Producerek éjszakája

avagy a producer mint alkotótárs, szolga, középcsatár vagy szükséges rossz

A Filmtett ez év májusában megtartott születésnapi fesztiválján sorra kerülő rendhagyó kerekasztal-beszélgetésen négy magyarországi és egy erdélyi producer ült le egy asztalhoz. A beszélgetés résztvevői, Durst György (Duna Műhely), Kántor László (Új Budapest Filmstúdió), Meskó Zsolt (Felhőc Produkció), Muhi András (Inforg Stúdió) és a kolozsvári Video-Pontes képviseletében Marius Tabacu a filmgyártás és filmalkotás lehetőségeiről, a producer szerepéről, producer és rendező viszonyáról beszélgettek. A médiatár szerepét Báron György budapesti filmkritikus töltötte be. Az alábbiakban helyszűke miatt csupán részletet közlünk a beszélgetésből.

Báron György: Idáig két stratégia fogalmazódott meg. Mind a kettő logikus, az egyik Durst Gyurié, a tisztán idealista stratégia, amelyben a honorárium: ingyenjegy a Szigetre, kicsit eltúlozva. A másik a Muhi Andrásé, amely nem kapzsi stratégia, csak arról szól, hogy olyan filmet is készítek, amely nem feltétlenül az én kedvenc filmem; de én filmgyártó vagyok, tehát más kedvenc filmjét is megcsinálom. Úgy fogom fel ezt a dolgot, hogy ha autógyáros vagyok nemcsak olyan autót gyártok, amelyiket én is megvenném, hanem olyat is, amilyet a szomszédom vesz meg, mert ez a dolgom.

Meskó Zsolt: Bizonyos ponton össze lehet kapcsolni ezt a két stratégiát, vagyis azt gondolom, hogy ez egyéntől függ. És akkor most tennék egy látványos vallomást: életem legnagyobb produceri sikerét televíziós sorozattal arattam. Amikor Béres Alexandra fitness világbajnokságot nyert, én a Magyar Televízió gyerekosztályán dolgoztam, és a győzelem másnapján kitaláltam, hogy milyen jó sorozat lenne, ha olyan gyerektornát készítenék, amit ő vezetne, azaz: „Vasárnapi gyerektorna Béres Alexandrával”. Aztán kiderült, hogy az ötlet hihetetlen szponzori érdeklődésre tart számot, sok pénzt tudunk keresni rajta, én magam is. Ebben az időben sokat házaltam egy Lajkó Félix-dokumentumfilmmel, de senki nem akart rá pénzt adni, mert nem ismerték Lajkó Félixet. És azzal a pénzzel, amit a Béres Alexandrával kerestem, készítettem egy Lajkó Félix-filmet, amit más forrásból különben nem tudtam volna megcsinálni. Azt gondolom, hogy az egész tevékenységem, meg a Muhi Andrásé is kicsit olyan, hogy van egy másik életem, egy rendezvényszervező cégem, amelyik hasznot termel, azt pedig beforgatjuk a filmekbe. Nem Hawaiira utazunk, és nem autót veszünk rajta, hanem befejezünk vagy elkezdünk belőle egy filmet.

Báron: Tehát, ha jól értem, a producer nálunk még mindig egyfajta misszionárius, szerzetes, bár nem jár mezítláb vagy saruban, de olyan tevékenységet végez, amely nem nyereséges. Időnként csurran-cseppen valami nyereség, olyan dolgokból, amelyeket nem szeret annyira, de a nyereségért mégis megcsinálja, csak azért, hogy megcsinálhassa nyereség nélkül azt, amit szeret.

Muhi András: Igen, de az ember nem tehet le arról, hogy a dolgok egyszer hátha normálisan fognak menni. Ezen azt értem, hogy én bármikor készen lennék az előbb elmondottak alapján kifejezetten csak a profitért dolgozni, műfaji filmet készíteni, televíziós műsorokat, akár gusztustalan reklámokat is, mert attól én még nem veszítem el a kemény magot.

Báron: De miért nem forgatsz reklámokat?

Muhi: Mert nem férek oda. Bár odaférnék. De ha megnézzük az Inforg Stúdiónak a harminc filmjét, akkor abból gyakorlatilag huszonhét szerzői film. Tehát miközben ezt mondom, a filmjeimre ez mégsem igaz.

Durst György: Vigyázni kell, mert az ember szép lassan, fokozatosan elcsúszik.

