A mítosztalan Amerika álruhás hőse

Sam Raimi: Spider-Man / Pókember

Mit tett a nép, amely nem rendelkezik évezredes hagyományokkal, de ugyanakkor áhítozik a félistenszerű hősök után? Teremtett. S bár a 20. század tudományos eredményei bizonyos korlátokat szabtak a határtalan fantáziának, a furmányos képregényrajzolók ezt a problémát is megoldották.

A hős nem lehet istenek és emberek gyermeke? Legyen hát mutáns, génmanipulált vagy idegen univerzum eltévedt vándora! Csupa divatos, de hétköznapi ember számára pontosan nehezen meghatározható fogalom. Megjelentek hát az első képregények, és a sikerük máig elsöprő. S nem kellett sok időnek eltelnie, míg a nagyok odafent, Hollywood fellegvárában úgy döntöttek, a hősök filmvászonra valók így esett ez a Pókemberrel is, kinek földi karrierje éppen negyven esztendeje indult útjára. 2002-es kalandjait a 90-es években több, képregényt feldolgozó próbálkozás is megelőzte, de szinte valamennyi kudarcot vallott. A Batman-széria az első részétől eltekintve siralmas, A hollót máig úgy adják el, mint „a film, aminek a forgatásán meghalt Brandon Lee”; az X-men már majdnem tökéletes, csak kissé túl komolyan veszi magát.

Ellenben a Pókember rögtön az elején vállalja azt, ami: születésétől fogva képregény-adaptáció. Ám az eddigi legjobb! Ha a néző elfogadja a 'valóságot', melyet elénk tár, működik. Az első perctől az utolsóig. Pedig nehéz szülés volt. A rendező és a főszereplő személye után sokáig kutattak, míg rá nem találtak Sam Raimira (Gonosz halottak I-II.) és a csöndes Tobey Maguire-re, akit például az Árvák hercegéből ismerhet a közönség. A női főszerepet a vámpírból fiatal hölggyé cseperedett Kirsten Dunst alakítja, néhol kissé idegesítően; a gonosz, a menthetetlen rossz pedig Willem Dafoe arcával néz vissza ránk, akinek azért nem ez élete legsúlyosabb alakítása. De ne várjunk túl sokat a filmtől, és máris két óra pihentető szórakozás lesz a jutalmunk.

A történet meglepő hűséggel követi az eredetit. Az árva Peter Parker (Maguire) nagybátyjákénál él, igazi jófiú. Az iskolában viszont balek, aki csak messziről sóvárog az osztály szépe (Dunst) után. Egy iskolai kirándulás során azonban megcsípi egy, az üvegbúra alól elszabadult, génmanipulált pók, s ennek hatására élete gyökeresen megváltozik. Falakon mászik, a reflexei felgyorsulnak, hihetetlen erőre tesz szert, megérzi a veszélyt, sőt még pókfonalat is ki tud lőni a csuklójából. Egy alkalommal büszkeségből elszalaszt egy menekülő tolvajt, azt, aki később nagybátyja gyilkosává válik. Az ifjú mutáns ekkor érti meg, hogy újonnan szerzett képességei mellé felelősség is járul. Miután letudta lelkiismeret-furdalását, New York hőseként himbálózik a tornyok között, gyerekeket mentve meg. Ám a tökéletes idill pillanatában megjelenik a Zöld Manó (Dafoe), aki az eredeti képregényben a Pókember legdémonibb ellenfele. A filmben viszont „mindössze” egy csalódott, de milliomos tudósról van szó aki erőnövelő kotyvalékát – ki gondolta volna? – saját magán próbálja ki, és ettől skizofrén, vérszomjas szörnyeteggé válik. A többi már történelem, a Csodálatos Pókember története.

A film itt-ott kikacsint elődeire, ám alapjában véve igényesen kidolgozott (bár a trükkök helyenként túl erősek), szórakoztató kaland lett belőle. Összegezve? Nézhető, sőt egész jó. Egy fárasztó nap után különösen. Ja, és lesz folytatás. Természetesen.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.