Szükséges vég?

Nick Cassavetes: John Q / Végszükség

Nick Cassavetes legújabb filmjében, a Végszükség c. moziban, mely a már évek óta lázasan Oscarra aspiráló Denzel Washingtont a legjobb férfi főszereplő kategóriában végre a szobrocska boldog tulajdonosává avatta, a társadalmi dráma és az akciómozi műfaját elegyítette.

A majdnem tragédiába fulladt, fekete amerikai család történetében a rendező azon nézőket is kiszolgálta, akik megcsömörlöttek már a pirotechnikai újításokra alapozó piff-puff filmektől, de azokat is, akik még mindig az izgalmas túszdrámákra esküsznek. A film egy boldog, de állandó anyagi nehézségekkel küszködő família mindennapjaival indul, melyre baljós árnyként vetül egy baseballmeccs, melynek során Washington kisfia összeesik, és csupán a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően marad életben. Kórház, kivizsgálások, majd a végzetes diagnózis: a fiúnak csak a szívátültetés mentheti meg az életét. Washingtonnak szembe kell néznie a kegyetlen ténnyel, ha nem keríti elő a műtétre valót, a fia meghal. Kétségbeesésében elbarikádozza magát egy kórházi műtőben, és fegyverrel kényszeríti fia kardiológus főorvosát (James Woods) arra, hogy cselekedjen.

A film erőssége, hogy a szereplők lehetséges nézőpontjai közül egyik sem válik uralkodóvá. A kórház antipatikus gazdasági vezetője (Anne Heche) kíméletlenül mond halálos verdiktet a kisfiúra, a nagy számok törvényét és az intézmény lehetőségeit szem előtt tartva; a Washington lefegyverzésére kirendelt orvlövész is „csupán” a munkáját végzi, társadalmi kötelezettségeinek tesz jeleget, amikor rátámad az apára, akárcsak a rendőrségi akciót levezénylő öreg kopó (Robert Duvall); Washington sem tesz mást, amikor sutba dobva a kontrollt, egy másik szerepkörnek, az eszményi apáénak próbál megfelelni azzal, hogy túszokat ejt, és fegyverrel fenyegetőzik. A szereplők elvégzik a tőlük elvárható, és rájuk kirótt feladatokat és kötelességeket, mindegyikük indoka és motivációja érthető és becsülendő a néző számára, aki örömmel konstatálhatja, hogy az amerikai filmekre oly jellemző, megszokott, sematikus dipólusos világképekkel szemben, ebben a filmben összetett szempontrendszer uralkodik, legalábbis a mozi befejező negyedórájáig...

Ebben az utolsó tizenöt percben ugyanis a Végszükség, melynek addig még a melodramatikus felhangok sem ártottak meg, behódol a mainstream követelményeinek, és ezzel haza is vágja a nagy műgonddal felépített dramaturgiát. A kisgyerek, bár minden ellene szól, természetesen megmenekül a halál torkából, az új szív az utolsó előtti másodpercben megérkezik, megmentve ezzel nem csupán a fiút, de az öngyilkossággal fenyegetőző Washingtont is, aki túszejtés ide vagy oda, csupán két évet kap, és ünnepelt, nemzeti idollá válik.

A hős apa szempontjai, és motivációi a film utolsó negyed órájában felülírják a többi lehetséges nézőpontot, így a néző, aki eddig kedvére csemegézhetett, hogy melyik szereplővel is azonosuljon, elgondolkodhatott azon, mennyire összetett érdekek és ellenérdekek mozgatják is az egészségügyet, unottan konstatálja, hogy a filmgyártás ismét egy bődületes giccsel lett gazdagabb. És csupán reménykedhet abban – Nick Cassavetes rendezői kvalitásaiban bízva –, hogy a mozi rendezői változata nem ilyen, a realitásoktól elrugaszkodott, mesébe illő módon ért véget, hanem szervesen illeszkedett a film egészéhez.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.