Fej vagy Iris?

Richard Eyre: Iris / Iris – Egy csodálatos női elme

Az ember hökken, és rémülten próbál hátrálni, de az újonnan multiplexessé alakított magas ülések nem engedik. Hecc! A vásznon a Titanic második része! Kate Winslet fel és alá szálldos a kék vízben, andalító zenére kerülgeti a kamerát, talán DiCapriót keresi, de a forgatókönyv visszássága folytán csak egy pocakos, angoltanár-pofájú bájférfivel koccan össze az algák és gyermekkori emlékek nedves világában.

Vissza az egészet. Idő előtt nem jó megijedni – halasszuk ezt az élményt a film végére, amikor is az ember szeppenve áll fel a székből, te jó isten, mennyi idő ráment egy ekkora, hm, furaságra. A vízbeli Kate Winslet, ha hinni akarunk a filmnek, a 26 darab regényével brit irodalmi műszoborrá avatott Iris Murdoch fiatalkori formáját testesíti meg, az idősíkok párhuzamos váltakozása miatt pedig ugyanőt látjuk kb. fél évszázaddal későbbi bőrbe öltözve, a nagyszerű Judi Dench igen jó szereplésében. De a filmet sajnos az sem dobja fel, hogy a Szerelmes Shakespeare rizsporos és nyakig gombolt királynéja lógó mellkassal partközelben lavíroz.

A történet egyszerű, és Iris Murdoch írónő életpályájának két végletes életszakaszát mutatja be a brit művészfilmektől megszokott tempóban, de úgy, hogy a két idősíkot párhuzamosan kezeli. (Kár, hogy folyton ugyanaz a mikrofon lóg be a képbe.) A csalfa, bájos, akár homoerotizmustól sem visszariadó, igen szuggesztív fiatal Irisre öreg korában rátelepszik az Alzheimer, amitől egyik pillanatról a másikra elveszti azt, ami tulajdonképpen éltette: a szavakat. Azokat a furcsa, megfoghatatlan bigyókat, amiket megfelelő sorrendbe rakva mágiát, bizsergést, örömöt és rettenetet lehet varázsolni, az embert folytonos rácsodálkozásra invitálni, világot megváltani, jóságot és szerelmet sugallni – istenemre, ezt a filmet tanrendbe kéne venni a filológia tanszéken. Az ember a szellem maga, jelzi a film, amelyben végigfut ugyan a meghatóan szörcsögő Jim Broadbent mint a kitartóan szerelmes, szociálisan béna értelmiségi, de ő is csak nőjének szellemét s nem egyéb szokványos testrészét tekinti imádandónak. Iris elbutulása után ez a hozzáállás kellően undok megnyilvánulások során ki is derül, felszínre tör minden, amit a dramaturgia általában előír. (Ne marasztaljuk el a krízisjelenetek fontosságát. A filmbeli John meghasonlásának alakításáért a Moulin Rouge-ból is elhíresült Broadbent urat Oscarral jutalmazták.) Az élet szomorú, kérdés, mi történik az emberrel, ha a szelleme elszáll, vajon tényleg olyan-e, mint amikor a Windows belső errort jelez, és lefagy. Az ember tomográfiája olyan, mint egy rosszul megrajzolt katonai térkép, motyogva járkál fel és alá a szobában, és csak árnyéka annak az esetleges szellemi óriásnak, aki önmaga volt. Végleg győzött a biológiai identitáskép, értelmünket mégsem a lelkek kamrájából kaptuk, és a sorok, amiket leírunk, mégsem magasabbrendű sugallatra születnek? Merengjünk el a dolgok felett!

Ennyit erről. A manapság divatossá vált csodálatos elmék rejtelmeibe vezető misztikus megközelítés nem is olyan rossz ötlet, ha az ember nem erezné az amúgy csodálatos színészi alakítások által előadott történet hagyományosan fényképezett, a filmnyelvi újítás minden halvány jelét nélkülöző bemutatását elszomorítóan laposnak. A film minden szempontból duálisan megjelenő főhősei érzékien tempóznak a visszatérő motívumokban, és így a film végére mindenki biztos lehet abban, amit eddig csak sejteni mert: egy jól kidolgozott, kellőképpen árnyalt, mély értelmű és jól előadott valóságnál semmi sem lehet unalmasabb.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.