Érosz posztmodern filmarcai

(Szex)műfajeklektika az ezredfordulón a populáris és a művészfilmben

Amit a magas ingerküszöbű néző kíván, és amit a posztmodern filmtől meg is kap: sok élmény vagy sokkélmény. Vagy a kettő együtt. Műfaj kavalkád és kaleidoszkóp. Narratív struktúra, sztereotípiák és műfajkeveredés az erotikus és pornófilmben1.

A műközpontú műfajelmélet diszkrét bája

Óhatatlanul adódik a kérdés (amelynek továbbgondolására a tisztelt olvasó is felkéretik, merthogy végleges válaszokkal, igazságokkal nem kecsegtetjük): vajon célravezető-e, eredményes-e az erotikus és pornófilm pusztán műközpontú megközelítése, s ilyen alapon történő elkülönítése? Király Jenő 1998-ban megjelent kitűnő tanulmánykötetében2 éppen csak érinti ezt a problémát, de meglátásai fontos támpontul szolgálhatnak. Király úgy véli, „az erotikus film drámai témaként szemléli az erotikát, az élet egészében játszott szerepére, az okokra és következményekre kíváncsi. A szexfilmben (...) az erotika mint erotikus cselekvés, a meztelen ember látványi erotikája és a szexuális viselkedés sajátos drámaisága válik a kamera tárgyává. A szexfilm a szexuális viselkedés minden formája iránt érdeklődik, a pornófilm a szexuális aktust állítja középpontba. A pornófilm direkten rögzített szexuális aktusokat sorjázó, erotikusan homogén meztelen-film”.

A fenti gondolatmenetből elsősorban az erotikus filmre vonatkozó részt emelném ki. E tömör és frappáns meghatározás érvényességét nem veszélyezteti a befogadói magatartás sokfélesége, ingadozásai. Ugyanakkor úgy tűnik, ennél is tovább mehetünk, a történetet, narrációt nem tartalmazó mozgókép, sőt az időbeliséget „alkatilag” nélkülöző fotó esetében is disztingválni lehet erotika és pornográfia között. Almási Miklós Antiesztétikájában a pornót ugyan még finalitása szempontjából határozza meg – ez a műfaj „közvetlenül a szexuális ösztönöket veszi célba” –, az erotikus fotóra vonatkozó sorai viszont a mi szempontunkból is figyelemreméltóak: „Az aktfotó a beállítás, kameraállás stb., tehát a szabadabb formálás révén olyan distanciát teremt tárgyához, ami megszelídíti a látvány-test közvetlen érzékiségét, s így jelentések közvetítője lehet”.3

A műközpontú esztétikai megközelítésnek ezen az absztrakciós fokán elkerülhetetlen, hogy a leíráson túl bizonyos mértékig értékeljünk, minősítsünk is [...] „A pornófilm fontos jellemzője, hogy az aktus bemutatása öncélú, a szereplők közti viszony a nemiségre korlátozódik, az esetleges cselekmény pedig csak ürügy, amely összeköti az egymást sűrűn váltogató nagyjeleneteket” – vélekedtem tíz évvel ezelőtt egy, a „híres-hírhedt műfajoknak” szentelt rövid esszémben, amelyet jobbára ösztönösen, „megérzésből” írtam anélkül, hogy az eddig említett szakirodalmat ismertem volna.4 Ma már tudom, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, ám most is megkockáztatom a kijelentést, hogy az átlagos, elméletileg képzetlen néző is képes – gyakorlati műfajérzéke révén – megkülönböztetni egymástól az erotikus, a kemény és a puha szex-, illetve a kemény és a puha pornófilmeket, illetve jeleneteket. Persze, akár Jancsó Miklós filmjeinek „témábavágó” részei is fogyaszthatók pornópótlékként, a kemény pornó viszont nem fogyasztható erotikus filmként. (A tej egyidejűleg táplálék és folyadék, a víznek nincs tápértéke. Az erotika nem képes teljesen kielégíteni a pornóigényt, mint ahogy a zsíros tej sem oltja hatékonyan a szomjúságot.)