Meskó: Tudni kell, hogy az ember meddig csinálja a Béres Alexandrát, mennyi időt tölt ezzel, és mennyit a Lajkó Félixszel. Erre a klasszikus történetet, amely nem a sajátom, a főiskolán Simó Sándor mesélte. Kint volt az Egyesült Államokban, és bemutattak neki egy filmrendezőt. A rendező megmutatta neki a filmtervét, amely egy második világháborús történet volt. Simó elolvasta, rettenetes volt, klasszikusan dilettáns, ahogy ezt elképzelik. Adott neki egy-két tanácsot, és megkérdezte, hogy mikorra tervezi a forgatást. Erre az elmondta, hogy ő egyébként tévésorozat-rendező, és miután befejezi a szériát, amin akkor éppen dolgozott, nekilát, és leforgatják ezt a filmet. Úgy nézett ki, hogy a támogatók már összejöttek. Legközelebb öt év múlva találkoztak újra, valahol a nagyvilágban, és Simó megkérdezte, milyen lett a film. A rendező erre megint azt mondta, befejezi az éppen aktuális sorozatot, és rögtön rá fog állni a filmre, és megcsinálja. Erre mondta Simó, hogy két változat van: vagy az ember megrendezi a filmet, de az olyan is lesz, vagy soha az életben nem rendezi meg. Én egyetértek azzal, hogy vigyázni kell az elcsúszással, és meg kell találni a megfelelő arányt Alexandra és Lajkó Félix között.

Báron: A világ más szegleteiben (Európában kevésbé, Amerikában teljes mértékben) jelenleg a filmek magántőke bevonásával is készülnek. Ti láttok-e erre a környezetetekben lehetőséget? Ennek Magyarországon is vannak jelei, pl. a Kamondi Zoltán filmje, a Kísértések, melynek Budai György volt a producere, tehetős magyar üzletember, aki sokat be is fektetett ebbe a filmbe. Tehát, láttok-e arra esélyt, hogy legalább bizonyos százalékban a magántőke megmozdul, és folyamatos finanszírozója lehet a magyar filmnek?

Durst: Én, a magam életében, nem reménykedem abban, hogy magántőke fog a filmjeimbe beszállni. Talán húsz vagy harminc éven belül, de nem nagyon hiszek ebben. Filantrópok lehetnek, ilyen a Budai Gyuri, de igazán komoly pénzeket magyar nyelven forgatott filmbe nem fognak tenni. Mert a tőkének az a tulajdonsága, hogy befektet, majd szeretne pénzt visszakapni, a többszörösét, annak amit befektetett. Magyarországon a legnézettebb film feljavított statisztikákkal – gondolok itt a Hídemberre – sem hozza vissza annak az értékét, amit abba beletettek. Tehát ez illúzió.

Kántor László: Akkor lesz esély arra, hogy valami magán mecenatúra megmozduljon, ha végre valahára lesz egy filmtörvény Magyarországon, amihez módosítani kell az adótörvényt is. Reménykedünk abban, hogy ha majd csatlakozunk az Unióhoz, ez valóban meg fog történni. Mecénások már lennének, mert van olyan nagybefektető Magyarországon, akinek annyi pénze van, hogy neki megérné befektetni, de csak abban az esetben fogják ezt megtenni, ha úgy módosítanák az adótörvényt, hogy, aki ezt befekteti, az leírhatja azt az adójából. Gyakorlatilag ez mindenhol a világon így működik. Én ebben látok halvány esélyt arra, hogy ez előbb-utóbb megtörténik, és akkor talán jobb lesz nekünk, filmeseknek, s nektek, nézőknek.

Báron: Ez a filmtörvény most már sok-sok éve készül, de a legoptimálisabb verziójában is arról van szó, hogy adnak bizonyos adókedvezményeket a filmeseknek, és a mozgóképiparba bejött jövedelemből bizonyos összegeket elkülönítenek a filmgyártásra. Ti is úgy látjátok, hogy ettől majd megéri befektetni? Mert ettől még nem lesznek a magyar filmek nyereségesek, csak a veszteségük lesz kevesebb.

