, kisebbségi tánc és zenei kategóriákban), továbbá idén is számtalan színvonalas kísérőrendezvény okozott dilemmát a gyakran döntéshelyzet elé állított vendégeknek (elsősorban az egy hétre Művészetek Szentélyére keresztelt zsinagóga zenei, illetve a vidéken majálisozó gasztronómiai csábításokra gondolok). Remélem a szervezők – de főként a látogatók – közül senki sem babonás, ebben az esetben jövő tavasszal immár a 13. Mediawave keretében gyűlhetnek össze azok a mozisták, akik a tucatfilmek konvencióin túlmutató, „másfajta vizuális élményekre vágynak”.

A nemzeti program díjai

  • Legjobb dokumentumfilm: Lakatos Róbert (Rom): Csendország
  • Legjobb animációs film: Kispál Éva – Lévai Dóra (H): Három nyulak, Aranyalmafa

Különdíjak

  • Egyéni teljesítmény: Juhász Zsolt – Schilling Sára – Szalay Péter (H): Csúnya betegség
  • A leghumorosabb film díja: Stefanovics Angéla – Végh Zsolt – Kálmánchelyi Zoltán (H): Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki

Nemzetközi program díjai

  • Dokumentumfilm különdíj Sergey Loznitsa (Rus): A település
  • “Aranykor” különdíj John Haptas – Kristine Samuelson (USA): Tigris zsoké
  • Legjobb ifjusági díj Vira Yakovenko (Ukr): Csipkerózsika
  • Legjobb táncfilm Han Hoezen (Hol): Elszakítva
  • Legjobb zenei film Paul Tanicui (Rom): Iagalo
  • Legjobb kisebbségi film Jouni Hiltunen (Fin): Tolvajok világa
  • Legjobb dokumentumfilm Ella Davletshina (Rus): Retro
  • Legjobb animációs film Robert Bradbrook (GBR): Home Road Movie
  • Legjobb kísérleti film Clara van Gool (Hol): Zikr
  • Legjobb “Aranykor” film Zhanma Romanova – Nikolay Boronin – Sergey Lando (Rus): Gyűjtemény
  • Legjobb kisjátékfilm Luis Prieto (Esp): Bamboleho
  • A Zsűri kiemelt kísérleti film különdíja Mike Hoolboom (Can): Szálak
  • A fesztivál fődíja Grant Thoburn (GBR): Anya, nézd!

Zsűri

  • Jos Stelling – film- és színházi rendező (Hol); Tolnai Ottó – író, költő, kritikus (Yug); Vivi Dragan Vasile – operatőr (Rom); Körösi Zoltán – író (H); Lovas Ildikó – író, szerkesztő (Yug); Radu Igazság – animátor, fotográfus, filmrendező (Rom); Gáspárik Attila – színész, fesztiválszervező (Rom); Richard Kovácik – a Szlovák Filmintézet Archivumának vezetője (Slk).

„Párhuzamos kultúráért” díj

  • Barsi Ernő, néprajzkutató; Dresch Mihály, jazzmuzsikus; Kerekes Gábor, fotográfus; Kotnyek István, kísérleti filmes, fotós, képzőművész; Kunkovács László, ethno-fotográfus; Pharoah Sanders, jazzmuzsikus (USA); Szirtes András, álló- és mozgóképkészítő; Szőke András, színész, filmrendező, masszőr; Zerkula János, népzenész (Rom)


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.