A helyzetet jócskán bonyolítja, hogy létezik (magas)művész(et)i és populáris („tömegkulturális”) erotikus film is (vagy az utóbbi minden esetben szexfilmnek tekinthető? A Playboy szofisztikált erotikus klipjei azért mégiscsak inkább erotikusak...), illetve a szereplők közti viszony egyes pornófilmekben nem korlátozódik a nemiségre, a film cselekményének másfajta tétje is van. Ez elsősorban a populáris műfajok keveredésével, kollázsával magyarázható, azzal, hogy a pornó éppolyan kereszteződőképes, mint pl. a vígjáték vagy a sci-fi, s talán ma már a „vegytiszta” formája távolról sem a leggyakoribb. Ám mindez nem a műfajok megszűnését, valamiféle tömény, egységes massza megjelenését jelenti, hanem ellenkezőleg: új és új alműfajok, kettős-hármas műfajú művek stb. létrejöttét, melyeknek sajátos hatása, „varázsa” éppen hogy a műfaji kategóriák, kódok továbbéléséből, kontrasztjaiból, ütközéseiből adódik, táplálkozik. „A pornó megtámadja a műalkotás eszméjét. A pornófilmnek nincs eleje, közepe, vége. Az egyes film sem igazi, önálló, zárt egység, a szöveghatárok álhatárok. Míg a tömegkultúrában a mitikus meseprogramok jelentik az alapvető hatóanyagot, a pornóban a konkrét narratív mítoszok is feloldódnak.”5 Király Jenő lényegbevágó meglátásai természetesen érvényesek, ám úgy vélem, csak a tiszta pornóra vonatkoztathatók, amelyben a narratív anyag csakugyan legyőzi a narratív struktúrákat, s amely ugyanakkor „a naturalizmus dokumentarista szélsőségét az absztrakt film elemeivel egyesíti”. Amiből szerintem az következik, hogy a hagyományos, „tiszta pornó”, bár nem mímeli a nemi aktust, hanem megvalósítja, mégis távol áll a realizmustól, hiszen erősen stilizált és mesterkélt, az extrém plánok, a megszakításos vágás, a sűrítés, a nem diegetikus zene már önmagában is elidegenítő hatású, eltávolítja a nézőtől a nyers „tematikus anyagot”, az ábrázolt helyett az ábrázolásra, a filmes-mediális eszközökre irányítja a figyelmet. (Ebből a szempontból figyelemreméltóak John B. Root szofisztikáit, rendkívül árnyaltan kidolgozott filmjei, pl. a Sex Dreamers, a 24 Heures D'Amour, a French Beauty stb.)

S ez nem valamiféle új jelenség a műfaj történetében, nem a felgyorsult, posztmodern századvég terméke (bármilyen tetszetősnek tűnik egy ilyen elmélet), hiszen már az 1920-as évek fekete-fehér pornó(kis)filmjeire jellemző a klipszerű építkezés, az aktus megszakításos-sűrített bemutatása. A tömény, vegytiszta pornó tehát általában erőteljesen fikcionalizált-dramatizált-stilizált, s épp ezért – vagy ennek ellenére(!) – könnyen unalmassá, érdektelenné válhat. Műfajkavalkád: a néző nem csak „azt” akarja. Úgy tűnik, a nézői elvárások (tekintsünk most el attól, hogy a befogadói igényeket mennyire befolyásolják vagy teremtik maguk a művek) két ellentétes irányba mozdultak el, s a nyolcvanas, kilencvenes évek filmjei ennek megfelelően szakosodtak, diverzifikálódtak. Az egyik út a több szempontból is szofisztikált narratív pornó irányába vezet. Természetesen már a pornó-nagyjátékfilmek hőskorában, a hetvenes években sem csak aktusközpontú, az „akciójeleneteket” sorjázó műveket forgattak, hanem elnagyolt, vérszegény történetet, cselekményt tartalmazó pornó mozikat is, többnyire teljesen tehetségtelen „színészekkel”, rendezővel. A későbbiekben viszont, a műfajnak abban a vonulatában, amelyet posztmodern pornónak nevezhetünk, a narráció, a mese már nem egyszerűen bosszantó körítés, a nemkívánt késleltetés eszköze, hanem az aktussal egyenértékű szórakoztató elem. Önmagában semmi sem fontos, jelentős, az egész együtt nyújt valamiféle kétes-egyedi élményt.