Meskó: Szerintem a filmtörvény megoldást szokott hozni bizonyos helyzetekre. Lásd Anglia, ahol mikor a filmtörvénybe belefoglalták azt is, hogy a sportfogadás bevételei a filmgyártást kell gazdagítsák, hihetetlen „filmbumm" keletkezett. Ma Angliában évi kétszáz filmet készítenek. Az adószabályok is megváltoztak, most pl. ezért tiltakoznak az angolok, merthogy ez már túl sok is. Sokan már csak azért készítenek filmeket, hogy pénzeket eltüntessenek, ezért sok rossz film is készül. Ezt próbálják visszaszorítani, hogy ne legyen már olyan sok rossz film. Bárcsak már itt tartanánk.

Báron: Eddig a producer és a pénz viszonyáról beszéltünk, de van még egy nehéz, konfliktusterhes viszony, ami Európában is, és nálunk is, ahol a produceri intézmény még új, elég problematikus lehet: ez a producer és a rendező viszonya. Ő az álmait akarja megvalósítani, de bejön a dologba a rendező, aki azt mondja, hogy bocs ezt én álmodom, és nem te. Ugye nálunk a rendező az, aki álmodik, a producer csak segít az álmait megvalósítani. Ebben a viszonyban hol van a producer szerepe? Amerikában teljesen világos a dolog: az van, amit a producer akar. A rendező addig álmodhat, amíg a producer fel nem ébred, övé az utolsó vágás, az utolsó szó joga. De nálunk más a helyzet, mert hogyha egy Jancsó Miklós, egy Gothár Péter vagy akár egy fiatal zseniális rendező elkezd álmodni, akkor én nem mondhatom, hogy itt az én álmom, mert én hoztam a pénzt. Milyen a viszony a rendezőkkel? Konfliktusok vannak, vagy nincsenek? Kié a döntés?

Kántor: Akkor engedjünk el egy filmet az útjára, legalábbis a magam részéről ezt mondom, amikor jó a forgatókönyve. Akkor aláírom a forgatókönyv minden oldalát, és azt kell leforgatni. Természetesen nincs olyan, hogy nem lehet változtatni. Mondjuk ma eszébe jut a rendezőnek, hogy szerinte jó lenne az egyik jelenetben a falusi szoba sarkába egy bécsi zongora. Erre azt mondom, hogy nincs benne a forgatókönyvben, de jó, legyen benne a filmben. De akkor másnap egy másik jelenethez ötszáz statiszta helyett csak ötven legyen, mert valahonnan el kell vegyünk, és oda kell tegyük a pénzt. Én azt gondolom, hogy végül mindig meg lehet egyezni a rendezővel.

Meskó: Szerintem minden azon múlik, hogy hogyan tudja alkotótársnak elfogadtatni magát a producer a rendezővel. Tehát, ha kölcsönös a bizalom, és a producert nem szükséges rosszként könyvelik el, akkor ezen a bizalmi alapon minden megtörténhet. Amikor én először dolgoztam együtt a diplomafilmemen a Xantus Jánossal, akkor elmondtam neki, hogy most én vagyok a producer, és azt szeretném, hogy a forgatáson úgy működjünk együtt, hogy ő beállítja a jelenetet, elpróbálja, és ha nekem van ötletem, elképzelésem, akkor én őt félre fogom hívni, csak neki elmondom, és rábízom, hogy akkor most megvalósítja-e, vagy sem. Az első nap valahányadik jeleneténél félre is hívom, hogy lenne egy-két javaslatom. János magából kikelve mondja, hogy hagyjam, mert most forgat. És akkor elmondtam, hogy János, ezt megbeszéltük, én tudom, hogy te forgatsz, de én is forgatok.

Báron: Te is forgatsz ilyenkor?

Meskó: A film éppúgy a produceré, mint a rendezőé. Azt gondolom, hogy a bizalom ott kezdődik, hogy amikor mondtam valamit Jánosnak, ő visszament, és láttam rajta, hogy gondolkodik, felvette a jelenetet, ahogy ő akarta, és utána felvette úgy is, ahogy én akartam. A következő napon odanézett, és kérdezett is már tőlem valamit. A rendező néha nagyon nehéz helyzetben van, mert a forgatáson a döntéshozatali mechanizmus csúcsán áll, és vannak pillanatok, amikor jó lenne, ha valakit megkérdezhetne, így meg tudná osztani a döntési feszültséget, vagy tudna valakitől tanácsot kérni. A producertől presztízsveszteség nélkül kérdezheti meg, mert vele azonos szinten van. Nem mindegy, hogy kitől kérsz tanácsot. Azt gondolom, hogy bizonyos esetekben a producer terhet vehet le a rendező válláról, megoszthatja vele a döntési felelősséget.