Az ilyen filmekben a forgatókönyv, a színészi játék, az utószinkron, a rendezői, operatőri és vágói munka profizmusa semmivel sem marad alatta a populáris B-filmekben megszokott átlagszínvonalnak. (Amely persze nem túl magas. A kiemelkedő. teljesítmény ritka, itt ismét John B. Root filmjei jelentenek érdekes színfoltot.) Bármennyire paradoxnak tűnik is, az ilyen művekben a narratív anyag úgy győzi le a narratív struktúrákat, hogy ezzel párhuzamosan a narratív struktúrák is megzabolázzák, korlátok közé szorítják a narratív anyagot. Amit a magas ingerküszöbű néző kíván, és amit a posztmodern filmtől meg is kap: sok élmény vagy sokkélmény. Vagy a kettő együtt. Műfajkavalkád és kaleidoszkóp. Korábban összeférhetetlennek érzett elemek, „alapanyagok” kombinációi és variációi jelentik az újdonságot, a potenciális gyógymódot a sztereotípiák és az unalom ellen. Ami a hagyományos, „tiszta” pornóra igencsak jellemző. Az újdonság varázsát gyakran a fásultság váltja fel vagy a tipikus csömörreakció, amelyről Erica Jong így vall: „Az első tíz perc után haza szeretnék menni szeretkezni. Az első húsz perc után az életben soha többé nem akarok szeretkezni”.

A műfajkollázsok sajátosan ütköztetik a sztereotípiákat, amelyek pusztán egymás szomszédságától, a gyakran bizarr kontextustól új erőre kapnak, energiával telítődnek. A krimi pornó teljes „jogú” bűnügyi történet, és teljes értékű pornó. Esetleg vígjáték is egyszersmind (krimi-pornó-komédia). A kettős vagy hármas műfajiság a találkozó alapműfajok egyenjogúságára épül. Különböző jelrendszerek, kódok találkoznak, a néző pedig rendelkezik a befogadásukhoz szükséges értelmező keretekkel, frame-ekkel, s szinte reflexszerűen váltogatja, alkalmazza azokat. A másik lehetőség a részleges fúzió. A (tudományos-) fantasztikus pornófilm teljes értékű pornó, amely bekebelezi, saját kódjának rendeli alá a fantasztikumot. (Pl. The Aprodisiac, Planet SexXXX, Planet of the Babes stb.) A pornografikus sci-fi esetében ez fordítva történik. De létezik pornóakciófilm (A 008-as ügynök) és akciópornófilm, pornóhorror és horrorpornó, s esetenként három, négy vagy még több elfajzott műfaj és alműfaj találkozik az egyenrangúság vagy az alá- és fölérendeltség jegyében.

Az ilyen filmek „avatott” nézője már nem csak „azt” akarja, nem bosszantja a cselekmény, illetve a különböző műfajok keveredése. Az aktusok sorát, még mielőtt unalomba fulladnának, felváltja az autós üldözés, lövöldözés, a horror „véres-szörnyes” monotóniáját enyhíti a szexjelenet. Ám ez az eklekticizmus – ha úgy tetszik: kaotikusság – nem emeli a művek színvonalát, mint ahogy a rossz borok összekeverése sem eredményez minőségi nedűt.

Valóságéhség, hitelességszomj

A nemi aktust nem ábrázoló-mímelő, hanem megvalósító jeleneteket és a mitikus meseprogramokat egyaránt felvállaló eklektikus tömegfilm alternatívája a „dokumentarista” pornó, amelynek egyes változatai szintén posztmodern fejleménynek tekinthetők. Ezen irányzat fő törekvése a „nyers” valóság közvetlen megjelenítése, a forgatókönyv, a színészi játék, a fikciós filmekre utaló, műviséget sugalló eljárások, technikák kiiktatása. E műfajcsoport legrégibb és legegyszerűbb variánsa a homevideo, az amatőr, hétköznapi párok szeretkezéseit megörökítő dokumentumkisfilm, amely a néző autentikusság igényét, valóságéhségét hivatott kielégíteni. A nagyérdemű ez esetben már nem „műélvező”, hanem megfigyelő, lehetővé válik számára a voyeuri státus sokkal erőteljesebb megélése. A filmtechnikai minimalizmus az ilyen műnek nem gyengéje, hanem erőssége. A mozdulatlan kamera, a mindentudó narrátor kiiktatása, a nézőpontváltás, a vágás és esetenként a sűrítés hiánya fokozza a hatást, a szuperobjektivitás, szuperkonkrétság, a valódi „kukucskahelyzet” illúzióját.

Ennek a „műfajnak” a legszélsőségesebb változatával az interneten (és valószínűleg egyes kódolt tévécsatornákon) találkozhat a néző. Férfiak, nők, családok webkamerák és az internet segítségével közszemlére bocsátják életük intim részleteit. Az 1:1 léptékű élet egyenes adásban jut el a fogyasztóhoz, ez a kockázatmentes, kényelmes-ráérős voyeurködés apoteózisa. A jelenlegi non plusz ultra azonban e műsor interaktív változata. Amelyben a voyeur kvázi-rendezővé válik, telefonon vagy internetes chat révén kommunikálhat a megfigyelt személlyel (személyekkel), utasításokat adhat, beleszólhat a „cselekmény” menetébe.

A(z ál)dokumentarizmus másfajta lehetőségeit aknázza ki a pornóriport, amely látszólag megrendezetlen, spontán történéseket rögzít. E műfaj esetjében, a hagyományos pornófilmtől eltérően a mű „cselekményes” része is dokumentummá akar válni, az amatőr szereplők nem játszanak-alakítanak, hanem a riporter kérdéseire-kéréseire spontánul reagálva „önmagukat adják”, a néző életük reális cselekményszintagmáival szembesül: a szereplőket (látszólag) mindennapi, valós környezetükből metszi ki a kamera, hogy aztán a riporter felkérésére különféle szexuális tevékenységekbe torkolljon az interjú vagy utcai „ankét”. Úgy tűnik, a mind magasabb ingerküszöböt „kiszolgáló”, illetve azt megteremtő filmes műfajok – ha éppen nem keverednek, „fuzionálnak” egymással – a szélsőségek irányába „fejlődnek” (függetlenül attól, hogy pornó vagy szex előtaggal minősítjük őket). Nemcsak a szűk rétegigényeket kielégítő beteges-perverz pornó, hanem a „normális” szex- vagy pornófilm is a végleteket, a lehetetlent ostromolja: a műalkotás és a realitás közti távolság csökkentésével, megszüntetésével akar részesévé tenni egy velejéig áterotizált hipervalóságnak.

Ezt csak a virtuátis realitás nyújtotta szexélmények szárnyalhatják majd túl, amelyeknek azonban kevés közük van (lesz) a filmes vagy televíziós műfajokhoz, műformákhoz. Az már egy másik (még csak körvonalazódó) szextörténet, szexszemiotika...


1 Az itt közölt írás egy hosszabb tanulmány részlete.

2 Király Jenő: Mágikus mozi. Műfajok, mítoszok, archetípusok a filmkultúrában. Korona, Bp.,1998. 28.

3 Almási Miklós: Antiesztétika. Séták a művészetfilozófiák labirintusában. T-Twin Kiadó, é. n. (1992). l 35.

4 Mihály István: Híres-hírhedt műfajok. Fiatal Fórum 1992/1: 4.

5 Király Jenő: Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994. 868.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.