Báron: Úgy gondolom, hogy a dologba való belépése a producernek jóval korábban kezdődik, a forgatókönyvi szakaszban. Van egy könyv, és elkezdődik a munka. Itt mennyire aktív a producer szerepe? Egyáltalán már kezdeményezheti a forgatókönyv megírását? Aztán a megírásba mennyire szól bele, azaz annak a végleges kialakításába? Mert mégiscsak van egy forgatókönyvíró és egy rendező a helyszínen, akik adott esetben mind művészemberek.

Kántor: Erre saját példát mondok. Alkalmam volt Sopsits Árpád Torzók című filmjén dolgozni, és amikor ennek a könyvét örököltem, már két éve a stúdióban volt. Akkor azt mondtam, hogy a könyv nem tökéletes, még dolgozni kellene rajta. Ők erre azt mondták, hogy már három éve dolgoznak, miért kell még dolgozni rajta? Volt a filmnek egy dramaturgja, ő maga írta a forgatókönyvet. Én kijelöltem mellé egy konzultánst, aki kért még egy konzultánst, és attól kezdve majdnem egy fél éven keresztül véres viták folytak, többször összeültünk, és a könyvön dolgoztunk. Azt mondom, hogy még a forgatókönyv fázisában el kell dönteni, hogy milyen lesz a film, mert a forgatáson már nincs idő improvizálni. Olyan könyvet kell letenni, amely minimum ötven százalékban garancia arra, hogy látjuk, mi lesz a film vége. De erről Marius többet tudna mesélni...

Marius Tabacu: Igen, Tarr Béla filmjében dolgoztam, ahol nagyon kristálytiszta, pontosan leírt forgatókönyv alapján kellett megteremteni minden körülményt ahhoz, hogy a legjobb létrejöjjön. Meg is teremtettük, helikoptertől tankig minden volt, amit csak el lehet képzelni, s főleg, amit nem. Egyik éjszaka kitalálta a stáb a szálloda halljában, hogy kellene pár gukkert szerezni, ez valamikor éjjel kettőkor volt, Aradon. Azt mondtam az első asszisztensnek, hogy most már sportból, gyere, szerezzük meg ezt is. Most képzeljék el, amikor mínusz tíz fokban egy katonaegységet felébresztettünk, mindketten egy kicsit „másállapotban”, és azt mondtuk, hogy gukker kell. Nem lőttek le ott helyben, és ez azt jelenti, hogy van Isten. Aztán megnéztem a filmet. Abból, amit annyira pontosan begyakoroltunk, megcsináltunk, egyetlenegy jelenet sincs benne a filmben. Újraforgatták máshol, más körülmények között, kicsit leegyszerűsítve. Na most nem szeretnék annak a szponzornak a bőrében lenni, aki erre a pénzt adta.

Durst: Nekem a legfontosabb, hogy az az ember, akit én alkotónak, tervezőnek tekintek, mennyire van meggyőződve arról, hogy a zsebében van a bölcsek köve. Én soha nem mondtam egy rendezőnek, hogy az enyém az utolsó vágás, vagy hogy az összes statisztát cseréld le egy tankra. Ezt meg kell előzni, mert ez egy bizalmi kapcsolat. Természetesen nagyon sok rossz beszélgetésem volt rendezőkkel, de nagyon sok jó élményt is kaptam tőlük, és sok visszaigazolást. Általában igyekszem minden forgatásban, amelyben tényleg producernek gondolom magam, részt venni. De amint Muhi doktor mondta, Magyarországon még mindig az van, hogy aki rendező, főleg ha nagyjátékfilm-rendező, és főleg ha elvégezte a rendezői szakot a főiskolán – az azt gondolja, hogy ő már tudja. Én kerülöm ezeket az embereket, mert sokukban egyfajta hamis álarc, egyfajta szereptévesztés van, elhiszik magukról, hogy ők tényleg rendezők. Másrészről meg azt gondolom, hogy az én dolgom a szolga dolga. Nekem az a szerepem sportnyelven, hogy elfutok a jobbszélen, nálam van a labda, beívelek, aztán jön az Öcsi, és ő befejeli, ő a rendező. És általában őt jegyzik meg, és nem azt, aki elfutott a szélén, és izzadt. Én így fogom fel a producer szerepét. Alázatos szerep.

Báron: Ehhez van egy anekdotám. Ugye, ezekben az anekdotákban és legendákban mindig a rendező jár rosszul. Ez egy filmtörténeti anekdota, amit Zavattini, minden idők egyik legnagyobb forgatókönyvírója mondott el a rendező és a forgatókönyvíró viszonyáról. Azt mondta, hogy forgatókönyvíró, aki legyen egy nagyon gáláns, finom ember, szerelmes lesz egy gyönyörű hölgybe. Gálánsán udvarol a hölgynek hónapokig, rengeteg pénzt költ rá, ékszereket vesz neki, színházba viszi. A végén eléri, hogy a hölgy felmegy hozzá. Egész nap azzal foglalkozik, hogy várja a hölgyet, kitakarít, elegáns italokat vesz, gyertyákat gyújt, asztalt terít, fantasztikus vacsorát rendel. Mikor a hölgy megérkezik, halk zenét tesz föl, megvacsoráznak, majd finom, drága bort isznak. A hölgy teljesen elbódul a kényeztetéstől, lehull az ágyba, mikor valaki hatalmas rúgással berúgja az ajtót, ráveti magát a hölgyre, és magáévá teszi, ez a rendező, mondta Zavattini. Nem tudom ebben a viszonyban, hol a producer? Mert erről Zavattini nem beszélt.

Meskó: Ő béreli a lakást!

Kántor: A producer az ágy...

Báron: Azt javasolom, hogy az utolsó szó jogán még tegyünk egy kört, hiszen mindannyian fiatal producerek vagytok, hogyan látjátok: életetek végéig producerként fogtok tevékenykedni?

Muhi: Nekem ez döntő év lesz, mert én már benne vagyok a korban, nekem nem fontos bármi áron producernek lenni. Hogyha nem tudok előrelépni vagy valósan jelen lenni, akkor azt hiszem, elmegyek a zene vagy a könyv irányába. Nyilván akkor is megtalálom magam, kvázi producerként, más műfajokban.

Meskó: Azt nem tudom én sem, hogy életem végéig filmproducer leszek-e, de az biztos, hogy mindig vállalkozni fogok arra, hogy számomra fontos gondolatokat elmondjak, s ha lehet, akkor a képek útján, ha nem, akkor más eszközökhöz nyúlok.

Tabacu: Jólesett az, hogy fiatal producernek neveztél, köszönöm. Immár tíz éve járjuk ezt a rögös utat Maksay Ágival, és azt, hogy egyáltalán létezünk, mint produkciós iroda, én nagyon nagy sikernek könyvelem el. De közben azt vettük észre, hogy eléggé kiürült a pálya, a tőlünk kivándorolt emberek pillanatok alatt megtalálták a helyüket máshol. Igen, szeretnék továbbra is producer lenni, és itteni emberekkel tovább folytatni ezt a munkát.

Kántor: Én úgy csöppentem ebbe az egészbe, mint Pilátus a Credóba. Operatőr szakot végeztem, majd rendező szakot, három éve kezdtem producerkedni. Életem végéig filmközelben akarok maradni, legyen az operatőrség, rendezés vagy producerség. A producerség amúgy nem nagy öröm, inkább szívás, hogy póriasan fejezzem ki magam. Sokkal jobb egy rendezőnek vagy operatőrnek, mint egy producernek, csak ez kívülről másképp tűnik.

Durst: Én holland hippi szeretnék lenni, lakóautóban élni és mindig arra menni, amerre süt a nap. S mindig legyen a bankkártyámon annyi pénz, hogy ha bedugom a falba, akkor jöjjön ki annyi, hogy a benzint kifizessem, és vegyek valami ételt. Nem vagyok nagyigényű, de szeretnék Portugáliában eltölteni egy fél évet lakóautóban, csak ilyenkor mindig felrémlik előttem egy film. Van egy Wenders nevű ember, s neki egy filmje, A dolgok állása, ahol a producer egy lakóautóban menekül mindig a hitelezők elől, s ha jól emlékszem, akkor a film végén lelövik.

Báron: Jól emlékszel.

Durst: Szóval ez az álom sem annyira jó, de még mindig vonzóbb, mint az összes többi, amit a kollégák felvázoltak.

Báron: Hát ha ez a vonzó produceri álom számodra, hogy lelövik a végén, akkor...

Durst: Na, de milyen film végén!



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.